Ugyan eleinte jól haladtak a szélsőjobboldali FPÖ és a jobbközép ÖVP koalíciós tárgyalásai, és sikerült a gazdaságpolitika kapcsán majdnem mindenben megegyezni, azonban a két párt között kultúrpolitikai és külpolitikai kérdésekben meglévő szakadék áthidalhatatlannak bizonyult, ezért megszakadtak az egyeztetések. Ez már a második sikertelen koalíciós tárgyalás volt Ausztriában a szeptemberi választások után, kormány pedig még továbbra sincs. Mi jöhet ezután a Lajtán túl?
Hiába készült már a szeptemberi parlamenti választási győzelem után kormányzásra Herbert Kickl, a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) elnöke, már akkor tudni lehetett, hogy pártja csak akkor kerülhet kormányra, ha azt a választáson második helyezést elérő jobbközép-kereszténydemokrata, 1986 óta folyamatosan kormányzó Néppárt (ÖVP) is így akarja.
Azonban az ÖVP-t akkor vezető Karl Nehammer már a választás előtt jelezte, számára Kickl elfogadhatatlan partner szélsőséges nézetei miatt, ezért Alexander Van der Bellen köztársasági elnök kormányalakítással először nem is a győztest, hanem Nehammer kancellárt bízta meg.
A kancellár először a szociáldemokrata SPÖ-vel és a liberális Neosszal próbált kormányt alakítani, ugyanakkor a költségvetési hiány orvoslásának módjában a pártok nem értettek egyet. Ezért először a Neos, majd az ÖVP állt fel a tárgyalóasztaltól, megnyitva az utat Kickl kancellársága előtt.
Az időközben a kancellárságról, az ÖVP pártelnöki posztjáról, később parlamenti mandátumáról is lemondó Nehammer helyét a technokrata Christian Stocker vette át a párt élén, aki már nem zárkózott el az időközben kormányalakítással megbízott Kickltől és FPÖ-től, annak ellenére, hogy előtte pár héttel még demokráciaellenesnek titulálta leendő tárgyalópartnerét.
Ugyanakkor hiába volt a két párt között egyetértés gazdasági kérdésekben és a migráció ügyében, kultúrpolitikai és külpolitikai kérdésekben így is hatalmas különbség volt a két párt között. Ezeket végül nem is tudták közös nevezőre hozni, hiába tartottak szünetet és egyeztetett a két pártelnök a köztársasági elnökkel a tárgyalásokról. Kickl végül szerdán bejelentette:
mivel a két párt több kérdésben sem tud megegyezni, ezért véget vet a koalíciós tárgyalásoknak, és visszaadja kormányalakításra kapott mandátumát.
Nem sokkal később Van der Bellen is kiállt a sajtó elé a Hofburgban, hogy összefoglalja a választások óta eltelt időszak történéseit, és megnyugtasson mindenkit, hogy az alkotmány továbbra is él, és Ausztriának továbbra is van ügyvezető kormánya, amíg ki nem neveznek egy újat.
Az elnök ugyanakkor odaszúrt a három nagy pártnak, az FPÖ-nek, az ÖVP-nek, valamint az SPÖ-nek, hogy közel azonos erővel vannak jelen az osztrák parlamentben, ugyanakkor nem hajlandóak megegyezni, és nem képesek a kompromisszumra. Emiatt felszólította őket, hogy legyenek nyitottak mások véleményére, azt fogadják el, és „az osztrákok sikeres receptjét” követve kompromisszumos politikára törekedjenek egymással.
Van der Bellen kijelentette, az ő feladata, hogy egy működőképes kormány jöjjön létre, az azonban már nem az ő felelőssége, hogy megmondja, kik legyenek ennek a tagjai, ezért a héten minden parlamenti párt vezetőjével egyeztet a hogyan továbbról.
Mielőtt rátérünk arra, hogy mi jöhet ezután a Lajtán túl, nem árt megvizsgálni, pontosan miért nem sikerült kormányt alakítani Ausztriában a 2024. szeptember 29-i választást követően.
Az ÖVP először az SPÖ-vel és a Neosszal kezdett tárgyalásokba. A gazdaságilag liberális ÖVP-nek és Neosnak azonban nem sikerült megegyeznie az SPÖ marxista szárnyához tartozó Andreas Bablerrel, hogy hogyan tömjék be az osztrák költségvetésben lévő több milliárd eurós lyukat. Míg az osztrák nagyvállalatokat és gazdasági szereplőket jól becsatornázó ÖVP és a Neos kiadáscsökkentéssel operált volna, addig az SPÖ – az ÖVP mögötti gazdasági szereplők érdekeivel éppen ellentétesen – adóemeléssel, valamint vagyon- és bankadó bevezetésével oldotta volna meg a kérdést.
Miután ezen álláspontjából egyik fél sem volt hajlandó engedni, Nehammer visszaadta a kormányalakítási megbízatását az elnöknek, aki ezután a választásokat megnyerő Kicklnek adott mandátumot erre.
Az ÖVP és az FPÖ gazdasági kérdésekben nagyon hamar megegyezett, ugyanakkor már a tárgyalások megkezdése előtt tudni lehetett, hogy több kérdésben is nagyon távol áll egymástól a két jobboldali párt.
A tárgyalások pedig egy ponton meg is rekedtek, és a felek szünetet tartottak, mivel nem tudtak megegyezni abban, hogyan osszák el egymás között a minisztériumokat.
Mint akkor ezt bemutattuk, az ÖVP az FPÖ-vel folytatott tárgyalások feltételéül eleve azt szabta, hogy az Európai Unió és Ukrajna ügyében nem változhat a leendő kormány álláspontja. Ezenkívül felszólították az FPÖ-t és Kicklt, hogy tiszteletben kell tartania a jogállamiságot, a média szabadságát, valamint határozottan fel kell lépni az antiszemitizmus ellen.
Ugyanakkor sajtóhírek szerint nem csak ez állt a két párt közötti bizalmatlanság hátterében. Az ÖVP nem szerette volna, hogy FPÖ-s miniszterek alá tartozzon a belügy, a pénzügy és az uniós kapcsolatok.
A Néppártnál ugyanis aggódtak, hogy a szerintük Oroszországgal szemben túlzottan elnéző FPÖ nem támogatná a háborús agresszorra kivetett uniós szankciókat, valamint nem kerülne jó kezekbe a titkosszolgálatok felügyelete sem.
Utóbbiról ráadásul egy számukra negatívként megélt emlékük is van, mivel még Sebastian Kurz első kormányában épp egy bizonyos Herbert Kickl volt a belügyminiszter, aki így felügyelte belföldi hírszerzést és a rendőrséget.
Ugyan az FPÖ és az ÖVP is előállt a tárgyalások múlt heti szüneteltetése után javaslatokkal, hogyan osztanák el a minisztériumokat, de az egyik félnek sem volt elfogadható.
Az ÖVP ezeket az ügyeket nem akarta az FPÖ-re bízni, míg az FPÖ nem szerette volna, hogy kampányígéretei közül a gazdasági kérdések mellett lényegében csak a migráció elleni keményebb fellépést tudták volna teljesíteni, hiszen az tartozott volna hozzájuk – a belügy, a pénzügy, a médiaügy, valamint az EU-val való kapcsolatok kérdését a Néppárt magának tartotta volna meg.
Ezenkívül az sem segítette a tárgyalásokat, hogy az utóbbi időben már nemcsak a baloldali és liberális lapokban, hanem az ÖVP-n belül is megjelentek a Kickl-ellenes hangok, arra kérve a pártvezetést, hogy Kicklből inkább mégsem legyen kancellár.
Ugyan az ÖVP-vel való sikertelen tárgyalás után Kickl még másokkal is leülhetett volna tárgyalni, de a nagy ideológiai távolság, valamint a többi párt elutasító álláspontja miatt ez valódi opció helyett inkább csak egy elméleti kérdés volt, így visszaadta kormányalakításra kapott mandátumát Van der Bellennek.
Mint fentebb írtuk, Van der Bellen a héten az összes parlamenti elnökkel találkozik, hogy tapogatózzon, hogy a stabil kormányzás érdekében ki tudna felmutatni többséget a parlamentben.
A lehetséges forgatókönyveket tekintve egyébként az elnök jól összefoglalta, mi jöhet Ausztriában a második sikertelen koalíciós tárgyalás után:
Mindegyik mellett szól érv és ellenérv is, azonban az FPÖ-t leszámítva a többi parlamenti párt az előrehozott választások elkerülését szeretne elérni:
egy előrehozott választáson ugyanis az FPÖ és Kickl még több mandátumot szerezne, azaz csak még nehezebb lenne összehozni egy Kickl-ellenes kormányt.
Így a legnagyobb kérdés, hogy az ÖVP hogyan áll a jelenlegi helyzethez, hiszen lényegében rajtuk áll egy leendő kormány sorsa, akár ők adják annak a kancellárját, akár egy pártfüggetlen technokrata lesz a kormányfő – egy FPÖ-ellenes és egy FPÖ-t soraiban tudó kormány is csak a Néppárt támogatásával képzelhető el.
Amennyiben pedig az első mellett döntenek, kérdés, hogy ezúttal a pártok képesek lesznek-e a kompromisszumra, és akarnak-e közösen kormányozni, vagy csak az köti őket össze, hogy nem szeretnék, hogy a második világháborút követően először legyen szélsőjobboldali kancellárja Ausztriának.
(Borítókép: Herbert Kickl, a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt [FPÖ] vezetője sajtótájékoztatót tart a kormánykoalíciós tárgyalások összeomlását követően 2025. február 12-én Bécsben. Fotó: Michael Gruber / Getty Images)