Az Omán identitását meghatározó ibádita iszlám a szunnita és a síita mellett egy szinte ismeretlen, önálló, független irányzat. Annál jobban érdemes megismerni: a szembenálláson felülemelkedő, konfliktusokban nem részt vevő, hanem azokban közvetítő, függetlenségét megőrizni képes, nyugodt társadalmi viszonyokat és virágzó gazdaságot is eredményező ibádita szellemiség okán.
Ománban az iszlám ibádita irányzata a meghatározó, mely a szunnita és a síita mellett (és nem velük szemben!) egy harmadik, önálló felfogású irányzata a Mohamed próféta (kb. 570–632) által meghirdetett iszlám vallásnak.
Az ibádita iszlám gyökerei és eredete: már a szunnita és a síita ágak szétválásakor ott volt, és egy békés harmadik utat választott.
Történeti gyökerei a VII. századi muszlim örökösödési háború idejére nyúlnak vissza. Mohamed próféta halála után az iszlám közösség élén négy utód (kalifa) váltotta egymást békességben. A negyedik kalifa idejében (656–661) robbant ki az iszlám által addig visszaszorított törzsi viszály, mely belháborúvá terebélyesedett. Egyik oldalon a Próféta vér szerinti leszármazottja, Ali ibn Abi Talib és hívei („sí’at Ali”), a másikon pedig az iszlám előtti ellenséges klán vezetője, Muáwiya és követőik álltak. Alit és vér szerinti utódait szakrális és világi vezetőkként (imám, imám-kalifa, ajatollah) tisztelik követőik, a síiták, míg a másik vonal világi vezetőinek (kalifa, szultán, elnök) folytonosságát elismerők a szunniták.
A másfél évezreddel ezelőtt kitört, akkor még alapvetően iszlám örökösödési háború idején a két szemben álló tábor mellett
volt egy harmadik is, mely nem kívánt ebben az egység meghasadását eredményező helyzetben egyik fél oldalára sem állni. Ők a mai ibáditák,
ennek a békés és határozott csoportnak az utódai, akik akkor muhakkima néven váltak ismertté, mert a vezérelvük szerint a tévedhetetlen döntés/bölcsesség egyedül Istené [lá hukmán illá li-lláh].
Egy csoport, a háridzsiták akkor otthagyták az ibáditákat, mert nem elégedtek meg a középutas hozzáállással, és nem is akartak senki más oldalára állni. Saját magukon kívül mindenki mást ellenségnek tekintettek. (Tévesen az ibáditákat a háridzsitákra vezetik vissza: igaz, mindkettőt jellemez egyfajta „szeparatizmus”, de míg az előbbinél békés az elkülönülés, az utóbbinál ellenséges – ez pedig nagy különbség!)
Az elégedetlenkedők „Isten eszközeként” értelmezve önmagukat, szembeszálltak mind a szunnita, mind a síita irányzattal, ráadásul erőszakhoz folyamodva; amerre jártak, pusztítást okoztak, s végül maguk is elpusztultak. Az ilyesmit elutasító, mérsékelt ág viszont a bászrai Abdallah ibn Ibád (meghalt 700-ban) és az ománi Dzsábir ibn Zajd (meghalt 712-ben) imámok vezetésével fennmaradt, és az iszlám önálló, harmadik ágává nőtte ki magát.
Másfél évezreddel később még mindig fennáll a szunnita–síita törésvonal, a háridzsiták utódai is („Iszlám Állam”) rövid életűen itt-ott felbukkannak, Omán továbbra is egy békés oázis.
E két fő iszlám irányzat szembenállása a másfél ezer éves, sérelmekkel terhelt örökségével a mai iszlám világ törésvonalai között is jelen van. A múlt árnyai a modernitás felszínén továbbra is felbukkannak. A térségben egy ezeréves sérelem ugyanolyan súllyal esik a latba, mint egy aktuálpolitikai esemény. Egy szunnita muszlim adott esetben ugyanolyan hévvel szidhat egy középkori síita prominens személyt, mint egy mai közszereplőt, és ez a másik oldalon is így van.
Ugyanakkor a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán gazdasági és politikai közeledése miatt ez az ellentét napjainkban halványulni látszik. Ami nem mellesleg a határozottan békés középutat választó és azt következetesen megtartó ibádita Omán csendes diplomáciai közvetítésének az eredménye.
A síita és szunnita irányzatok közötti szembenállásnak van egy konszenzusos közös nevezője és egységes alapja: a Korán és Mohamed próféta követése. A történelmi iszlám mindenkori vezetői miatt és az eltérő iszlámfelfogások okán alakult ki a szunnita–síita szembenállás. A fentebb ismertetett örökösödési és szakralitást is érintő vitákból eredően a kezdetben egységes iszlám vallás és társadalom kettévált, meghasadt, és kialakultak e két fő irányzat mellett az iszlám újabb irányzatai és szektái.
Az ibádita iszlám azonban nem szekta, hanem a szunnita és a síita mellett egy önálló, független, elismert iszlám irányzat, melyről keveset lehet hallani. Annál jobban érdemes megismerni: a szembenálláson felülemelkedő, konfliktusokban nem részt vevő, hanem közvetítő, függetlenséget megőrizni képes, nyugodt társadalmi viszonyokat és virágzó gazdaságot is eredményező ibádita szellemiség okán.
Külön utat járó, de az interakciókban nem elkülönülő, stabil közösséget, társadalmat formáló irányzattá váltak, mivel a különutasságuk nem szembenállásból, hanem a közös alapokat tisztelő vezérelv követéséből fakad.
Az ibádí imámokat – az örökletes szunnita dinasztiákkal és síita imamátussal szemben – mindig választották, sosem az egész umma, hanem a mindenkori helyi közösségek élére. Egyszerre kellett képzettnek lenniük a vallásjogban és harcászatban, de hogy főleg melyikben, azt a közösség mindenkori helyzete határozta meg.
Történelmük során az ibádík az iszlám világ területén kisebb-nagyobb közösségeket hoztak létre, kereskedve és az iszlám békesség és megbékélés elvét hirdetve és megélve. A mai Tunézia területén sikerült dinasztiát alapítaniuk (Rusztamidák, 761–909), de a VIII. század óta folyamatosan fennmaradni csak a mai Omán területén tudtak. Független állammá válni pedig – a térségben egymást váltó dinasztiák és gyarmatosítók miatt – csak 1970-ben. Az ibádita iszlám ma az Ománi Szultanátusban államvallás (a lakosság 85 százaléka ibádí), de kisebb közösségeik ma is léteznek Észak-Afrikában (Tunéziában, Dzserba szigetén), illetve Zanzibáron, összesen több mint 3 millióan.
Ez egyszerre elkülönülő és együttműködő együttélési elv a mai meghasadó világban („communio et separatio”).
Világunkra egyre kevésbé jellemző a kompromisszumkészség, a másiknak már alanyi jogon járó tisztelete. A felgyorsult világ egyre nagyobb nyomást helyez az egyénekre, családokra, nemzetekre. Ezt tetézi még a meghasadás, széthúzás, „velem vagy ellenem” megosztottság, mely magasabb – világpolitikai – szinteken ugyancsak egy negatív trend. De nem az egyedüli trend: létezik még a konstruktív kompromisszumkészség regionális és nagyhatalmi szinten is, mely a mindennapjainkban is nagyobb teret nyerhetne.
A nagyhatalmak és a regionális szereplők különböző eszközökkel igyekeznek minél előnyösebb pozícióba kerülni a folyamatosan alakuló, ki tudja hová fejlődő vagy fajuló új világrendszerben. Ezen eszközök egyike a közös nevező keresése, másik a fenyegetés, harmadik a háború.
A napjainkra mérséklődött, korábbi éles síita–szunnita szembenálláshoz hasonlóan a világpolitikában is két nagy irányzat van, melyek mindegyike a saját erőterébe igyekszik bevonni a középhatalmakat és a regionális szereplőket. Ami pedig különösen indokolja egy stabilizáló rendezőelv megjelenését a nagypolitikában, az az, hogy egyes középhatalmak szóval és tetteikkel is azt jelzik, hogy egy „végső harc” megvívására és a „dolgok végkimenetelére” készülnek. Ez meglehetősen ijesztően hangzik, mivel az eszközeik erre meg is vannak, s az említett két nagy erőtér közül az egyiken (USA) nem az látszik, hogy ettől visszatartaná közel-keleti pártfogoltját, hanem az, hogy háborús előkészületeiben támogatja.
Az EU szintén nem a kompromisszumkészségéről nevezetes. Az ottani vezetők (és a mögöttes erők) számára a háború megnyerése – Ukrajna – fontosabb, mint annak békés lezárása. (Ez utóbbiban ugyan Trump egyértelműen a béke oldalára állt, és a Közel-Keleten is küldetésének részét képezi a béke, de itt a béketeremtés módja vet fel kérdéseket.)
Mint már említettük, Omán az ibádita vezérelvek mentén folytatott csendes külpolitikájával bebizonyította, hogy képes egy másfél ezer éves konfliktusban közvetítve elősegíteni két középhatalom kapcsolatainak a normalizálódását: a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán közeledését Irakkal együtt az ománi diplomácia indította el.
Erre erősített rá Kína erőteljes támogatásával, melynek köszönhetően 2023 elején Szaúd-Arábia és Irán bejelentette diplomáciai kapcsolatainak helyreállítását Pekingben, ami a „megbékélés hullámát” szélesítette ki a Közel-Keleten. Ezzel szemben a békét sürgető új amerikai elnök a felháborodás hullámát indította el érzéketlen javaslatával a legérzékenyebb közel-keleti kérdésben. Az Egyesült Államok korábbi politikai hatalmát és befolyását elvesztette a Közel-Keleten; ezzel párhuzamosan Kínának a feszültségeket enyhítő befolyása és pozíciója folyamatosan erősödik a térségben. Az új világrendszer kialakulásában az erőterek átrendeződése különösen jól látható a Közel-Keleten.
A globális és regionális átalakulásban két nagy rendezőelv/trend adott, melyek egymás mellett akár jól megférhetnek, s alternatívát kínálnak – jelen állás szerint.
Az első opció:
Akik a geopolitikai mozgásokban Kína, Omán és az Eurázsia-modell példáját követik, azok az egység és az egységen belüli különbözőség békés egymásmellettiségét választják.
A másik opció:
A nem oly rég még harmadik, de a globalizmus bukása után másodikká váló, alternatív trend a trumpizmus: alapelve „live and let live”, azaz: „ha velem vagy, kövess, és élj úgy, mint én. Ha nem vagy velem, élj úgy, ahogyan akarsz” – kivéve, ha keresztbe teszel nekem, és, mondjuk, Izraelt meg akarod semmisíteni.
Ez pedig az egység és az egységen kívüli különbözőség közömbös/szemben álló/versengő vagy éppen ellenséges egymásmellettisége.
A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója.
(Borítókép: Az Ománi Szultánság nemzeti ünnepének 35. évfordulója előestéjén Maszkat városa 2005. november 17-én. Fotó: Gilles BASSIGNAC / Gamma-Rapho / Getty Images)