2024 decemberében feloldották egy 30 évvel korábban, 1994-ben keletkezett dokumentum titkosítását, amelyben egy moszkvai amerikai tisztviselő arról írt Oroszországgal kapcsolatban, hogy a Nyugat gazdaságpolitikája súlyos válsághoz vezethet. A figyelmeztetését azonban még maguk az amerikaiak sem vették kellően komolyan akkoriban.
A 27 oldalas dokumentumot 1994 márciusában írta E. Wayne Merry politikai elemző, aki akkoriban a moszkvai amerikai nagykövetségen dolgozott. Táviratának azt a címet adta:
Kinek az Oroszországa ez egyáltalán: A jóindulatú tisztelet politikája érdekében.
Mint az (ebben a műfajban kicsit szokatlan) cím is jelzi, egy olyan külpolitikai jegyzetről van szó, amelynek a célja az volt, hogy jobb belátásra bírja az amerikai külügy vezetőit azzal kapcsolatban, hogy az Oroszországgal szemben folytatott politikájuk helytelen, és olyan következményekhez vezethet, amelyek az Egyesült Államok számára sem kívánatosak.
A dokumentum mostanáig a George Washington Egyetem nemzetbiztonsági archívumában pihent, és a tartalmát nagyjából lehetett ismerni ugyan, de a teljes szöveget csak 2024 végén hozták nyilvánosságra. Az archívum oldalán „mára legendássá vált, de sokáig titokban tartott” táviratként jellemezték az írást.
E. Wayne Merry a feljegyzésében arról írt, hogy a posztkommunista orosz gazdasággal szemben alkalmazott amerikai „sokkterápia” – beleértve ebbe az Egyesült Államok Oroszországnak nyújtott segélyprogramjait is –
nemcsak az orosz büszkeséget sérheti, hanem végső soron a Washington és Moszkva közötti diplomáciai kapcsolatot is veszélyeztetheti.
E. Wayne Merry azokat a gazdasági reformokat kritizálta, amelyek végrehajtására Borisz Jelcin elnököt a belső körének nyugati tanácsadói, valamint a szabadpiaci gazdaság olyan orosz hívei bátorították, mint Jegor Gajdar és Anatolij Csubajsz. Merry azt állította, hogy 1994-ben azért kezdett hűvösebbé válni a viszony Moszkva és Washington között, mert az oroszok részéről egyre nagyobb gyanakvás volt észlelhető a külföldről érkező gazdasági beavatkozással és a szabad piac támogatásával kapcsolatban.
A politikai elemző amellett érvelt a táviratban, hogy a gazdasági reformok és a segélyek megszállottjai teljesen figyelmen kívül hagyták Oroszország sajátosságait és azt, hogy az orosz államnak egy teljesen más társadalmi-gazdasági modellre kellett átállnia a Szovjetunió összeomlása után.
Kritikusan írt arról is, hogy az 1990-es években Oroszországnak nyújtott amerikai segélyek mögül hiányzott a második világháború utáni Marshall-terv koherenciája és intézményi háttere. Merry konkrétan azt állította, hogy az Oroszország küldötte szakemberek épp csak azt felejtették el megkérdezni az oroszoktól, hogy valójában mire lenne szükségük.
Sajnálatos módon a bolsevikok bukása óta Oroszországban tartózkodó amerikai »tanácsadók« sokasága közül nagyon kevesen ismerik még a legalapvetőbb tényeket is arról az országról, amelynek sorsát alakítani akarják. Ennek eredményeképpen elmondhatjuk, hogy Amerika Oroszországban már nem szívesen látott vendég. [...] Még a legprogresszívebb és leginkább megértő orosz tisztviselők is elvesztették a türelmüket az általuk »segélyturistáknak« nevezett emberek végtelen sorával szemben, akik ritkán veszik a fáradságot, hogy megkérjék vendéglátóikat arra, hogy értékeljék az orosz szükségleteket
– írta többek közt Merry, majd azt is hozzáfűzte: „Az oroszok, politikai meggyőződéstől függetlenül, ugyancsak nincsenek elragadtatva attól a gyakran hangoztatott amerikai hozzáállástól, hogy az országuk egy társadalmi-gazdasági laboratórium, ahol tudományos elméleteket tesztelnek. Ha van valami, amivel kapcsolatban az oroszok a szocializmus 74 éve alatt megtanultak bizalmatlanná válni, az a gazdasági elmélet és a teoretikusok.”
A politikai elemző nem sokkal később úgy összegzett, hogy:
Elismerve azt, hogy számos pozitív és hasznos programot támogatunk (különösen a csereprogramokat és a kis léptékű technikai segítségnyújtást), az a szomorú igazság, hogy az Egyesült Államok oroszországi segélynyújtása a kétoldalú kapcsolatok nettó hátráltatójává vált, három fő okból kifolyólag.
Wayne E. Merry szerint e három ok közt volt az, hogy elsősorban pénzügyi javakkal és technikai eszközökkel segítették Oroszországot; hogy a segélyek nagy része soha nem hagyta el „az amerikai partokat”, vagy nem került orosz kézbe (ami csak még több gyanakvást keltett); és azok a „súrlódások”, amelyeket a programok tolakodó volta okozott, és az, hogy a segítségnyújtást gyakran „más területeken végrehajtott orosz intézkedésekkel” kapcsolták össze. Ezután Merry – a dokumentum jellegéhez képest meglehetősen kemény nyelvezettel – úgy fogalmazott, hogy mindezek következtében:
Eljutottunk egy olyan pontra, ahol elképzelhető, hogy a segélyprogramunk a legjobb szolgálatot azáltal tehetné, ha megengednénk Borisz Jelcinnek azt, hogy nyilvánosan megmondja Amerikának, hogy vigye innen a pénzét, és dugja fel.
„Egy ilyen lépés legalább némi nyugalmat adna a leharcolt orosz elnöknek odahaza” – tette hozzá az elemző.
A Merry által jegyzett dokumentumot sokan egyébként egy másik híres távirathoz hasonlították, George Kennan 1946. februári „Hosszú táviratához”, amely a hidegháború kezdetén „az orosz expanziós tendenciák hosszú távú, türelmes, de határozott és éber megfékezését” sürgette Joszif Sztálin egyik beszédével összefüggésben. Kennan akkoriban az Egyesült Államok moszkvai nagykövetségének ügyvivőjeként írta ezt, és egy évvel később, álnéven írva a Foreign Affairs nevű szaklapban is megjelentette. A feljegyzés nagy hatást gyakorolt az Egyesült Államok hidegháborús politikájára is (sőt: állítólag még Sztálin is olvasta az írást, aki utasította az orosz külügyet, hogy megfelelően reagáljanak rá).
Merry táviratát az akkori amerikai külpolitikai vezetés többé-kevésbé figyelmen kívül hagyta. Sőt, attól tartottak, hogy az abban leírtak (például a segélyprogram kritikája) csak olajat önthetne a tűzre, ezért is dönthettek a titkosítása mellett.
Azt már a Pearls and Irritations című ausztrál folyóirat tette hozzá a fentiekhez, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországát ma már „rutinszerűen elítélik Nyugaton mint önkényuralmi, sőt zsarnoki rendszert”, és a nemzetközi politikát destabilizáló államnak tekintik, de az orosz politikai berendezkedés akár máshogy is alakulhatott volna.
Belföldön az oligarchák és kleptokraták Oroszországa a demokratikus reformokat másodlagosnak tekintő gazdasági reformokból nőtt ki. Ennek eredményeképpen a demokratikus projekt elsorvadt, és a végrehajtó rendeletek erőskezű programja győzedelmeskedett. Oroszország [...] végül piacgazdasággá vált anélkül, hogy demokratikussá vált volna
– írták, hozzátéve: most már persze csak spekulálni tudunk, hogy mi lett volna akkor, ha a Nyugat másfajta politikát folytat Moszkvával szemben – nem elhanyagolva például E. Wayne Merry figyelmeztetését.
A lap szerint az amerikai pénzügyminisztérium tisztviselőinek akkoriban nem fűlött a foga ahhoz, hogy megmutassák Merry jegyzetét a neoliberális piaci reformok akkori legfőbb szószólójának, Larry Summersnek – a pénzügyminisztérium nemzetközi ügyekért felelős államtitkárának – aki akkoriban szoros kapcsolatban állt az Oroszországnak nyújtott segélyeket is felügyelő Harvard Nemzetközi Fejlesztési Intézettel, és aki szerintük „szívrohamot kapott volna”, ha elolvassa azt (de a lap szerint mégis kisebb baj lett volna azoknál a „hitvány következményeknél”, amelyekkel a a neoliberális gazdaságpolitika járt Oroszországban).
Fred Kaplan amerikai író-újságíró (aki 1992 és 1995 közt a The Boston Globe napilap moszkvai tudósítója volt) a táviratról írt saját cikkében szintén megjegyezte, hogy Merry szerinte nagyon jól írta le az oroszországi valóságot.
Arra is kitért, hogy Merry akkoriban nem küldhette el hivatalos állásfoglalásként a táviratot Moszkvából Washingtonba (állítólag ezzel összefüggésben hangzott el a fentebbi szívrohamos mondat is), és csak egy olyan diplomáciai csatornán keresztül küldhette haza a táviratot, amelyen a külügyi tisztviselők a személyes véleményüket fejthették ki a felsőbb vezetők felé (ezt a csatornát viszont akkoriban kockázatos volt használni: Merrynek például állítólag azt mondták, hogy ha még egyszer ezt használja, akkor búcsút mondhat az előléptetésnek).
Kaplan azt is hozzátette, hogy a felsőbb vezetőknek ezen a csatornán is kellett valamilyen választ küldeniük mindenre, és Merry végül Jim Steinbergtől, a politikai tervezési stáb igazgatójától kapta meg ezt. Ő azt írta, hogy „gondolatébresztőnek” találta Merry feljegyzését, de vitatta azt a kritikáját, miszerint az Egyesült Államoknak a demokráciaépítést kellene előtérbe helyeznie a szabad piac kialakításával szemben.
Ráadásul Steinberg már csak azután küldte el a választ, hogy Merry távozott a moszkvai nagykövetségről – és a politikai elemző csak most, a saját táviratának nyilvánosságra hozatalakor tudta meg, hogy egyáltalán válaszoltak a táviratára, és olvashatta el azt. Az elemző most azt nyilatkozta Kaplannak, hogy szerinte Steinberg és általában az amerikai külpolitikai vezetői tévesen értelmezték a helyzetet, amikor úgy vélték, hogy Oroszország készen áll a szabadpiaci politikára.
Fred Kaplan emellett megjegyezte: szerinte nem lehet egyenes vonalat húzni Merry kritikájától Vlagyimir Putyin hatalomra kerüléséig, az orosz szólásszabadság leállításáig, az elnyomás újjáélesztéséig és Ukrajna lerohanásáig, mert mindezek az amerikai politikától függetlenül is megtörténhettek volna. Megkérdezte Merryt is azzal kapcsolatban, hogy alakulhattak-e másként a dolgok, mire ő visszakérdezett:
Azt gondolom-e, hogy másképp alakultak volna a kapcsolataink akkor, ha kevésbé lettünk volna mindentudók, kevésbé lettünk volna olyanok, hogy »mi a Harvardról jöttünk, tehát mi tudjuk, hogyan kell vezetni az országotokat, ti meg nem«?”. Igen, azt gondolom.
Fred Kaplan úgy vélekedett, hogy a Merry-távirat esetének több tanulsága is van. Egyrészt, hogy a politikai döntéshozóknak nem szabad magukból kiindulniuk, amikor más országokat elemeznek, mert „sok külföldi nem úgy gondolkodik, cselekszik, vagy nem ugyanazokat az értékeket vagy érdekeket vallja, mint az amerikaiak, és ez nem feltétlenül rossz dolog”. Másrészt a washingtoni politikusoknak figyelembe kell venniük a helyszínen, távoli országokban dolgozó szakemberek tanácsait, és ha szükséges, akkor ezek fényében újraértékelni a stratégiai célkitűzéseiket. Harmadrészt pedig „a belülről érkező, tájékozott, jól megalapozott kritikát bátorítani kell, nem pedig félresöpörni vagy büntetni” azzal, hogy még csak hivatalos álláspontként sem küldheti el a szóban forgó táviratot az illető, és egy olyan csatornán kell elküldenie, amelynek használóit (akkoriban) „megbélyegezte” az amerikai külpolitika.
„Ezek a tanulságok most különösen fontosak, mivel a világ sokkal bonyolultabb lett, mint 1994-ben volt” – írta Kaplan, megemlítve ezzel kapcsolatban Donald Trump hivatalba lépését is. „Ahogy azt első hivatali ciklusa során megtanultuk, Trump azt hiszi, hogy mindenről mindent tud; nem olvas; azt követeli, hogy még a politikai feljegyzések se legyenek hosszabbak egy-két oldalnál; és hajlamos meneszteni azokat, akik vitatják a feltételezéseit” – tette hozzá, megjegyezve azt is, hogy mindez most elég nagy kockázatokkal járhat a fentiek tükrében.
Az eredeti, teljes dokumentum eredetiben, angolul ezen a linken érhető el.
(Borítókép: Vlagyimir Putyin 2024. február 29-én. Fotó: Contributor / Getty Images)