Robert D. Kaplan, a népszerű politikai szerző szerint korunk világa egyre inkább hasonlít az első világháború utáni, Adolf Hitler rendszerét megelőző ingatag, német politikai rendszerre, a weimari köztársaságra. Az író ezt nem csak egyes országok politikai berendezkedésére érti, szerinte „az egész világ egyetlen weimari köztársaság, amely eléggé össze van kötve ahhoz, hogy egyes részei halálosan befolyásolják a többit, de nem eléggé ahhoz, hogy politikailag egységes legyen”. A szerző szerint az ismétlődő globális válságokból az egyetlen kivezető út egy hatékony világkormány lenne, amely gyorsan tud reagálni az emberiség legfontosabb kihívásaira.
Az utóbbi években egyre több gondolkodó veti fel, hogy az Egyesült Államok vagy éppen Európa egyes országai weimarizálódnak. Vagyis a nyugati államok belpolitikai helyzete egyre inkább kezd hasonlítani arra a Harmadik Birodalmat megelőző ingatag német államra, amely közismert nevét Weimar városáról kapta, ugyanis az alkotmányozó nemzetgyűlés itt fogadta el az ország alkotmányát.
A rendszer a Német Császárságot váltotta fel, és a németek első demokratikus berendezkedésű állama volt. A weimari köztársaság általános megítélése azonban elég rossz, ugyanis túl gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza Adolf Hitler hatalomra kerülését és ezzel a második világháborút és a holokausztot.
A weimari típusú politikai berendezkedések jellemzően parlamentáris rendszerek, ahol a töredezett többpártrendszer és a gyakori kormányválságok miatt instabilitás uralkodik. Ennek hatására a kabinetek kevés, a választók számára értékelhető eredményt képesek felmutatni, akik a mérsékelt politikai erőkben csalódva a szélsőséges irányzatok felé fordulhatnak. A weimari Németország példája jól mutatja az ilyen rendszer veszélyeit: az 1919-ben létrejött köztársaság kezdetektől gazdasági válságokkal, politikai megosztottsággal és radikalizálódással küzdött, míg végül 1933-ban a nemzetiszocialisták átvették a hatalmat, és felszámolták a demokráciát. Bár a weimari rendszerek jogállami keretek között működnek, gyakran hiányoznak belőlük a megfelelő védelmi mechanizmusok az autoriter törekvésekkel szemben. A politikai kompromisszumkészség hiánya, a társadalmi elégedetlenség és a gazdasági instabilitás mind hozzájárulhat ahhoz, hogy az ilyen demokráciák végül diktatórikus irányba sodródjanak.
A különböző politikai beállítottságú szerzők a weimari rendszerek más-más tulajdonságait tartják fontosnak kiemelni, és általában eltérő dolgokat azonosítanak hibákként. Néhány dolog azonban közös ezekben: az eredeti, német weimari köztársasággal vont párhuzamok arra akarnak figyelmeztetni, hogy korunk egyre inkább hasonlít Adolf Hitler totalitárius diktatúráját megelőző időszakra.
a jobboldali gondolkodók általában a Weimari Köztársaság – és a mai liberális demokráciák – erkölcsi romlottságát azonosítják a folyamatban felelősként.
Szerintük a vallás és a hagyományok elhagyása, másképpen fogalmazva a kulturális züllés miatt a német társadalom egy része olyan szinten radikalizálódott a túlzottan liberális értékeket közvetítő állammal szemben, hogy inkább beállt a Németországnak rendet és dicsőséget ígérő NSDAP (vagyis a náci párt) mögé. Tény, hogy a weimari köztársaság az 1920-as évek egyik legliberálisabb országa volt. Például a kor többi államával ellentétben nem üldözte a szexuális kisebbségeket.
Az ilyen dolgokat a jobboldalon általában párhuzamba szokták állítani korunk olyan jelenségeivel, mint a woke, az LMBTQ-mozgalmak, valamint a rend hiánya, ez utóbbinál érdemes az Egyesült Államokban a rendőrség finanszírozásának megvonását követelő tüntetésekre is gondolni. A weimari politikai rendszert azonosító konzervatív hangok tehát arra figyelmeztetnek, hogy a felsorolt jelenségek radikalizálhatják az ezeket rossz szemmel nézőket.
A baloldali szerzők viszont inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy Weimar bukását és a nácik felemelkedését a német tárasadalom brutális osztályellentétei okozták.
A Harmadik Birodalmat megelőző rendszerben a lakosság zöme nagyon szegény, kisebb része viszont szupergazdag volt. A baloldali olvasatok szerint a német társadalom radikalizálódását az okozta, hogy egyedül a szélsőjobboldali nácik és a szélsőbaloldali kommunisták ígérték a vagyoni viszonyok igazságosabbá tételét – a nácik faji, a kommunisták osztályalapon tervezték újraosztani. Az élhető gazdasági környezet a németek valódi vágya volt – csakúgy, mint a kapitalista demokráciákban élőké manapság.
Ahogy a németek a 20-as, 30-as években, korunk embere is azért fordul a szélsőséges irányzatok felé, mert az életszínvonalát egyik mérsékelt politikai erő sem volt képes emelni. A weimarizálódás mögött a baloldali hangok tehát a modern kapitalizmus növekvő vagyoni egyenlőtlenségeit azonosítják. Továbbá aggódva szemlélik a szélsőjobboldal globális felemelkedését; kezdve az Egyesült Államoktól és Trumptól a német AfD-n át az osztrák FPÖ politikai térnyeréséig.
A jobb és baloldali álláspontok másik közös vonása, hogy általában csak a nyugati demokráciákban vagy csak az Egyesült Államokban azonosítják ezeket a riasztóan ismerős folyamatokat. Robert D. Kaplan azonban fordít ezen, és az Üdvözlet a Weimar 2.0-ban című esszéjében nem egyetlen országban keresi a weimari politikai rendszerre emlékeztető aggasztó jelenségeket, hanem egyszerre mindben. Szerinte az új Weimar világszintű, és nem korlátozódik az olyan liberális demokráciákra, mint az Egyesült Államok vagy éppen a modern Németország. Ennek az új, ingatag rendszernek bizony részét képezi Oroszország, Kína, Irán, de még a remetekirályság Észak-Korea is – legalábbis a szerző szerint.
Ez azért van így, mert az új Weimar nem egy ország politikai rendszere, hanem maga a világrendszer. Vagy legalábbis Kaplan leginkább ehhez tudná hasonlítani a jelenlegi geopolitikai berendezkedést.
A politikai író a Weimar-szerű politikai rendszerek hibáját a következőképpen látja: Németország az 1918-tól 1933-ig tartó weimari periódusban egy hatalmas, egységesnek alig mondható világ volt, ahol a rendszabályok csak elszórva érvényesültek. Az ország inkább egymással harcoló és egymással versengő részek és intézmények rendszere volt, semmint egy egységes egész. Ez a széthúzás a történelmi értelemben csak nemrég egyesült Németország regionális különbségeiből és a részek közötti földrajzi és kulturális távolságból fakadt a szerző szerint. Mint írja, „az akkori weimari köztársaság normális állapota a krízis volt, egyetlen hosszú kabinetválság, ahol mindig úgy tűnt, hogy minden kockán forog”. A központi hatalom kimerült abban, hogy megpróbálta fenntartani a rendet,
a válságot viszont nem lehetett kezelni, mert a részek között nem volt egyetértés és ebből kifolyólag egy köztámogatást élvező központi hatalom, ami következetes politikát tudott volna vinni.
Kaplan úgy gondolja, hogy mostani, globalizált világunk rendkívül hasonlít a 1920-as évek Németországára. A weimari köztársasághoz hasonlóan mai világunk is államok összekapcsolt rendszere, s ezt a rendszert valójában senki sem vezeti. Az intézmények megvannak, mint például az ENSZ, és élnek a nemzetközi szerződések, de a különböző szereplők nem veszik őket komolyan. Csakúgy, ahogy a berlini kormány sem tudta érvényesíteni akaratát a rengeteg, egymással küzdő németországi érdekcsoport felett a 20. század elején.
A szerző szerint az a veszély jelenleg még nem fenyeget, hogy a Weimar-szerű világrendszer elhozza egy újabb Adolf Hitler felemelkedését. A veszély inkább mindennapos: a globalizáció miatt mindannyian kénytelenek vagyunk szünet nélkül egyik vagy másik vészhelyzetben vergődni, mert az olyan válságok, mint az államközi konfliktusok, a klímaváltozás és világjárványok, átszivárognak és visszahatnak a világ különböző részeire. Példaként említi, hogy a kínai gazdaság vergődése puccsokat okozott Afrikában, az orosz–ukrán háború éhínséget és válságot. A klímaváltozás pedig mindenkit egyformán sújt.
Ugyan az eredeti Weimar csak Közép-Európa egy részén terült el, azonban az azóta eltelt mintegy 100 évben világunk jelentősen összezsugorodott. A digitális kommunikáció, a kibertechnológia, az interkontinentális rakéták, a sugárhajtású repülőgépek, a műholdak és sok minden más miatt a világ különböző részei ma már ugyanolyan szorosan érintkeznek egymással, mint Németország különböző részei az 1920-as és 1930-as évek elején, annak minden frakciójával és hatalmi központjával.
az egész világ ebben a weimar-szerű csapdában ragadt egymással.
Ebben a csapdában az Egyesült Államok mint egyetlen nagyhatalom két legfontosabb külpolitikai irányvonala, vagyis az izolacionizmus – a világ problémáitól való elszigetelődés – és az intervencionizmus – a beavatkozás a konfliktusokba – mára egyformán hasztalanná vált. Kaplan szerint ezek a megközelítések ma már fenntarthatatlanok, tekintve a felgyorsuló és minden védekezés ellenére átgyűrűző válságokat és annak lehetőségét, hogy az USA „időszakosan egy mocsárban ragad”. Ennél a kijelentésnél érdemes a kudarcos afganisztáni beavatkozásra gondolni. Az egyre feszültebbé váló nemzetközi válságok nem ilyen maradi külpolitikai gondolkodást, hanem fokozott együttműködést követelnek az államok között, még akkor is, ha a globalizáció közel sem elég fejlett ahhoz, hogy ezt a kooperációt jelenleg fenntartsa. És éppen ezért a „a 21. század első fele ugyanolyan ijesztő és sorsdöntő lehet, mint amilyen a 20. század első fele volt”.
Weimar csak egy vákuum volt, amit végül a náci totalitarianizmus töltött ki. S ahhoz, hogy ez ne forduljon elő újra, akárcsak a weimari köztársaságban, a bölcs, globális vezetés és a hatékony, gyors döntéshozatal szükségessége napról napra nő. Kaplan megemlíti, hogy a weimari köztársaság sem volt egyértelműen bukásra ítélve, példáu Heinrich Brüning kancellársága (1930–32) alatt a rendszer valamilyen szintű konszolidációja volt megfigyelhető, a gazdaság javulgatott, az állam – és ezen keresztül a választó – akarata jobban érvényesült, a nácik támogatottsága pedig csökkenőben volt. Hitler hatalomra jutását és a weimari projekt bukását nagyrészt Brüning utódai okozták, akik naivan azt hitték, hogy képesek lesznek irányítani a történelem leghírhedtebb diktátorát.
Az esszé a Foreign Policy című lapban jelent meg.
(Borítókép: Adolf Hitler a németországi Dortmundban tartott náci gyűlésen. Fotó: Hulton Archive / Getty Images)