„Hagyjuk a Baltikumot: a lakosság elvándorol, elfogynak tíz éven belül” – rántja meg mindenki a vállát, ha egy beszélgetés során szóba kerül a balti gazdasági siker. Míg nehéz vitatkozni a régió súlyos népességcsökkenésével, egy igazságtalan percepció kezdte körüllengeni a nemzetközi párbeszédet.
A Baltikum köszöni szépen, jól van – annak ellenére, hogy 12 százalékkal csökkent a lakossága 1990 óta, miközben Európa egésze is súlyos demográfiai válsággal néz szembe. Öntsünk tiszta vizet a pohárba: haldoklik a Baltikum, vagy sikerült megoldást találniuk az európai népességcsökkenés hatásainak mérséklésére?
Csendesen morajlik a Balti-tenger vize Sillamäe észt város partján. A buszpályaudvarról a promenádra történő séta mindössze húsz percet vesz igénybe a Sztálin-barokk épületek között. Bár csak délután három óra van, a novemberi időjárásnak köszönhetően már sötét van – a városka pedig mintha aludni tért volna. Az utcák üresek, a boltok zárva, mindössze egy orosz ajkú éjjelnappali bolt fényei pislákolnak. Az egykoron sugárzó urániumváros mintha szundikálna a hideg szélben, mely a Finn-öböl felől fújdogál.
Sillamäe esete egy szélesebb trendre világít rá: a Baltikum gyakorlatilag kiüresedett az elmúlt két évtizedben. A szovjet korszakban jelentőssé formálódott – vagy tett – városok funkciójukat vesztették, vagy olyan mértékben átalakultak, hogy szerepük drasztikusan megváltozott. Nincs ez másképp az észt városban sem. A Sztálin által a Balti-tenger partjára álmodott robusztus „zárt város”, Észtország urániumtermelő fővárosa már nem az, ami 50 évvel ezelőtt volt. Egy csendes lakóövezetté vált az észtté avanzsált helyi orosz ajkú lakosság számára.
Azonban a felújított főutca árulkodó. Ha egy haldokló településről beszélnénk, Sillamäe inkább Burgasz vagy Várna hangulatát árasztaná, nem pedig egy fénylő, ám bájosan csendes északi városka képét festené. Ez az ún. „okos népességcsökkenés” eredménye, mely Észtország és a többi balti állam jellegzetességévé vált az elmúlt évtizedekben. A Baltikum példája rávilágít, hogyan lehet összekötni a népességcsökkenés európai jelenségét egy stabil gazdasági növekedéssel.
A balti államok függetlenné válásukat követően hatalmas változásokon mentek keresztül. A gazdasági növekedés intenzíven indult, különösen a piacgazdaságra történő áttérés után, hiszen a cél az uniós csatlakozás elősegítése volt. A gyors gazdasági növekedésnek köszönhetően a GDP 10 százalékkal emelkedett. Ugyanakkor a jelentős külső és belső egyensúlytalanságok (pl. hitelbuborékok, magas infláció, külső adósság növekedése) következtében a 2008–2009-es globális pénzügyi válság mély recesszióba taszította Észtországot, Lettországot és Litvániát. 2009-ben a GDP több mint 14 százalékkal csökkent, ami egy masszív kivándorlási hullámot eredményezett.
A schengeni csatlakozás sem segített azon, hogy a balti vidék megőrizze megtartóképességét, az exportvezérelt fellendülés ellenére a növekedés üteme visszafogott maradt. A 2010-es és 2020-as évek azonban hatalmas változásokat hoztak. 2024-re a balti gazdaságok ellenállóvá váltak, és már nem csak az EU-forrásokból tudják előidézni növekedésük mozgatórugóit – a magánfogyasztás határozottan felzárkózott.
A gyors trendváltozásnak négy oka van: az ipar, a technológia, a fiskális politika és a munkaerőpiac. Litvániában a gyors ipari növekedésnek, a rugalmas gyártásnak és a diverzifikált exportpiacoknak köszönhetően a high-tech-szolgáltatások (pl. fintech vagy IT) 222 százalékos növekedést produkáltak 2019 és 2023 között. Bár Észtországban az ipar stagnál (főként finn és svéd ingatlanpiaci problémák miatt) a startupszektor magával húzta a gazdaságot, mely ellenállóbbá vált a magas kamatok ellenére is. A három balti ország közül Lettország teljesített a legszerényebben. Bár a fa- és bútoripar ciklikus visszaesést mutat, az ipari növekedés pedig mérsékelt, mégis sikerült az államot egy 0,3 százalékos GDP-növekedési pályára állítani 2024-re. A költségvetési politika szerepe szintén elengedhetetlen. Az észt fiskális konszolidáció jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy bár folyamatos adóemelésekkel kell a lakosságnak szembenéznie – 2024-ben az áfát 22 százalékra emelték –, a költségvetési hiányt 3 százalék körüli értékre sikerült visszaszorítani. A lett és litván kiigazítások enyhébbek, de mind Riga, mind Vilnius adóemeléseket ígért 2025-re. Bár 2022–2023-ban a bérek rendkívül gyors ütemben emelkedtek, a folyamatosan csökkenő lakosság komoly kihívást jelentett az egész régióban.
Éppen ezért az államok a bevándorlás és az automatizáció szinkronizálására kezdtek fókuszálni. Míg a kvóták menti bevándorlás biztosít hiányzó munkaerőt, egyes munkafolyamatok automatizálása a technológiai fejlődés mentén lehetővé teszi, hogy ne kelljen pluszemberállomány egy-egy munkaerőpiaci hiány kezeléséhez. Komoly sikerekről tanúskodik, hogy 2024-re az infláció Litvániában és Lettországban volt a legalacsonyabb az egész EU-ban (0,8 és 1,2 százalék), és Észtországban még az áfaemelés ellenére is mindössze 4 százalékos volt.
A balti államok kockázata a mérsékelt növekedés és a lassú konvergencia. Az oktatás fejlesztése, a magas hozzáadott értékű ipar és a demográfiai kihívások megfontolt kezelése azonban sikerre viheti a három országot. Bár Észtország, Litvánia és Lettország lakossága csökken, a bevándorlás pedig ciklikus változásokat mutat – 2024-ben például több helyen is csökkent –, a Baltikum ellenállóvá vált. Mindezt ráadásul úgy érte el a „három kicsi”, hogy geopolitikai helyzetük nem indokolná ezt. A közel három éve tartó ukrajnai orosz agresszió óta a három kormánynak egyszerre kell koncentrálnia a gazdasági növekedésre és a védelmi képességek intenzív fejlesztésére.
Észtországban mintegy 69 ezer „szürke útleveles” él, jellemzően olyan orosz ajkúak, akik 1992 után nem tudták bizonyítani, hogy családjaik 1940 előtt is Észtországban éltek, valamint elutasították az észt nyelv elsajátítását. Tekintve, hogy Tallinn nem utasíthatta ki ezt a jelentős lakosságot, egy egyedi megoldáshoz nyúlt, és „idegen útlevelet” biztosított számukra, mely nem biztosít észt állampolgárságot, ellenben állami szolgáltatásokat, tartózkodási engedélyt, valamint a szabad munkavállalást igen.
Nem mindenki élt ugyanakkor a lehetőséggel. A függetlenség megszerzése után nagy hullámban távoztak a szovjet idők alatt érkezett orosz ajkúak, többnyire Oroszországba. A 2004-es EU-csatlakozás újabb hullámot indított el. A lakosság a könnyebb munkavállalás reményében nagy arányban vándorolt Nyugat-Európába (jellemzően Finnországba, az Egyesült Királyságba és Írországba).
A 2007–2009 közötti gazdasági válság tovább növelte a kivándorlást azáltal, hogy a helyi munkaerőpiac nem tudott elegendő lehetőséget biztosítani. A 2010-es években azonban csökkent a kivándorlás; a javuló gazdasági helyzet, a növekvő bérek és a csökkenő munkanélküliség ismét vonzóvá tette a Baltikumot. Azok, akik az uniós csatlakozást követően távoztak, már jellemzően beilleszkedtek célországaikba, a Baltikumban maradt népesség viszont kevesebb hajlandóságot mutatott az elvándorlásra.
Észtországban pozitív a migrációs mérleg 2016-ot követően. Az EU más országaiból elkezdett hazaáramlani a lakosság (remigráció), valamint a harmadik országokból érkező munkavállalók is jelentős szerepet játszottak a demográfiai helyzet stabilizálásában. Bár alacsonyabb mértékben, de hasonló tendenciák figyelhetők meg a többi balti államban is. Éppen ezért az a nemzetközi megítélés, miszerint a Baltikumból „mindenki elvándorolt”, egyszerűen téves. Ezt a percepciót a nyugat-európai balti diaszpórák láthatóságának, valamint az uniós csatlakozást követő időszaknak köszönheti a régió. A valóság azonban más képet fest. Bár a kivándorlás valóban jelentős volt a 2000-es években, a lakosság nagy része a Baltikumban maradt, és nagy valószínűséggel nem is tervez elvándorolni. Ez különösen igaz azokra, akik gazdasági és kulturális szempontból kötődnek a térséghez, vagy akik részesültek a javuló életkörülmények előnyeiből.
A fővárosból Lettország keleti felébe vezető út elgondolkodtató. Autópálya hiányában az ember a főutakon navigálva, települések kusza hálóján keresztül juthat el a szinte a belorusz határ mentén fekvő Daugavpilsbe. A települések jellege kettős: vagy élettel teli városokon, vagy kihalt falukon vezet keresztül az út. A felületes szemlélő ekkor mutathatja fel a mutatóujját: „Lám, haldoklik a Baltikum”. A látvány ugyanakkor megtévesztő lehet. A jól látható demográfiai kihívások nem indikálják a Baltikum halálát – egyedülálló módon Európában. Míg számszerűen csökken a lakosság, a gazdaság mélyreható átalakítása kiegyensúlyozza az elöregedés és az alacsony születésszám trendjeit.
A vidék szerepe csökkent, míg a városok megtartóképessége drámaian nőtt. A fiatalabb generációk tagjai jobb életkörülményeket és munkalehetőségeket keresve valóban elvándorolnak, azonban választásuk jellemzően nem külföldre esik, hanem a helyi nagyvárosokra. Az 55 ezer főnél több lakossal rendelkező észt, lett és litván városok lakossága 2010 és 2017 között 3,4 százalékkal nőtt. Mindemellett a pozitív nettó bevándorlás, a diaszpóralakosság visszatérése, az ukrán, a belorusz és az orosz (háborús vagy politikai) menekültek érkezése, valamint a gyors technológiai fejlődés vonzó célponttá tette a volt szovjet tagköztársaságokat.
A legszemléletesebb példa erre Észtország „okos népességcsökkenése”. Tallinn célzott bevándorlással igyekezett ellensúlyozni a természetes népességcsökkenést. A kormány egy bevándorlási kvótarendszer felállításával kísérletezett, amely évente a népesség 0,1 százalékában határozza meg a harmadik országból érkező bevándorlók számát. Ezalól kivételt képeznek a magasan képzett szakemberek, főleg az IT-szektorból érkezők, az akadémiai végzettségűek és a szenior vezetők, akik külön eljárásban kapnak tartózkodási engedélyt. Az ICT-szektorra (információ- és kommunikációtechnológia) fókuszáló bevándorláspolitika vonzza a magasan képzett munkavállalókat.
Mindemellett Tallinn egyszerűsítette a munkavállalási szabályokat az ukrán menekültek számára is, ami elősegíti integrációjukat a munkaerőpiacon. Az intézkedéseknek köszönhetően bár az észt lakosság száma csökkent, a népességnövekedés 66 százalékát külföldiek – jellemzően ukránok, oroszok és uniós állampolgárok – érkezése adta. Az elmúlt 7-8 évben a nettó migráció stabilizálódott, a remigráció folyamata pedig lassan és mérsékelten megindult.
Míg a Baltikum nemzetközi megközelítése továbbra is a „kiürülést” vizionálja, valójában a demográfiai válság kezelése érdekében létrehozott politikákra kellene fókuszálnunk – ahogyan azt Észtország is teszi. Az egész Európára jellemző népességcsökkenés okos politikákkal megfordítható vagy legalábbis kezelhető. A népességcsökkenés ellenére a balti államok arra törekednek, hogy a bevándorlást és a hazatérő migrációt összehangoltan kezeljék. Éppen ezért bár az alacsony születésszám továbbra is kihívás, a gazdaság nem roppan össze, miközben a kormányok megoldást keresnek erre az égető problémára. Mindemellett nem elhanyagolható tény a technológiai iparba és az automatizációba fektetett fejlesztési pénzek koncentrációja sem. Ez csökkenti a munkaerőhiányt, és növeli a gazdasági hatékonyságot is.
Nem érdemes félvállról venni a Baltikumot. A népességcsökkenés komoly kihívások elé állította a három kis államot, amelyek viszont a gazdaság stabilizálásával és az átgondolt bevándorláspolitikával olyan sikerreceptet mutattak be az európai közösségnek, mely meghatározó jelentőségűvé válhat a következő évtizedekben. Ugyanis Európa lassan elfogy. Az elöregedő lakosság és a csökkenő születésszám, valamint az elbaltázott bevándorláspolitikák nem sok jóval kecsegtetnek az öreg kontinens számára. Azonban ha megfelelően racionalizáljuk a bevándorlást, megpróbáljuk visszacsábítani az elvándorolt lakosságot, a tartózkodási engedélyek kiosztásánál főként a szomszédos régiók lakosságára koncentrálunk, és komolyan vesszük a technológiai fejlődés sikereit, akkor van esély az európai lakosság növelésére vagy legalábbis a csökkenés mérséklésére.
A szerző a Migrációkutató Intézet elemzője.
(Borítókép: Járókelők Tallinnban, Észtországban 2019. október 14-én. (Fotó: EyesWideOpen/Getty Images)