Donald Trump nyilvános megszólalásain keresztül elkezdte újrakeretezni az amerikai történelmet egy sajátos, nacionalista értelmezés szerint. Egyes szakértők azonban úgy vélik, az elnök kezd annyira szabadon nyilatkozni az amerikai történelemről, hogy az már propagandának számít.
A történelem politikai eszköz. Minden új kormány törekszik arra, hogy az ország múltjának kialakítsa saját értelmezését, és a nemzeti identitásban megtalálja azokat a szereplőket, akiknek örökségét folytatni kívánja. Egy ilyen új politikai mítoszvilág győzedelmeskedésével új hősök és új gonosztevők emelkednek fel, új ünnepek és új gyásznapok íródnak a naptárba, átneveznek utcákat, tereket, szobrokat állítanak fel, döntenek le.
A hatalom új birtokosainak szüksége van ezekre a történelmi szimbólumokra. A múlt karakterein, eseményein keresztül a kormányzásuk kilép a jelenből, s azt a látszatot kelti, hogy az ország új vezetői nemcsak valamilyen köztisztviselői tevékenységet vettek át, hanem szent küldetést is: a nemzet visszaterelését a történelem által kijelölt helyes útra.
Winston Churchill egykori brit miniszterelnöknek tulajdonítják azt az idézetet, hogy „a történelmet a győztesek írják”. Donald Trump elnök és a Republikánus Párt pedig tavaly novemberben, négy, ellenzékben eltöltött év után nagyot nyert. Talán Trump még a pártjánál is nagyobbat, hiszen a 2020-as választási kudarc és a Capitolium megostromlása után minden politikai elemző joggal hitte, hogy a korábbi elnök egy politikai hulla.
Azonban Trump nyert, és még a Fehér Házba történő beköltözése előtt elkezdte a győztes feladatát: az amerikai történelem újragondolását.
Először érdemes vetni egy pillantást arra, hogy az amerikai politika hogyan viszonyul a történelemhez. Az észak-amerikai ország társadalma éppen egy komoly identitásválságon megy keresztül, ugyanis a politikai oldalak eltérő módon értelmezik nemzetük múltját. A baloldal és a demokrata politikusok többet beszélnek az Egyesült Államok történelmi bűneiről, például a rabszolgatartásról és a feketék rendszerszintű elnyomásáról.
A jobboldal és a Republikánus Párt viszont inkább az Egyesült Államok sikereit hangsúlyozza. Országuk és a nemzeti hősök bűneit sokszor bagatellizálják, vagy ezek miatt a körülményeket okolják. A két ellentétes oldal szélsőségesei pedig teljesen felrúgták a konszenzust a múlttal kapcsolatban: egyes liberálisok szemében minden rossz, és meg kell javítani, bizonyos konzervatívok pedig úgy gondolják, hogy régen minden jobb volt, és mindenáron vissza kell térni egy korábbi, idealizált Amerikához. A 2010-es évektől kezdve látható, az ország történelme és az azzal való elszámolás centrális helyet tölt be az amerikai közéletben, kezdve a baloldali szobordöntésektől egészen az új jobboldal visszavágyódásáig az 50-es évek Amerikájába.
Donald Trump nyilván a jobboldali történelemértelmezést preferálja, és szívesen mazsolázgatja ki az amerikai történelem amúgy kényes fejezeteiből azokat a dolgokat, amelyek pozitívan hangozhatnak. Például az elnök úgy gondolja, hogy sajnálatos, hogy a rabszolgaság évszázadokig létezett az Egyesült Államokban, de a legfontosabb, hogy ez a nagyszerű ország már eltörölte a gyakorlatot. A 78 éves politikus önmagát a szintén komoly vámokat kivető William McKinley elnök (1897–1901) politikai utódjának tartja, aki szerinte az Egyesült Államok egyik legjobb államfője volt.
A Capitolium 2020. január 6-i ostromát pedig nyilván nem egy erőszakos hatalomátvételi kísérletnek, hanem „egy kollektív hazafias cselekedetnek” tartja.
Így lát tehát bizonyos témákat Donald Trump elnök, aki nyilvános megszólalásain keresztül igyekszik újraértelmezni az amerikai történelmet saját és pártja szája íze szerint (általában régóta elfogadott tények árnyékolásával, de van, hogy konkrét valótlanságok állításával). A cél azonban egyértelmű: beszédeiben Trump úgy szeretné bemutatni országát, mint amely a múltban egy nagyszerű, erényes nemzet volt, azonban ezt a múltat a gyenge vezetők alatt meghamisították, elfelejtették, s a múltra való büszkeséget felváltotta a szégyenkezés miatta.
A demokratáknak kifejezetten nem tetszik, hogy az elnök nem nyilatkozott elítélően a rabszolgatartásról, valamint az sem, hogy Trump McKinley elnökhöz hasonlítja magát, aki hozzá hasonlóan kemény vámpolitikát alkalmazott egyes országokkal szemben. Az elnök kritikusai hangsúlyozzák, hogy McKinley ezt azért tette, mert akkoriban a szövetségi kormány még nem szedett jövedelemadót, így nem volt más választása, ha bevételhez akart jutni, Trump viszont büntetésből vezet be ilyeneket. A Capitolium elleni támadással kapcsolatos megnyilvánulásait és az 1500 elítéltet szabadon engedő közkegyelmét pedig heves ellenérzések fogadták.
Trump történelemmel kapcsolatos üzenetei már a jelenlegi hivatali idejének első perceitől kezdve nyilvánvalóak voltak. Beiktatási beszédének központi eleme Amerika történelmi útjának szemléletes összefoglalása és méltatása volt.
Az amerikaiak átkeltek a sivatagokon, megmászták a hegyeket, dacoltak a mérhetetlen veszélyekkel, meghódították a vadnyugatot, véget vetettek a rabszolgaságnak, milliókat mentettek meg a zsarnokságtól, milliárdokat emeltek ki a szegénységből, hasznosították az elektromosságot, atomot hasítottak, az emberiséget az égbe repítették, és az emberi tudás egészét az ember tenyerébe helyezték
– mondta beiktatási beszédében. Aztán Trump mindezt kontrasztba állította a baloldali „radikális és korrupt intézményrendszer árulásaival”. Ez az áruló elit az elnök szerint ellopta az emberek vagyonát és szabadságát, bűnözőket és bevándorlókat dédelgetett, és most arra tanítja az amerikai gyermekeket, hogy szégyelljék magukat a történelmük miatt.
Trump azzal vádolja a baloldalt, hogy moralizálja – vagyis erkölcsi tanítások osztogatására használja fel – a történelmet, amiben igaza van, de ő maga is ugyanezt csinálja, csak megcseréli a jó és a rossz fiúkat
– vélekedik ezzel kapcsolatban a Cornell Egyetem amerikanisztika szakának tanára, Lawrence Glickman, akit a The Washington Post szólaltatott meg.
„Nagyon félreérti a történelem és a propaganda közötti különbséget” – ezt már Kevin Kruse, a Princeton Egyetem Trumpot gyakran bíráló történelemprofesszora mondja. Aki szerint itt egyáltalán nem arról van szó, hogy Trump valamilyen módon próbál a történelemhez nyilvánosan viszonyulni, hanem inkább arról, hogy a múlt történéseit elkezdte a saját céljainak megfelelően elhajlítani. Kruse úgy gondolja, hogy
„az olyan történelemet, amely csak dicséri a nemzetet, csak a pozitív dolgokra helyezi a hangsúlyt, és egyáltalán nem fogalmaz meg kritikát, azt nem történelemnek, hanem propagandának hívják”.
A szónoklatok mellett Trump újrahasznosít már régóta történelmileg terhelt kifejezéseket, és új, kellemes köntösbe helyezi. Például az America first, vagyis magyarul „Amerika az első” szlogent, ami az egyik fő kommunikációs és politikai terméke. A kifejezéssel az a probléma, hogy a múltban többek között a rasszista Ku-Klux-Klán és egy olyan, gyakran antiszemitának és fasisztának tartott mozgalom használta, amely a II. világháborúban a németek elleni amerikai beavatkozást ellenezte.
Egy másik komoly kommunikációs tabu, amit a régi-új elnök ledöntött, hogy behozta beszédébe a „Manifest Destinyt”, amely az a XIX. századi elképzelés volt, hogy Észak-Amerika fehér amerikaiak általi meghódítását, benépesítését maga Isten rendelte el – ezért az óceántól óceánig tartó birodalom Amerika „nyilvánvaló végzete”. Trump egyébként ezt abban a kontextusban használta, hogy a Mars bolygó meghódításával az Egyesült Államoknak ismét be kell teljesítenie ezt az Isten által elrendelt nyilvánvaló végzetet, csak ezúttal már a világűr felé.
Az elnök támogatói szerint egyetlen épelméjű ember sem gondolná, hogy Trump valahogyan helyesli az ilyen kifejezések már régen elhagyott jelentését. Azonban ezek az üzenetek továbbra is rendelkeznek olyan mellékjelentéssel, amit egy amerikai kultúrközegben szocializálódott ember nem tud nem belehallani, maximum csak akkor, ha nem akarja.
Trump nem csak kommunkációs panelek szintjén kezdte újraírni a történelmet. Néhány szemöldököt felhúzott, hogy az ország legmagasabb csúcsát visszanevezte a szerinte a „woke” demokraták által átnevezett Denaliról McKinley-hegyre (példaképe, a korábban említett XIX. századi elnök után), a Mexikói-öblöt pedig Amerikai-öbölre. Az viszont már komolyabb felháborodást váltott ki, hogy a Capitolium ostromában való részvétel miatt elítélt híveinek megkegyelmezett, köztük olyanoknak is, akik rendőrökre támadtak. Az igazságügyi minisztérium január végén eltávolította honlapjáról azt az adatbázist, amely a támadásban részt vevők elítélésének okait felsorolta. Az elnök kitörölte a bűncselekmények megtörténtét a nyilvánosságból és az igazságügyi rendszerből egyaránt.
A 2020-as választás elcsalásáról szóló hazugságait pedig Vlagyimir Putyin orosz elnök is visszhangozta, aki egyetértett Trump azon állításával, hogy Ukrajna orosz megszállása elkerülhető lett volna, ha a republikánus államfőt Joe Bidenék nem golyózzák ki a Fehér Házból választási csalással.
S miközben a régmúlt és a közelmúlt történelmének igyekszik új értelmet szabni, Trump már készül arra is, hogy az utána jövő nemzedékek történészei hogyan értelmezzék majd politikai pályafutását az ilyen megszólalásokkal:
Az elmúlt nyolc év alatt több próbatételnek és kihívásnak voltam kitéve, mint bármelyik elnök a 250 éves történelmünkben
– mondta Trump beiktatási beszédében, ami sok történész számára kétes állítás, részben azért, mert négy elnököt meggyilkoltak, azonban nem szabad elfelejteni, hogy tavaly júliusban Donald Trump is kis híján merénylet áldozata lett, az élete tényleg csak centiken múlott.
(Borítókép: Donald Trump 2024. augusztus 8-án. Fotó: Joe Raedle / Getty Images)