Az elvről először 1823-ban beszélt a kongresszushoz intézett üzenetében James Monroe akkori elnök. Az akkor még csak néhány évtizede létező Egyesült Államok irányítója arra akarta felhívni elsősorban az európai gyarmatosító államok figyelmét, hogy nem fogadja el ezen erők politikai rendszereinek kiterjesztési kísérleteit Észak-Amerikára.
A Monroe-elv ezután hosszú évtizedekre feledésbe merült, és csak a XIX. század második felében vették elő, illetve Theodore Roosevelt elnök 1904-ben tett határozott utalást rá. Abban a beszédében gyakorlatilag meghirdette az Egyesült Államok nemzetközi csendőri szerepét – a bunkósbot-diplomáciát –, amely rendet tesz a nyugati féltekén minden olyan államban, ahol törvénytelenséget tapasztal, és ahol ezért valamely civilizált erő (értsd: valamilyen nagyhatalom) beavatkozására van szükség.
A doktrínával kapcsolatban az Index megkereste a téma szakértőjét, Magyarics Tamást. Az ELTE professor emeritusa utalt arra, hogy az amerikaiaknál már a XX. század elején is volt egyfajta érzékenység, amely azt jelentette, hogy mindig is nagyon ügyeltek a „hátsó udvarukra”, azaz a közép- és latin-amerikai térségre. A Panama-csatorna mindig is érzékeny pont volt, hiszen összeköttetést jelent a két óceán között, és stratégiailag is rendkívül fontos, amit végül 1977-ben Carter elnöksége alatt adtak vissza a panamaiaknak.
A kérdésre, hogy ha ez ilyen nagy jelentőséggel bírt mindig is, akkor miért kellett visszaadni, Magyarics Tamás elmondta, Carter úgy vélte, hogy a csatornára vonatkozó eredeti szerződésben foglaltak egy része már idejétmúlt volt. A szerződés alapján egyébként 1999. december 31-ig szólt volna az amerikaiak felügyeleti joga. 2000-től viszont az amerikaiak, úgymond, primus inter pares (első az egyenlők között) pozíciót harcoltak ki maguknak a Carter-féle 1977-es szerződésben. Ez azt jelentette, hogy szükség esetén az amerikai hadihajók áthaladása a csatornán elsőbbséget élvez minden más hajóval szemben.
A professor emeritus szerint Panama volt az első állam Latin-Amerikában, amely csatlakozott a kínai Övezet és Út programhoz, amelynek keretében egy hongkongi cég a Panama-csatorna mindkét végén már bevásárolta magát kikötőkbe, és ezt az amerikaiak a kínai terjeszkedés veszélyes jeleként értékelik. Az már csak hab a tortán, hogy a kínaiak jelezték, ha szükséges, akkor készek építeni egy másik, alternatív csatornát Közép-Amerikában.
1812-ben már volt egy háború Kanadáért az Egyesült Államok és Nagy-Britannia között. Az akkori amerikai elnök meg akarta szerezni a félkontinensnyi országnak azt a részét, ahol most is a kanadaiak 95 százaléka él, hiszen az ország többi része szinte lakatlan. Ez nem jött össze. Magyarics Tamás szerint a kanadaiak nem akarnak az USA 51. tagállamává válni, a bedobott ötlettel Trump a kanadai kormányfő, Justin Trudeau amúgy is ingatag helyzetét igyekezett még inkább gyengíteni.
Grönlandot már szintén többször megpróbálták megszerezni az amerikaiak az elmúlt 150 évben. Valóban egyértelmű stratégiai jelentőséggel bír az Egyesült Államok számára, egyfelől az Északi-sark, másfelől pedig a természeti forrásai miatt. Ugyanakkor a bekebelezésével sikerülne kiszorítani mind az orosz, mind pedig a kínai felet a térségből, és például ritkaföldfém-készletével csökkenthető lenne az amerikai függés ezen a téren Kínától.
Visszatérve a Monroe-doktrínához, a professor emeritus felidézte annak három alapvetését. Az USA nem fogad el további európai gyarmatosítási törekvéseket Latin-Amerikában, a már meglévőket tudomásul veszi. A második ma már nem igaz, vagyis hogy az USA nem avatkozik be európai ügyekbe, hiszen a NATO révén jelen van Európában. Végül a harmadik – amely ma már szintén nem igaz –, hogy az európai politikai rendszereket (vagyis a monarchiákat) ne honosítsák meg Latin-Amerikában.
Ez a bizonyos Manifest Destiny, azaz a testet öltött végzet, amelyet 1845-ben fogalmazott meg egy amerikai újságíró. A lényege pedig az, hogy abban az időben az USA feladata az észak-amerikai kontinens benépesítése az Atlantitól a Csendes-óceánig, és ebben a folyamatban egyfajta civilizációs szerepet kell betöltenie.
A korabeli Texas Mexikó része volt, azonban 1836-ban kikiáltották függetlenségüket, és majdnem tíz évig létezett a Texasi Köztársaság. 1845 végén az akkori elnök meghívta, hogy legyen az USA tagállama. Magyarics Tamás ennek kapcsán utalt arra, hogy ezért tört ki a mexikói–amerikai háború 1846–1848 között, aminek eredményeként került az Egyesült Államokhoz a mai Kalifornia, Arizona, Új-Mexikó, Utah. A spanyoloktól korábban még erővel ragadták el a Floridákat, mert akkoriban még volt Kelet-Florida és Nyugat-Florida is.
De vásárolt területeket is a korabeli Egyesült Államok, amelyek közül a legjelentősebb Louisiana megszerzése volt, a terület a Mississippitől a Sziklás-hegységig ér. Klasszikus vásárlással került a tagállamok közé 1867-ben Alaszka, amelyet az oroszoktól vettek meg, akkori áron 7 és fél millió dollárért. A britekkel megállapodva szerezték meg Oregon területét is, amely 1859-ben csatlakozott az Unióhoz.
A professor emeritus egyértelműen úgy véli, hogy ha a hivatalos politikai beszédben nem is hivatkoznak nagyon sűrűn rá, azért ettől függetlenül az amerikaiakban ott él ennek a legfontosabb kitétele, hogy a szemüket rajta tartsák a hátsó udvarukon, és nem tűrnek meg Latin-Amerikában semmiféle külső nagyhatalmat.
Erre volt jó példa a hidegháború idején például az, ahogyan felléptek a szovjetekkel szemben Kuba esetében, vagy igyekeztek beavatkozni Venezuelában, illetve az Ortega-rezsimmel szemben Nicaraguában. Manapság Kína jelenti a veszélyt, bár ők nem telepítenek fegyvereket, vagy igyekeznek megdönteni rendszereket. Ezzel szemben a kínai térnyerés sokkal pragmatikusabb, hiszen őket nem érdekli a fennálló kormányzat, csak a lényeg, hogy miként tudnak velük üzletet kötni.
(Borítókép: James Monroe portréja. Fotó: DeAgostini / Getty Images)