Propaganda-e az a film, amely az orosz katonák mindennapjait mutatja be a frontvonal másik oldalán? A nemzetközi közvéleményt a film szeptemberi megjelenését követően ez a kérdés osztotta meg. Anasztaszia Trofimova orosz rendező hét hónapot forgatott az egyik, orosz–ukrán fronton harcoló egységben, és megörökítette, milyen körülmények között élnek és hogyan gondolkodnak, mit beszélgetnek egymás között az orosz katonák. A kanadai–francia gyártású filmet gyakorlatilag az összes legnagyobb dokumentumfilmes fesztivál műsorra tűzte, ám a legtöbb esetben végül visszakoztak az ukrán tiltakozások miatt. A Budapesti Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) végül bevállalta a film magyarországi bemutatását, és a nyomásgyakorlás ellenére január végén többször is levetítette a filmet, telt ház mellett. A film hátteréről és a dokumentumfilmet ért vádakról a rendezővel beszélgettünk.
Anasztaszia Trofimova orosz rendező az Indexnek többek között arról is beszélt, hogy
Az „Orosz frontkatonák között” című film előtti dokumentumfilmjei is gyakorlatilag mind veszélyes, háborús zónákban készültek. Ilyen volt például a Szíriában és Irakban forgatott „Iszlám Állam áldozatai” és „A nők az Iszlám Állam ellen”, vagy a kongói filmje. Valamilyen vonzalmat érez a háborús zónák iránt, vagy az adrenalin mozgatja, vagy miről szól ez pontosan?
Ez sokkal kevésbé az adrenalinról szól, annál inkább a történet fontosságáról. Szíriába is azért kezdtem járni, mert az Iszlám Állam felütötte a fejét. Engem nagyon érdekelt a civilizációs ideológiai különbség, amelyet ez a terrorszervezet közvetített. Gyakorlatilag minden egyes nap – és most 2014-ről és 2015-ről beszélek – vagy valamilyen szörnyűségeket láttunk, vagy valamilyen tragikus eseményeket a terroristák által. Számomra fontos volt megérteni azt, hogy mi történik ott helyben, miért nincs ott jelen egy helyi erő, amely szembeszáll velük. Csak a menekülő, rettegő emberekről jöttek a hírek, óriási menekültfolyamok, amikor sokan életüket vesztették a tengerben. A különböző kataklizmákat fentről figyeljük, mert így le lehet egyszerűsíteni azokat és jobban meg lehet érteni. Én pedig elkezdtem keresni a kisembert a nagy kataklizma közepette. Kurd nők, akik az ISIS-szel szemben harcolnak. Embercsempész, aki elrabolja a foglyokat az Iszlám Államtól, majd hazaküldi őket a családjukhoz. A kongói zenész, egy másik filmem hőse, aki Kongó függetlenedésének évében született, és aki leélte az életét a helyi megpróbáltatások közepette.
Ezeket a dokumentumfilmeket orosz nyelven, orosz közönség számára készítette?
A korábbi filmjeim az RT dokumentumfilm csatornáján jelentek meg, öt nyelven. Hat évet dolgoztam a Russia Todaynél. Ezek a filmek most elérhetőek a saját weboldalamon, online. Amikor engem azzal vádolnak, hogy a Russia Today számára dolgoztam, akkor megjegyzem, hogy ezt soha nem titkoltam. Mindenhol ott szerepel, hogy az egyik vagy a másik dokumentumfilm az RT Documentary (RTD) számára készült.
Mi a kapcsolata Oroszországgal? Moszkvában született, ugye?
Anyukám szibériai. Apukám Kazahsztánból származik. Szóval én is ilyen szovjet koktél vagyok. Moszkvában születtem. Amikor tízéves voltam, anyukám munkát kapott Kanadában. Anyukám akkor egyedül élt, három munkahelyen, hogy valahogy etetni tudja a családot. Oroszországban ugye ezek voltak a válságos nehéz évek. És 1997-ben, pont a következő orosz pénzügyi válság előtt anyukám megkapta a vízumot, és kimentünk Kanadába. Így tízéves koromtól Kanadában éltem, ott fejeztem be az iskolát, ott jártam egyetemre. Ugyanakkor mindig tudtam, hogy vissza akarok térni Oroszországba.
Miért?
Ez valamilyen érzelmi kötődés. Amikor Kanadába költöztünk, megfogadtam, hogy amint felnőtt leszek, visszatérek a hazámba. Miután befejeztem az egyetemet, elkezdtem utazni, elkezdtem dokumentumfilmeket forgatni. Amikor már 27 éves voltam, 2014-ben ez meg is történt. Majd bekerültem az RTD-hez. Ezt is egy véletlennek köszönhetem: visszatérésem előtt, még Kanadában, a kanadai Footbox dokumentumfilmes fesztiválon megismerkedtem egy hölggyel, aki az RT-ben dolgozott. Ő válogatta ki a filmeket az RTD számára. Én akkor palesztin menekülttáborokról forgattam filmet Líbiában. Ez felkeltette az érdeklődését, és meghívott elbeszélgetésre.
Hogyan jött aztán az orosz front bemutatásának a témája?
Az utolsó pillanatig nem hittem, hogy ez a háború elkezdődik. Akkor a kanadai CBC csatorna számára dolgoztam. Amikor kirobbant a háború, akkor Rosztovban forgattunk velük a határnál. 23-ról 24-re éjszaka élő adásban jelentkezett be a kanadai tudósító a szálloda erkélyéről, és a tapasztalható hangulatról beszélt, én pedig közben figyeltem a híreket a CNN-en, a Rosszija-24-en és az orosz Telegram-csatornákon. Végül bemutatták a Rosszija-24-ben Putyin beszédét, amely súlyosan sokkolt bennünket.
Odakiáltottam, hogy elkezdődött a háború, ők pedig folytatták a tudósítást.
A kollégák másnap reggel arról beszéltek, mi lesz, mert mindenki tisztában volt vele, hogy innentől változnak az orosz törvények, és nagyon nehéz lesz innen tudósítani, és nagyon sokan utána haza is tértek. Biztos voltam benne, hogy nem megyek sehová, és nekem mindezt meg kell örökítenem. Tudtam, hogy ez nemcsak fontos, hanem nem is tudtam abban a pillanatban elképzelni magam sehol máshol, és fel kell vennem a történelmünk ezen részét. De nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, ezért kezdetben felvettem mindent, amit tudtam. Például az orosz tüntetéseket a háborúval szemben. Elmentem a tüntetésekre, amikor csak tudtam, és megörökítettem őket. Aztán próbáltam bejutni a katonák világába. Azonban akkor nem volt egyetlen katonaismerősöm, sem rokonom. Próbáltam bekerülni az orosz katonai szervezeteken keresztül. Próbáltam elkapni őket vasúti pályaudvarokon. Próbáltam katonák rokonain keresztül megközelíteni ezt a világot.
Nyolc hónapon keresztül próbálkoztam. Nem túl sikeresen, mert ebben a katonai világban, senki nem akart beszélni, főleg egy ismeretlen emberrel nem, aki ráadásul kamerával mászkál. Ez mind megváltozott egy pillanat alatt az új év környékén, amikor a vonaton találkoztam Iljával, 2022 végén.
Mi volt a fő motivációja?
Megérteni a háború ködén keresztül, hogy kik ezek az emberek, akik harcolnak ott, kik ezek az orosz katonák. Mert ennyire sűrű háborús homályt, ennyire jól működő propagandát és politikai lózungokat mindkét oldalról nem tapasztaltam soha korábban. Ráadásul számomra ez sokkal személyesebb volt, mint minden más konfliktus, ahol voltam előtte. Két, egymással versengő narratíva fut egyszerre: a hősök, akik soha nem halnak meg. És a háborús bűnösök, akik mindenkit megerőszakolnak és mindent elpusztítanak. Magát az embert pedig nem láttam ezekben a versengő narratívákban. Dokumentaristaként pedig az a feladatod, hogy nyitott szemmel járj, és rögzíts mindent, amit látsz, függetlenül attól, hogy mennyire kényelmetlen vagy zavaró.
Amikor elkezdődött a háború, akkor a közösségi médiájában azonnal állást foglalt, és elég egyértelműen elítélte az orosz agressziót. Változott-e esetleg a hozzáállása az eltelt három évben?
Ugyanúgy az ellen vagyok, hogy bárki a katonai erejét használja a problémák megoldására. Abban változott talán, hogy amikor a különböző politikusokat hallgattam, gyakorlatilag nem volt senki, aki a békéről beszélt volna. Pont ellenkezőleg, az volt az érzésem, hogy nem a béke, hanem az eszkaláció irányába. Számomra ez nagy sokk volt, mert azt hittem előtte, hogy a nemzetközi közösség megpróbálja mielőbb megoldani a konfliktust, de nem ez történt. Teljes mértékben érzem azt, hogy ez a háború óriási igazságtalanság. Azonban mindenkinek van abban választása, hogy vagy megpróbálja rendezni a kérdést bunkósbottal, vagy párbeszéd révén. Szerintem nincs semmi rosszabb annál, mint a háború. És ezt úgy mondom, hogy nagyon sokat dolgoztam háborúkban. Mint ahogy mondják, jobb tíz éven át tartó tárgyalás, mint egyetlen nap háború.
Hogyan fogadták a filmet a megjelenés után?
Ahogyan a sajtó is írta, a film „nagyot robbantott”, egyszerűen azért, mert ez az első olyan film, amely a front orosz oldaláról készült. Persze különböző reakciók voltak, jók, rosszak, de összességében pozitív lett az összkép. Gyakran hasonlították a filmet Remarque háborús könyveihez, vagy az orosz „Jöjj és lásd!” filmhez, még pedig azért, mert a háborút olyannak mutatja be, mint amilyen. A háború ködén keresztül magát az embert akartam megtalálni. Meg is találtam, és meg akarom mutatni a nézőknek, hogy milyen az orosz front oldalán, ahol a nézők közül gyakorlatilag soha nem járt senki. Nagyon sok kritikát is kaptunk, elsősorban a hivatalos ukrán politikusoktól és szervezetektől. Ők azonban visszautasítják a lehetőségét is, hogy megnézzék ezt a filmet. Tehát a film legnagyobb kritikusai azok, akik soha nem látták azt. Egyes filmfesztiválok meghívták a vetítés utáni beszélgetésre az ukrán oldalt is, mondván, gyertek el, és mondjátok el magatok a film megtekintése után, mi a gond vele, de senki nem vállalta ezt közülük.
Nézzük meg a film ellen felhozott fő kritikai elemeket, mit gondol róluk. Az első: korábban az orosz állami média számára dolgozott, az RT-ben, és ezért a végső alkotás nem lehet más, mint orosz állami propaganda.
Ennek a kritikának nincs alapja, hiszen ez azt jelentené, hogy bárki, aki bármely cégben dolgozott korábban, mindig annak a cégnek a hivatalos ideológiáját képviseli egy életen át, nem mehet se balra, se jobbra, és nem csinálhat semmit, ami szembemegy azzal a céggel. Tehát aki például valaha is az amerikai televízióban dolgozott, soha nem megy el dolgozni mondjuk Iránba, mert Irán USA ellensége? Ez nagyon nem így van. Egyetlen egy filmet sem készítettem az RT Documentary számára, amely után később szégyenkeznem kellett volna. Az a munka, amelyet hat évig az RTV számára készítettem, elsősorban a szíriai háborús zónában, fent van mind online. Azoknak, akik azzal vádolnak, hogy propagandát csinálok, üzenem, hogy minden elérhető, minden megnézhető. Ha bármilyen propaganda elemet találnak benne, örömmel megvitatom azt velük. Azonban az ukrán oldalról is már fél éve tart egy ilyen alapos kivizsgálása a „propagandisztikus történeteimnek”, de semmit nem találtak.
Második számú kritika. Nem most van itt az ideje az ilyen filmeknek. Ez az idő a háború lezárása után jöhet el. A kritikusok által felhozott párhuzam a II. világháború. Akkor sem lehetett náci katonákról szóló filmeket megnézni a Nyugaton. Senki sem vetített például Leni Riefenstahl filmeket akkor.
Az az érzésem, hogy akik ezt mondják, amellett érvelnek, hogy várjatok, még nem fejeztük be ezt a háborút, vannak saját érdekeink, és a film szembemegy az ukrán narratívával, mert háborúk alatt mindenképp dehumanizálni kell az ellenfelet. A háborúnak a dehumanizálás és a gyűlölet szárnyán kell szállnia. Én pedig jövök itt egy filmmel, amely közelebb hozza ezt az ellenséget. Nagyon nem szeretem ezeket a hasonlatokat a II. világháborúval. Ez itt nem a náci Németország. Azt értem, hogy általában, amikor már nem tudsz mit mondani, akkor hitlerezni kell. Vagy engem például összehasonlítani Leni Riefenstahllal, ami engem kifejezetten szórakoztat. A barátaim és a családom körében már nagyon sok az erről szóló viccelődésünk. Láttam például múltkor egy ukrán plakátot, hogy Anasztaszia Trofimova a kortárs Leni Riefenstahl, és mondtam is anyunak, hogy hogyan meri rám osztani a mosogatást, hisz én vagyok a mai Riefenstahl. De mindegy is, komolyra fordítva a szót,
ez a lehető legalacsonyabb szint, hogy bárkire rámondjuk, hogy ő fasiszta vagy náci.
Ha tényleg hasonlatokat akartok, akkor miért nem hozzátok fel például az amerikai inváziót Irakkal szemben, amikor több mint hatszáz újságíró ment velük a világ különböző országaiból. Ők akkor most mind Leni Riefenstahlok? Az amerikai katonák mind nácik? A háborúk nagyon különbözőek tudnak lenni. De minden háború tragédia. De ezt a valóságot nagyon fontos rögzíteni. Nem a háború után, hanem most, közben.
Amíg van gyűlölet, a háború tart.
Fent lehet tartani ezt a képet, hogy ők nem emberek, hogy megérdemlik, és stb., azonban minden egyes alkalommal, ahogy mi emberiségként eljutunk arra a pontra, hogy azok ott nem emberek, valójában saját magunkat is dehumanizáljuk. Megöljük magunkban az embert. Megöljük azokat az európai humanista eszméket, amelyekre Európa elvileg épül. Azt akarom, hogy legalább emberként nézzünk egymásra. Nem szeretném, hogy a háború teljes ciklusa végigtaroljon. Eleget forgattam háborúk alatt. Ezért akartam bemutatni a háború ködén át az embereket. Nem kell velük egyetérteni. De ne legyenek dehumanizálva.
Harmadik számú kritika: az orosz védelmi minisztérium, vagy az FSZB, vagy más orosz állami intézmények támogatása nélkül nem lehetett volna ezt a filmet leforgatni. Valami biztosan nem tiszta itt a háttérben.
Nagyon szeretem a díványszakértők ezen csoportját, akik biztosan jobban tudják, hogyan kell terepen dolgozni. Ha valaha is jártál háborús terepen, tudod, ez a zóna nem jól szervezett, központosított valami. Nagyon sok múlik az emberi tényezőtől, mintsem a szabályoktól. Ha már Magyarországon vagyunk, vissza lehet emlékezni például a zseniális magyar fotósra, Robert Capára. Az önéletrajzában írja, hogyan tudott bejutni mindenhová, akárcsak dokumentumok és engedélyek nélkül, pusztán az emberi kapcsolatok segítségével. És hihetetlen és közeli képeket csinált a fronton. Oroszországban a védelmi minisztérium nem segít a forgatások leszervezésében. Oroszországban a Kreml, az FSZB, vagy a többi szerv, nem segíti a dokumentaristákat. Ezek nem éppen az újságírókat vagy filmeseket segítő szervezetek. Összességében, nézzék meg, mit mutatnak az orosz televízióban. Az orosz televízióban nem engedik meg az újságíróknak, hogy a fronton maradjanak több ideig. Nem is nagyon engedik őket közel a fronthoz, különböző megfontolásokból.
Azt, amit én csináltam, nem lehetett volna megcsinálni hivatalos segítséggel. Fontos látni a különbséget is egy újságíró és egy dokumentarista között. Nem azért mentem oda, hogy valami hírről beszámoljak, vagy valakit elkapjak, vagy megszámoljam, hogy hány tankot látok, mert ehhez nem is értek.
És helyben a katonai vezetés hogyan viszonyult a jelenlétéhez?
Amikor kijutottam az egységhez Ilja segítségével, akkor az volt az első, hogy odamentem a katonákhoz, és bemutatkoztam. Helló, én vagyok Nasztya, dokumentarista Moszkvából. Ez egy háború. A legnagyobb krízis, amely országunk modernkori történelmében történik. Ti pedig ennek a főszereplői vagytok. Azonban rólatok nagyon kevés információ van bemutatva, és ezért, ha nem bánjátok, nagyon szeretnék veletek maradni, felvenni a mindennapjaitokat és a motivációtokat. A katonák azt mondták, hű, nem semmi. Persze, maradj, de beszélj a parancsnoksággal. Na, mondom, most biztosan hazaküldenek, vagy letartóztatnak. Elmentem a parancsnokhoz, elmondtam ugyanezt. A válasz az volt, hogy ez nagyon menő, de egyeztess a következő vezetővel a láncban. Több láncot jártam így meg, eljutottam egy olyan szintig, aki azt mondta, hogy akkor elvisz a stábba.
Az már milyen szint volt?
Dandárparancsnok. Tudtam, hogy nem sok esélyem van, ha az ügy feljut a vezetői stábba, és ezért egy kisebb ravaszsághoz nyúltam. Mondtam neki, hogy oké, ha stáb, akkor legyen stáb. De mindketten tudjuk, hogy ott nem annyira a frontot és a harcokat ismerő parancsnokok ülnek, akiknek nehéz lesz elmagyarázni, miért olyan fontos egy ilyen dokumentumfilm egy egyszerű katonáról a fronton. Úgy tűnik, valami érzékeny pontra tapintottam, mert végül a parancsnok azt mondta, hogy oké, nem akarok ezzel foglalkozni, nem megyek ezzel a stábba. Menj innen, mintha soha nem is beszéltünk volna. Így végül maradtam. De ez még a hátországban volt. Aztán amikor az egység ment ki a frontra, akkor a parancsnok nem akart magukkal vinni. A katonák mondták, ha szerencsét akarsz próbálni, akkor ugorj be a teherautóba, és majd ott helyben kiderül, mi lesz. Szóval végső soron soha nem mondott nekem senki igent, de nemet sem.
Oké, jöjjön a negyedik számú kritika, amely fel szokott vetődni. Végülis a film megmutatja a valóság egy darabját. De valójában nagyon kifinomult, ravasz propaganda a Kreml részéről, hogy valamilyen szimpátiákat ébresszenek az orosz katonák irányába. Tehát amit látunk, az az orosz propaganda egy új, elegáns típusa.
Vagyis orosz propaganda az, hogy embereket mutatok? Ha embertelen alakokat mutatnék, orosz szörnyeket, akkor az nem lenne propaganda, akkor minden oké lenne? Szerintem ez valójában a valóság kritikája, mert ez a valóság nem egyezik azzal a képpel, amit kialakítottunk magunkban. Így a kritika nem a tények, nem a valóság, hanem az érzelmek szintjén valósul meg. A filmben lévő emberek saját történeteket mesélnek el, függetlenül attól, hogy az nekünk kényelmetlen vagy sem.
És ez nem szelektív bemutatása a valóságnak?
Politikai okokból biztosan nem volt semmiféle szelekció, inkább a véletlennek köszönhetően. Ilja, a Donbászból származó, orosz hadseregben harcoló katonával a vonaton ismerkedtem meg 2022 szilveszterén. Nem hozott nekem senki öt szereplőt, mondván, tessék, válassz, melyik szimpatikus. Az a néni a faluban, akivel interjúztam, azért került bele, mert a mentősök, akikkel mentem, vittek neki humanitárius csomagot. Ezt hétről hétre megtették, előttem is, utánam is. Nem az történt, hogy kiválogattam azt a konkrét nénit, aki támogatja az oroszokat. Nem.
Mert akik ellenzik, már nem is maradtak ott.
Igen, valószínűleg. És ha maradtak is volna, nem nyilatkoznak róla a kamerába, igen. De ugyanez igaz a front másik oldalán. Ha más véleményen vannak, akkor azt nem mondják bele a kamerába, mert háború van.
Ötödik számú kritika, az utolsó a listámban: a filmben egyszer sem jön elő Vlagyimir Putyin neve. Ez azért is különös, mert az orosz társadalomban Putyinnak tagadhatatlanul központi szerepe van, mégis, egyetlen katona sem említi. Miért?
A katonák gyakorlatilag semmit nem beszéltek Putyinról egymás között. Őket elsősorban a feladataik, a túlélésük, a rokonaik, a barátaik érdekelték. Nagyon kevés szó esett a politikáról.
De a katonák felhozták például „az ukrán nácikat” vagy a „testvérnépet” az interjúkban, de Putyint nem.
Az „ukrán nácikat” is azért hozták fel, mert rákérdeztem, hogy miért harcolnak, miért vannak itt. De olyan soha nem fordult elő, hogy egymás között hirtelen nácikról kezdtek volna beszélgetni. Minden katona ilyen szempontból egyedi, hogyan dolgozza fel magában a politikát. A legtöbben ezt át sem gondolták, „ha kell, akkor kell”. Valójában ez a motívum köszönt vissza a leggyakrabban. Ha kell, akkor kell. Hogy ez kinek kell, és miért kell, az már másik kérdés. Nagyon sokat számít a férfi felfogása a régiónkban, és valószínűleg ez közös vonása a patriarchális jellegű társadalmaknak. Neked férfiként vannak kötelezettségeid. El kell menned megvédeni az országot. Ezt és ezt kell tenned. Neked férfiként el kell menned, és bizonyítanod kell, hogy képes vagy rá, hogy férfi vagy. Hogy közben mi a politika a háttérben, az már más kérdés. Nagyon sok hadsereg épül erre az elvre.
Ugyanakkor a film nagy része 2023 első felében készült, vagyis pont a 2023. júniusi Prigozsin-puccs előtt. És pont ez az időszak, amikor nagyon sok nyilvános kritika érte az orosz katonai vezérkart, és személyesen Vlagyimir Putyint is a katonai tudósítók és a különböző szereplők részéről. Ez miért nem jelent meg a filmben?
A katonák véleménye egymás között megoszlott erről. Egy részük azt gondolta, hogy háború alatt nem szabad kritizálni a vezetést. Másik részük szerint voltak gondok a védelmi minisztériumban, amelyekkel foglalkozni kellett. De összességében ha politikusokról beszélünk, nem kerültek elő. Én is ezt hittem, ha kimegyek a frontra, akkor majd éjjel nappal Putyinról és Zelenszkijről lesz szó a katonák között. Pedig nem, ez háttér, mint egy kép, ami kint lóg a falon. Nem érdekelte őket. Mindennapi problémáikról, kajáról, vagy nőkről beszélgettek.
Biztos, hogy nagyon erős érzelmi kötődés alakult ki ön és a film szereplői között. Más, hogyha kimész valahová, forgatsz néhány napot, vagy akár hetet, és hazamész. De hét hónapot töltött kint, frontkörülmények között. Miként élte át ezt az időszakot?
Mindenkihez elkezdek kötődni. Nem vagyok újságíró, nem az a feladatom, hogy némileg távolságtartóan beszámoljak valamiről. A feladatom, hogy lenyúljak mélyre egy ember lelkébe, és megmutassam, hogyan gondolkodik, mi játszódik le az agyában. Ha éppen esetleg valami rosszat tesz, akkor is próbálom megérteni a motivációit és a gondolkodását. Közben senkit nem ítélek el, mert nem ez a feladatom. Gyakorlatilag minden korábbi szereplőmmel tartom rendszeresen a kapcsolatot, Szíriából, Irakból, Kongóból. A kongói szereplő rólam nevezte el például a lányukat. Szíriában nagyon sokat beszéltem a női egységek kurd parancsnokával, amíg nem ölték meg.
Hogyan fogadták ezt a filmet Oroszországban?
Oroszországban eddig nem volt rá semmilyen hivatalos reakció.
Hogyan lehetséges ez, hiszen az orosz nyelvű, független média egy időben sokat foglalkozott a filmmel, ahogy az orosz katonai bloggerek is.
Biztos vagyok benne, hogy tudnak a filmről, és radaron van. De ez a film nincs nyílt elérésben jelenleg még sehol. Tehát akik például itt, Budapesten eljöttek a [BIDF] keretében, és megnézhették ezt a moziban, olyat láttak, amit Oroszországban még szinte senki. Amikor a film elérhető lesz mindenki számára, akkor lesz érdekes figyelni a reakciókat. Azt szeretném, hogy a film áprilistól on demand alapon megtekinthető legyen globálisan, Oroszországban, Ukrajnában és Belaruszban pedig ingyen lehessen hozzáférni.
És ha ez megtörténik, ön szerint mit szólnak hozzá a hétköznapi emberek, orosz nézők a filmet látva? A dokumentumfilmben lévő kép a frontról nagyban eltér attól, amit a televízióban látnak. Az orosz televízió, az orosz állami média pedig úgy keretezi az egészet, hogy van egy időben és térben távol lévő „különleges katonai művelet”, ahol azok harcolnak, akik önként mennek katonának, és ezért jó sok pénzt kapnak. Az orosz hadsereg nagyon erős, a világ egyik legkorszerűbb hadserege, és lassan, de biztosan halad előre. De a filmben azért egészen másik képet látunk.
A filmet például az egyik barátnőm is látta, akinek az apja folyamatosan az orosz [állami] Pervij Kanalt nézi esténként. A barátnőm azt mondta, nagyon jó lenne, ha az apja is látná a filmet, és hogy őt ledöbbentette, hogyan néz ki valójában ez a háború a közelről. Hogy mennyit képes elviselni egy ember ott, és hogy ez nem természetes állapot az emberek számára. És sokat gondolkodott azon, hogy Oroszországban mennyire eltávolodott mindenki ettől a háborútól, mert olyan, mintha Oroszországban nem is lenne háború. Pedig háború van, és nem is messze: ma bárki fel tud ülni egy buszra és elmenni Luhanszkba vagy Donyeckbe, amely csak ötven-hatvan kilométerre van a frontról. Az emberek számára, akikkel beszéltem, valódi sokk volt, hogy mennyire valódi a háború, amely az orosz lakosság számára nagyrészt olyan, mintha nem lenne.
Jelenleg Oroszországon kívül tartózkodik?
Nem élek Oroszországban. Elsősorban azért kellett elmennem, hogy befejezzem a munkát a filmen, ami csaknem egy évig tartott. Most pedig egy televíziós változaton dolgozunk, amely ezt a 2 óra 8 percet 52 percbe sűríti bele. Hogy mi lesz majd ezután, és visszatérhetek-e, azt nem tudom.
(Borítókép: Ukrán katonák a fronton 2025. január 27-én. Fotó: Wolfgang Schwan / Anadolu / Getty Images)