Az általunk ismert világ egyre gyorsabb ütemben változik, s ez a folyamatos átalakulás egy új világrendszer létrehozásának irányába mutat. Ezt az új világot nagy- és középhatalmak, valamint a regionális szereplők alakítják, formálják az adott térségek szerint. Az új amerikai elnök nagy változásokat ígért, különösen az egyik legérzékenyebb régióban. De hogy ez miként fog elsülni, még kétséges.
Ha a Közel-Keletet a globális és regionális erőterekben nézzük, egyes szereplők pozíciója e folyamatok jelen állása szerint meggyengült (USA, Irán, Oroszország), másoké erősödött (Kína, Törökország, Izrael), egyik újraalkotja magát (Szíria), s más regionális szereplők jelenleg el nem kötelezettként a stabilitás megtartását és az ennek köszönhető prosperálást remélik (Öböl-országok).
A leköszönő Biden-adminisztráció alatt az Egyesült Államok súlya a Közel-Keleten csökkent. Ez nem feltétlenül érdekérvényesítő erejének gyengülése okán történt így, hanem fókuszváltása miatt. Washington nem szakadt el teljesen a Közel-Kelettől; átrendezte prioritásait és pozícióit, hogy a délkelet-ázsiai térségben Kínával versenyezve megőrizhesse érdekeltségeit.
Ennek során az USA által elhanyagolt Közel-Keleten az említett geopolitikai változások következtek be, melyekre az új Trump kormánynak oly módon kell reagálnia, hogy azzal visszanyerje abban a térségben is nagyhatalmi súlyát és tekintélyét.
Nagy kérdés, hogy ezt tárgyalásokkal éri el, erődemonstrációval vagy katonai eszközökkel.
Sikerként könyvelhette el, hogy közbenjárásának és fenyegetéseinek hatására Gázában január közepén létrejött egy tűzszüneti megegyezés, amit viszont beárnyékolt, hogy annak hatálybalépéséig további palesztin civileket öltek meg az izraeliek. Tovább csökkentette a „béketeremtés” eredményességét, hogy a gázai megállapodás aláírása után a ciszjordániai területekre helyeződtek át a katonai műveletek.
Az ünnepelt tűzszünet a békét nem hozta el, a zsidó államnak sem sikerült megsemmisítenie a létezésére továbbra is veszélyt jelentő fegyveres erőket. Ráadásul egyre romlik a zsidó állam megítélése a világban, és a Nemzetközi Törvényszék „háborús bűnök” elkövetése miatt elfogatóparancsot adott ki Netanjahu ellen. Izrael katonai műveletei során Gázában eddig több mint 46 ezer civil halt meg, és százezerre tehető a sebesültek száma.
Izrael tartós önmérsékletre bírásához úgy tűnik, hogy nincs meg az akarat az új amerikai adminisztrációban. Sőt, Izraelt stratégiai céljaiban segíteni látszik. A zsidó állam számára egy végső győzelem után lehet majd csak békéről beszélni. A térségben lévő ellenségei szintén így gondolkodnak. A tűzszünet a felek számára csupán időnyerés a további összecsapások és a „végső győzelem” előtt.
Egy ilyen felállásban a békegalambot lelövik, ennek okán „sasként”, erélyes ráhatással lehet csak elmozdulást elérni a tartós rendezés irányába.
Trump személyiségéből is adódóan ekként szándékozhatott fellépni a közel-keleti békemissziójában. Efféle erélyes ráhatásként értelmezendő, amikor Trump a Hamásszal szemben kilátásba helyezte, hogy a „pokol kapui fognak megnyílni”, amennyiben nem engedik el a túszokat. Ezen túlmenően „Izrael halálos ellenségének”, Iránnak is üzentek. Alelnöke, J. D. Vance azt fejtegette, hogy Izraelnek „a lehető leggyorsabban” meg kell nyernie a gázai háborút (még a tűzszünet érvénybelépése előtt), hogy a zsidó állam és a szunnita arab államok végre egységes frontot alkothassanak Irán ellen, és hogy a „szúnyogcsípések helyett végre tisztességesen odacsapjanak”. E kijelentéseknél ugyanakkor már felmerülhet, hogy többről van-e szó, mint egy csupán jobb belátásra ösztönző fenyegetésről. Egy január végi nyilatkozata szerint Trump a tárgyalásos rendezést preferálná, de ha Izrael megtámadja Iránt, „azzal sincs problémája”.
Ezzel szemben az akkor még alelnökjelölt múlt év október végén ezt nyilatkozta: „Az Egyesült Államok és Izrael érdekei nem mindig fedik egymást; nem akarunk háborút Iránnal.”
Kérdéses, hogy e fenyegetések célja az elrettentés, vagy egy háborús eszközökkel történő rendteremtés kilátásba helyezése, melynek során az Egyesült Államok és Izrael, valamint az Ábrahám-megállapodásokhoz korábban csatlakozott szunnita Öböl-államok egy új erőteret hoznának létre a térségben.
Irán mindenesetre e fenyegetéseket komolyan vette, és a januárban a perzsa állam és Oroszország között aláírt stratégiai partnerségi megállapodás akár válaszlépésként is értelmezhető. E széles körű és hosszú távú megállapodás keretében az oroszok katonai támaszpontokat is létrehoznak a perzsa állam stratégiai részein.
A Teherán–Moszkva-szövetséget Alexander Dugin úgy értékeli, mint Eurázsiában egyedülálló stratégiai entitást egy multipoláris világrendben. A befolyásos orosz filozófus rámutatott a geopolitikai szuverenitás fontosságára, melyet az ilyen kétoldalú kapcsolatok erősítenek. Hangsúlyozta, hogy a két szövetséges országnak egyidejűleg az egyedülálló eurázsiai régió részeként is kell tekintenie egymásra.
Egy Irán–Oroszország katonai szövetség megtámadása ellentmondana a trumpizmus azon alapelvének, hogy a globalizmust tekinti ellenségének és a nemzetközi kapcsolatokban elismeri a szuverenitást:
Ha az általam vezetett nemzetközösséghez önként csatlakozni akarsz, élj annak szabályai szerint, ha nem, élj azon kívül úgy, ahogyan akarsz.
A trumpizmusban azonban törésvonalat mutat az új amerikai adminisztráció Izraelhez való viszonyulása, mely komoly biztonsági kockázatot jelent, és nem csak a térségre. Míg Trump és csapata a zsidó állam támogatásában – egy kis szegmens kivételével – egységet mutat, ennek mikéntjében azonban már vannak eltérések. A „végső harcig” való sorsközösséget vallják Trump azon munkatársai, akik egy olyan zsidó-keresztény protestantizmus hívei, melyet az iszlám alapvető elutasítása és zsidó Messiás eljövetelének várása jellemez.
Ha ez utóbbiak – köztük Vance alelnök és a napokban kinevezett védelmi miniszter Pete Hegseth – befolyása lesz erősebb, akkor nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok Izrael feltétlen híveként a zsidó államot annak tágabb stratégiai terveiben katonailag is támogatni fogja. Nem véletlen, hogy a napokban Trump jóváhagyta a Biden által addig visszatartott komolyabb fegyverarzenál küldését Izraelbe. Ez háborús előkészületeket is szolgálhat, nem csupán erődemonstrációt.
Ugyanakkor számos realista – mint például John Mearsheimer, Jeffrey Sachs vagy a híres nonkonformista újságíró, Alex Jones – kategorikusan elutasítja a trumpizmus ezen oldalát, és ragaszkodik ahhoz, hogy az Egyesült Államok józanabb módon kezelje az egyensúlyt a Közel-Keleten, és közvetlen érdekeit szolgáló politikát folytasson, amely a legtöbbször egyáltalán nem esik egybe Izrael érdekeivel. Mint láttuk, az Iránnal szemben harciasan fellépő amerikai alelnök is hangot adott korábban e szempontoknak.
A Trump-adminisztráció kulcsemberei Izrael támogatásának e két tengelyén töltenek be pozíciókat.
Így az Izraellel szemben kritikus Alex Jones Muskot támogatja, míg Musk ellenfele, Steve Bannon Izrael támogatására koncentrál. Elon Musknak nem mellesleg érdekeltségei vannak (és még 73 ezer amerikai cégnek) Kínában, mely ország a konfliktusok békés megoldásában érdekelt, és a Közel-Kelet eseményeire is egyre nagyobb befolyással lehet.
Az Irán–Oroszország katonai szövetség elleni támadás ellen szól még, hogy a kettő mögött ott áll a nagyhatalom Kína, mellyel Trump újra felosztaná a világot. De nem egy olyanra, melyben két hatalmi blokk áll egymással szemben. Az Egyesült Államok nagyobb teret enged Kínának a nemzetközi, globális politikában, s míg az előbbi protekcionista politikát visz, az utóbbi a nyitott együttműködésre helyezi a hangsúlyt különösen az Övezet és Út kezdeményezés meghirdetése óta (2013). A két nagyhatalom érdeke, hogy jó üzleteket kössön, és ne hagyják, hogy a nyugodt üzletmenetet konfliktusok megzavarják.
A fentiek fényében (árnyékában?) jelen állás szerint nem lehet egyértelműen értékelni Trump eddigi lépéseit a Közel-Keleten. Bizonyosan nem tekinthető klasszikus békegalambnak. Azzal pedig, hogy – még a jó szándékot el sem vitatva – ingatlanfejlesztő üzletemberként tekint arra a területre, mely az onnan elüldözöttek számára az anyaföld, az elefánt a porcelánboltban hatást keltette. A Gáza kisöprésére tett javaslatával felháborodást és megdöbbenést váltott ki a térségben lévő addig baráti országokban is.
A már egyébként is Kína felé orientálódó szövetséges szunnita államok támogatását ezzel el is veszítheti. Az Irán–Oroszország (és Kína?)-tengellyel szemben ekként Izrael egyedüli szövetségese maradna. Ebben a konstellációban pedig szinte teljesen kizárható a háború kockázata. Paradox módon lehet, hogy éppen a felháborodást kiváltó, szövetségeseit eltántorító kijelentésével éri el azt, hogy ne kerüljön sor az egész térséget lángba borító, Irán elleni háborúra. Lehet, hogy az „elefánt a porcelánboltban”-taktika hozza el a békét?
A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója.
(Borítókép: Donald Trump és Benjamin Netanjahu 2020. szeptember 15-én Washingtonban. Fotó: Pool / Getty Images)