Sokan öncélú provokációnak, mások csak vicces alakoskodásnak tartják Donald Trump megnyilvánulásait, például azt, hogy alig kezdte el második elnöki ciklusát, máris két új USA-tagállamra nyújtotta be igényét: Kanadára és Grönlandra. Mennyire vehetők komolyan ezek a célok? Lehet, hogy csak egy kiszámíthatatlan ember csapongó vágyálmai ezek? Vagy egy formálódó, markánsan új világpolitika kezdeti lépései, és születőben van a Trump-doktrína?
Hangosan felnevetett a vacsoraasztalnál Justin Trudeau kanadai miniszterelnök és szűk kísérete még november végén Trump privát Mar-a-Lagó-i rezidenciáján, Floridában, amikor a már megválasztott, de még be nem iktatott amerikai elnök kedélyesen felvetette, hogy Kanada lehetne az USA 51. állama. Majd hozzátette, hogy a miniszterelnök ugyan jobb cím,
de még lehet Trudeau az 51. állam kormányzója.
Mindezzel akkor hozakodott elő, mikor Trudeau jelezte, hogy a belengetett 25 százalékos amerikai vám megölné Kanada gazdaságát. Éppen ez ügyben találkozott váratlanul Trumppal, hogy megvitassák a drasztikus fenyegetést.
„Könnyed, közvetlen beszélgetés volt, az elnök vicceket mesélt, ugratott minket.” „Elsütött egy régi viccet Kanada annektálásáról.” „Semmiképpen sem volt komoly megjegyzés” – mondta újságíróknak a Trudeau-t kísérő Dominic Leblanc akkor még kanadai közbiztonsági, most már pénzügyminiszter. Hogy csak egy tréfának tartották, közrejátszhatott az is, hogy a népszerű rajzfilmhős, Homer Simpson nyomán Kanadát sokszor emlegetik „Amerika juniorként” az USA-ban. Annak ellenére, hogy kemény témákról tárgyaltak,
az eszmecsere oldottan folyt és sok nevetést váltott ki,
pedig Trump aznap világossá tette, január 20-ig változást vár, hogy Kanada szigorítson a határőrizetén, amin keresztül – szerinte – rengeteg illegális bevándorló és drog árasztja el az USA-t. És hogy rendezzék a 100 milliárd dolláros kereskedelmi deficitet.
„Számos ember imádná Kanadában, ha az ország az 51. tagállam lenne.” „Amennyiben Kanada egyesülne az Egyesült Államokkal, nem lennének vámok, az adók jelentősen csökkennének és teljesen biztonságban lennének [a kanadaiak] az őket folyamatosan körülvevő orosz és kínai hajók fenyegetésétől. Együtt milyen nagyszerű nemzet lehetnénk!” – írta Trump közösségi oldalán. Egy másik bejegyzésében „Oh Canada!” felkiáltással már kanadai zászló mellett áll egy meghódított bérc tetején, miközben egy impozáns hegyoromra néz diadalmasan, ami viszont nem annyira kanadai hegyre, inkább az onnan 6000 ezer kilométerre magasodó svájci Alpok legismertebb hegycsúcsára, a Matterhornra hasonlít feltűnően. (Kattintson a képre!)
Trudeau (aki január elején bejelentette lemondását a miniszterelnöki és a liberális párt vezetői posztjáról, csak utódja megválasztásáig marad)
azt hitte, hogy az annektálás (vagy egyesülés) újbóli emlegetése csak átlátszó figyelemelterelés
a forrongó kereskedelmi vitáról, ami akár kereskedelmi háborúvá is fajulhat a két ország között. Egyelőre még nem tört ki, az utolsó pillanatban megállapodás született a 25 százalékos tarifák 30 napos elhalasztásáról. De mivel a kanadai export majdnem 80 százaléka az USA-ba irányul, alaposan megsínylené a kanadai gazdaság a barátságtalan lépést.
Aztán, amikor múlt héten, a Super Bowl-döntő előtt egy Fox Newsnak adott interjújában Trump újra megerősítette, hogy még mindig nagyon szeretné Kanadát, Trudeau elnöknek leesett, hogy
nem, Trump nem tréfált. A vacsoraasztalnál sem.
Miért ne szeretné? Kanada dúskál a természeti kincsekben. A világ egyik legnagyobb olaj- és földgáztartalékán fekszik, a legnagyobb urán és cink, valamint vezető arany-, nikkel-, ólom- és alumíniumtermelő, ráadásul kritikus fontosságú ásványokban (lítium, grafit, nikkel, réz, kobalt) is gazdag. Nem utolsósorban a lassan felolvadó, stratégiailag egyre fontosabb Északi-sarkvidék egyik meghatározó országa.
Ugyanezekért vetett szemet Grönlandra is, amit kellően ösztönzött, hogy a jeges sziget iránt egyre élénkebben érdeklődnek a kínai „befektetők”. Ez a követelése is kiverte a biztosítékot. Nem mintha zavarta volna. Grönland 55 ezres népének szintén azt üzente, amit a kanadaiaknak: higgyétek el, jó lesz nektek Amerika kebelén.
Alig több mint egy hónapja van hivatalban,
máris két leendő USA-államra jelentette be igényét,
és mint kiderült, mindez nem holmi móka részéről, hanem nagyon is komoly elhatározás. Plusz visszavenné a Panama-csatornát, és Kanadához hasonlóan fájdalmas vámregulával fenyegette meg a déli szomszédot, Mexikót is. Egy másik kezdeményezése,
a Mexikói-öböl átnevezése Amerikai-öböllé, már meg is valósult.
Amint jogerőre emelkedett a rendelet, a Google és az Apple azonnal átvezették az elnöki módosítást a térképeiken, egyedül a mexikóiaknál nem változott semmi. Az USA-ban mostantól új nevén fut, nálunk Mexikói-öböl (Amerikai-öböl) komplex néven láthatjuk ezentúl a sok szempontból különös víztestet a térképeken.
Meredek, ha nem fantasztikus terv Kanada, a világ második legnagyobb területű országának integrálása. Ha 51. állammá válna, Oroszországot megelőzve a kibővült USA lenne a legnagyobb. Ennek realitása azonban vajmi csekély.
Miért akarnák feladni önállóságukat a kanadaiak? Vagy netán megtámadná az északi jóbarátot,
mint a gondolattal eddig egyedül eljátszó Pajzs a résen, avagy a tökéletlen erő című lökött amerikai vígjáték alkotói, akiket megigézett, hogy a világ leghosszabb őrizetlen határa választja el a két országot?
Ezek az elszállt ötletek egy kiszámíthatatlan ember megalapozatlan vágyálmai csupán? Egy őrült csapongásai, amiket nem lehet komolyan venni, ezért nem is kell nekik nagy jelentőséget tulajdonítani?
Annak ellenére, hogy már szemtanúi lehettünk Donald Trump elnökségének 2017 és 2021 között, elemzők ma sem látják pontosan, milyen külpolitikát folytat majd a most is magabiztosnak mutatkozó elnök. Egy biztos:
első ciklusában kiszámíthatatlan vezetőként pozicionálta magát, és úgy érvelt, hogy ezzel erősíti az Egyesült Államok külpolitikáját.
„Nemzetként kiszámíthatatlanabbnak kell lennünk.” 2024-es kampánya során arra a kérdésre, hogyan reagálna Tajvan kínai blokádjára, Trump így válaszolt: „Nem kell, mert [Hszi Csin-ping] tisztel engem, és tudja, hogy kiba...ttul őrült vagyok.”
Vannak, akik szerint Trump őrült stratégiája gyakorolt akkora nyomást Izraelre, hogy elfogadta a gázai tűzszünetet. Az America First Policy Institute egyik jelentése pedig azt állította, hogy Putyin azért nem támadta meg Ukrajnát Trump első ciklusa alatt, mert „Putyin nem lehetett biztos abban, hogyan reagál Trump”.
Számos vezető alkalmazta már az „őrült elméletet”, azt az elképzelést, hogy
rendkívül ingatag fellépéssel a megriadt ellenfelet könnyebben engedményre szoríthatják.
Az atomfegyverek árnyékában zajló hideghidegháború idején például egyes stratégák azt javasolták, hogy az amerikai vezetők instabil megnyilvánulásaikkal arra késztethetik a kommunista államokat, hogy komolyabban vegyék az Egyesült Államok nukleáris fenyegetéseit.
Az „őrült elmélet” alapjait Niccolo Machiavelli reneszánsz politikai filozófus fogalmazta meg először a Firenzét uraló Mediciknek írt, máig nagy hatású Fejedelem című művében (1513 körül), amiben a hatalom megszerzésének és megtartásának célravezető eszközeit veszi sorra. Szerinte bizonyos körülmények között nagyon bölcs dolog az őrületet szimulálni. De a modern felfogás a huszadik század közepén alakult ki, az atomfegyverek megjelenésével és a kölcsönös elrettentés, a „kölcsönös megsemmisítés” elvével együtt forrott ki.
Nyikita Hruscsov szovjet vezető szándékosan az őrültség képét mutatta az 1950-es és 1960-as években. Először sikerrel. John Foster Dulles amerikai külügyminiszter azt mondta Hruscsovról „nyilvánvalóan részeg volt az idő nagy részében”, „alapvetően érzelmes” és „irracionális cselekedeteket követhet el” anélkül, hogy figyelembe venné a következményeket. A kubai rakétaválság idején (1962), amikor a Szovjetunió titokban ballisztikus rakétákat telepített a Florida partjaitól csak pár száz kilométerre fekvő baráti Kubába, megcsapta a világot a kirobbanó atomháború szele. Hruscsovot azonban sikerült meggyőzni a fenyegető atomfegyverek kivonásáról. Ezért gondolják róla utólag, hogy rájátszott a kiszámíthatatlanságra.
Szaddám Huszeint szintén őrültnek tekintették a külföldi vezetők, bár nincs bizonyíték arra, hogy ezt a hírnevet szándékosan ápolta volna. Egy amerikai elemző 1991-es pszichológiai profilja szerint az iraki diktátor személyiségét „a korlátlan hatalom iránti messianisztikus ambíció, a lelkiismeret hiánya, a kötetlen agresszió és a paranoiás szemlélet jellemezte”. Ronald Reagan amerikai elnök „őrült bohócnak” és „kiszámíthatatlan fanatikusnak” nevezte Moammer al-Kadhafi líbiai vezetőt. Reagan védelmi minisztere, Caspar Weinberger úgy vélte, hogy Kadhafi valószínűleg „egy gyógyíthatatlan nemi betegségben” szenvedett, amely „alkalmanként hisztériát, dicsekvést és szélsőséges színpadiasságot mutató őrületi rohamokat okozott”.
Az utóbbi időben Vlagyimir Putyin orosz elnök is őrült hírnevet szerzett, miután megszállta Ukrajnát. 2022 februárjában Marco Rubio akkori szenátor, most Trump külügyminisztere azt mondta, hogy Putyinnak „bizonyos idegrendszeri/fiziológiai egészségügyi problémái vannak” – és arra figyelmeztetett, hogy a Kreml kockázati besorolása veszélyes módon megváltozott. Boris Johnson volt brit miniszterelnök szerint Putyin „irracionális szereplő” lehet, aki „logikátlanul gondolkodik” a szankciók hatásairól és a háborús kockázatokról.
Az észak-koreai Kim Dzsong Un értékelései szintén kérdéseket vetnek fel az őrülettel kapcsolatban. Még a kiszámíthatatlan Trump is bizonytalanságát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az elrettentés működni fog-e az észak-koreai vezetővel szemben, mert Kim „lehet, hogy őrült”.
Trumpnak óvatosnak kell lennie, amikor az „őrült” taktikát alkalmazza, mert a történelmi tapasztalatok azt sugallják, hogy csak egy nagyon vékony mezsgyén lehet működőképes ez a módszer. Voltak, akiknek sikerült engedményeket elérniük, de irracionális hírnevük miatt nem bíztak bennük, ezért végül elbuktak. Trumpnak tehát finoman kell taktikáznia, meg kell győznie más államokat arról, hogy
elég őrült ahhoz, hogy beváltsa fenyegetéseit, ugyanakkor elég stabil, hogy betartsa az általa megkötött megállapodásokat.
Trump azzal az ígérettel tért vissza a Fehér Házba, hogy megreformálja Amerika külpolitikáját, nem kívánja tovább eljátszani a „világ csendőre”, „a demokrácia terjesztője” szerepét, és újra az ország nemzeti érdekeire összpontosít. Az ígéret beteljesülésének legnagyobb akadálya – Marco Rubio külügyminiszter szerint – a „nemzetközi liberális világrendet” alkotó szerződések, nemzetközi megállapodások és intézmények gordiuszi csomója, ami fenyegetést jelent Amerika számára. Ez „a háború utáni globális rend nemcsak elavult, hanem most egy fegyver is, amelyet ellenünk használnak”.
Eddig úgy tűnik, Trump
nem akar a gordiuszi csomó feloldásával bíbelődni, hanem egy új elnöki doktrínával át akarja azt vágni.
Visszanyúlik Amerika hőskorához, James Monroe elnök által meghirdetett irányjelző politikához, a Monroe-doktrínához, amely kimondta, hogy az európai hatalmaknak távol kell maradniuk Amerikától. A mai korra lefordítva Trump-doktrinája valami ilyesmi lehet: „Az Egyesült Államok agresszíven megvédi nemzeti érdekeit, ahol és amikor úgy dönt, és a meglévő megállapodásokat az említett nemzeti érdekek fényében fogja értelmezni.”
Ennek mentén egy olyan jövőképet követ, amelyben érvényét veszti az eddig szabályokon alapuló nemzetközi rendszer és
három befolyási övezetre fog tagolódni a világ:
Kína által uralt Ázsiára, Oroszország uralta Eurázsiára és az Északi sarkvidéktől, Grönlandtól egészen Dél-Amerikáig, annak legdélibb csücskéig, Patagóniáig húzódó Amerikai nyugati világra. Trump szédületesen hangzó külpolitikai szándékai pedig úgy nyernek értelmet, hogy a 200 éves Monroe-doktrínára és a nemzeti érdekekre hivatkozva gyúrná egybe az USA-t Kanadával és Grönlanddal. Innen nézve már kevésbé tűnnek kiszámíthatatlanul őrültnek Trump provokatív elképzelései.
(Borítókép: Donald Trump 2025. január 20-án. Fotó: Jose A. Alvarado Jr. / Getty Images)