Ma már megbízható adatokkal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük: mióta erről feljegyzések készülnek, soha nem töltöttek az emberek annyira kevés időt társaságban, mint most. Ennek a hatása ma már a politikában is megjelenik.
Az Egyesült Államokban 1965-ig mehetünk vissza a magányosság vizsgálatában. Attól az évtől a XX. század végéig a személyes kapcsolatteremtés mértéke lassan csökkent. A Munkaügyi Statisztikai Hivatal által évente végzett American Time Use Survey (Amerikai Időfelhasználási Felmérés) szerint 2003 és 2023 között ez az érték több mint 20 százalékkal esett vissza. Az egyedülálló férfiak és a 25 évnél fiatalabbak körében a csökkenés több mint 35 százalékos volt. Az egyedül töltött idő nyilvánvalóan megugrott a világjárvány idején. A tendencia azonban már jóval az előtt elkezdődött, hogy a legtöbb ember valaha is hallott volna a koronavírusról, és a lezárások vége után is folytatódott.
A XX. század első felében rendkívül nagy szerepet játszottak a szociális kapcsolatok. 1900 és 1960 között ugrásszerűen nőtt az egyházak mérete és a szakszervezeti részvétel is. A második világháború után a házasságkötések száma rekordot ért el, és a születési arányszám elérte a nevezetes „boomot”. Mindenféle egyesület virágzott, beleértve a könyvklubokat és az önkéntes csoportokat. A New Deal az amerikai fiókkönyvtári rendszert rendkívül fejletté tette; a közösségek és a fejlesztők országszerte színházakat, zenés szórakozóhelyeket, játszótereket és mindenféle szociális teret hoztak létre – írja a The Atlantic hasábjain megjelent esszéjében Derek Thompson.
Az 1970-es években azonban megkezdődött a visszavonulás korszaka. Az emberek összetartozásának egyes intézményei, mint például a házasság, lassan erodálódtak. Mások gyorsan megszűntek. 1985 és 1994 között a közösségi szervezetekben való aktív részvétel közel felére csökkent. A csökkenés meglepően széles körű volt, és szinte minden társadalmi tevékenységet és minden demográfiai csoportot érintett.
A XX. században az akkori két ikonikus technológia, az autó és a televízió járult hozzá az elmagányosodáshoz. A XXI. század legfontosabb vívmánya pedig négyzetre emelte az antiszocialitást. Az okostelefonok korában a magány határai sokkal elmosódottabbak, mint korábban, a tömegek pedig sokkal magányosabbak.
Egykor világos vonalak választották el az egyedüllétet és a társas létet. A határok segítettek minket. Jelen lehettél a barátaiddal, és elmélkedhettél a szabadidődben
– mondta Nicholas Carr, a Superbloom – How Technologies of Connection Tear Us Apart című könyv szerzője.
Most, amikor társaságban vagyunk, kísért minket a lehetőség, hogy valahol máshol valami érdekesebb történik. Pihenőidőnket pedig barátok, kollégák, idegenek tucatjainak streamjei, posztjai és sms-ei „szennyezik”.
A sok egyedül töltött idő hatása nem csak egyénileg érint minket. A társadalmat is gyengébbé, gonoszabbá és téveszmésebbé teszi. Marc J. Dunkelman, a Brown Egyetem kutatója szerint ahhoz, hogy lássuk, a választott magány miként torzítja a társadalom egészét, látnunk kell a következő ellentmondást: Manapság sok kötődésünk valójában egyre erősebbé válik. A szülők több időt töltenek gyermekeikkel, mint néhány évtizeddel ezelőtt, és sok pár és család folyamatosan kommunikál. Ugyanakkor az üzenetküldő alkalmazások, a TikTok-streamek és a subredditek segítségével folyamatosan be vagyunk kötve az érdeklődési körünkhöz tartozó globális közösségekbe.
Donald Trump választási győzelmének számos oka volt, beleértve az inflációt és Joe Biden teljesítményét. Sikerének egyik forrása azonban az lehet, hogy ő a performatív konfrontáció minden törzset egybefogó stílusának avatárja. Felszítja az agressziót a csoporton kívüli aktorokkal, és olyan szavazókat szólít meg, akik radikálisan intoleránsak a politikai mássággal szemben. Hogy csak néhány példát említsünk a kampányból: Trump a demokratákat „a demokrácia ellenségeinek”, a hírmédiát pedig „a nép ellenségeinek” nevezte, és megígérte, hogy „kiirtja” a „radikális baloldali gengsztereket, akik „élősködőként élnek országunk határain belül, akik hazudnak, lopnak és csalnak a választásokon”.
A szerző szerint a progresszívek ezen társadalmi elszakadás miatt is képtelenek arra, hogy megértsék Trump vonzerejét. Túl sok progresszív nézte a baloldali médiát otthonában, és nem vették észre, hogy az utcájukban a családok jobbra sodródtak. Még a rendkívül progresszív New York-i Brooklyn kerületben is tízből három szavazó Trumpot választotta. Ha a baloldal még mindig idegen mozgalomnak tartja a trumpizmust, a MAGA-t, az részben azért van, mert idegenné tették magukat a saját földjükön – írja a szerző.
Ha egyedül, az interneten, nem pedig közösségben politizálunk, azzal nem csak azt érjük el, hogy nagyobb eséllyel démonizáljuk ellenfeleinket. Lehet, hogy ez a magatartás mély nihilizmusra is ösztönöz. 2018-ban egy kutatócsoport Michael Bang Petersen dán politológus vezetésével elkezdte megkérni az amerikaiakat, hogy értékeljék a demokrata és republikánus politikusokról, köztük a Trumpról és Hillary Clintonról szóló hamis pletykákat. „Egyértelmű polarizációs mintázatra számítottunk” – mondta Petersen, a baloldaliak összeesküvéseket osztottak meg a jobboldalról, és fordítva. De úgy tűnt, hogy
egyesek vonzódnak bármilyen összeesküvés-elmélethez, amíg az a fennálló rend lerombolását célozza.
Ennek a csoportnak a tagjai általában faji vagy gazdasági sérelmeket tápláltak.
Petersen szerint talán még ennél is fontosabb, hogy ezek az emberek hajlamosak voltak a társadalmi elszigeteltségre. Ezek az elkeseredett magányosok sok sötét kijelentéssel értettek egyet, mint például: „Káoszra van szükségem magam körül”, és „Amikor a politikai és társadalmi intézményeinkre gondolok, nem tudok nem arra gondolni, hogy »csak égessük fel mindet«”. Petersen és kollégái egy kifejezést alkottak e kohorsz motivációjának leírására: igény a káosz iránt.
Bár a kaotikus hajlamú egyének magas pontszámot érnek el a magányosság mérőszámaiban, úgy tűnik, nem keresik a nyilvánvaló gyógymódot – írja a szerző.
Amit elérnek, az egyáltalán nem a barátság, hanem inkább az elismerés és a státusz
– mondta Petersen. Különösen sok társadalmilag elszigetelt férfi számára, akiknek a valóság elsősorban üres szobákban lévő világító képernyőkből áll, a rombolásra való szavazás az utolsó mentsvár politikája – egy módja annak, hogy nyomot hagyjunk egy olyan világban, ahol a kollektív fejlődés vagy bármilyen kollektív támogatás lehetetlennek tűnik.
(Borítókép: Grant Faint / Getty Images)