Múlt héten az Egyesült Államok és Oroszország Rijádban egyeztetett egymással az orosz–ukrán háborúról, valamint Moszkva és Washington kapcsolatainak helyreállításáról. Azonban sokakat aggodalommal töltött el, hogy a szaúdi fővárosban megrendezett eseményre (ahol már egy Trump–Putyin elnöki találkozót is belengettek) sem az Európai Unió, sem Ukrajna képviselői nem kaptak meghívást. Mutatjuk azokat az alkalmakat az elmúlt bő száz évből, amikor a nagyhatalmak a kelet-európaiak feje felett egyezkedtek.
Amennyiben Donald Trump amerikai elnök úgy döntene, hogy Ukrajna és európai szövetségesei nélkül kötne megállapodást Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, azzal már-már történelmi hagyományt elevenítene fel. A világnak ebben a térségében ugyanis nem lenne példa nélküli, ha Ukrajna végül nem kapna meghívást a saját sorsáról szóló tárgyalásokra.
Kelet-Európa már évszázadok óta a nagyhatalmak ütközőzónája. A XVIII. században a térség nagy részét – köztük a mai Ukrajna nyugati területeit – birtokló Lengyel–Litván Nemzetközösséget Oroszország, Poroszország és Ausztria három különböző alkalommal osztotta fel: 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben.
A napóleoni háborúk végén, 1815-ben történt egy negyedik felosztás is. Az úgynevezett bécsi kongresszuson a legendás francia hadvezér által létrehozott lengyel bábállamot, a Varsói Hercegséget szabdalták darabokra a nagyhatalmak, de akkor már Franciaország és Nagy-Britannia részvételével. Kelet-Európa akkor megrajzolt határai egy évszázadig, vagyis az első világháború végéig fennálltak. A térséget ez a három állam osztotta fel egymás között ismét: Poroszország (amely a Német Császárság elődállama volt), Oroszország és Ausztria (amely az 1867-es kiegyezéstől Osztrák–Magyar Monarchiaként ismert).
Aztán az első világháborúban ez a status quo felborult. A 20. század viharos első felében bizonyos területek, például a Baltikum, a mai Ukrajna vagy éppen Lengyelország többször is gazdát cserélt. A harcok lezárultával pedig a nagyhatalmak a kelet-európai népek képviselői nélkül döntöttek a térség további sorsáról, és mint később kiderült, a legtöbb ilyen megállapodás katasztrofálisan félresikerült, mert nem tudta tartósan garantálni a békét.
Az ukrán állam történelme szorosan összefonódott az egyik ilyen nagyhatalmi osztozkodással, ugyanis az első, független ukrán állam az 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki békét követő anarchikus időszakban jött létre.
Az első világháború keleti hadszínterén komoly fordulat állt be, miután Oroszországban 1917-ben forradalom tört ki. Az országban uralkodó polgárháborús állapotok miatt az orosz forradalmi kormány Lev Trockij által vezetett delegációja béketárgyalásokba kezdett a központi hatalmakkal, és különbékét kötött velük.
Ennek a német–orosz megállapodásnak az értelmében Kelet-Európa nagy része lényegében német befolyási övezetté vált volna, legalábbis akkor, ha néhány hónappal később a háborúban rendkívül kimerült Német Császárság nem omlik össze, és veszíti el a világháborút. A breszt-litovszki béke tárgyalóasztalánál a Monarchia, az Oszmán Birodalom és Bulgária is helyet kapott, de ezeknek az országoknak komoly befolyása nem volt a megállapodásra.
Mivel a németek a márciusi béke után a hatalmas megszerzett területet nem tudták megtartani, az oroszok pedig a saját polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a nagyhatalmak gyengeségét kihasználva a kelet-európai országok kikiáltották a függetlenségüket. Így váltak függetlenné Ukrajna, Lengyelország, Finnország és a balti államok. A bolsevikok viszont nem egészen egy évvel később érvénytelennek nyilvánították a békét, és megpróbálták visszaszerezni a cárság korábbi területeit. Ukrajna szabadságharcot vívott a Szovjetunióval, de alulmaradt, a Baltikum államai és Lengyelország viszont a második világháború elejéig megóvták a függetlenségüket.
Miközben a kelet-európai viszonyok 18 év alatt konszolidálódtak, 1936-tól kezdődően a náci Németország már elkezdett komolyan mozgolódni. Ebben az évben a német csapatok bevonultak a versailles-i szerződésben demilitarizált Rajna-vidékre. A feszültség folyamatosan nőtt a kontinensen, két évvel később, 1938 márciusában a Wehrmacht megszállta Ausztriát. Csehszlovákiában pedig a német szolgálatok komoly felforgató tevékenységet végeztek, amelynek eredményeképp a többnemzetiségű államban felerősödtek az etnikai feszültségek a csehek, a szlovákok, a németek és magyarok között. Adolf Hitler igényt tartott a Csehszlovákia Szudéta-vidéknek nevezett határterületeire, ahol nagyrészt németek laktak.
Neville Chamberlain brit miniszterelnök tévesen azt hitte, Adolf Hitler célja csupán az, hogy az európai németeket egy közös államban egyesítse, ezért engedményeket tett annak érdekében, hogy a diktátor terjeszkedési ambícióit lecsillapítsa. A müncheni megállapodás konkrétan arról szólt, hogy 1938-ban a szövetséges hatalmak (Franciaország és az Egyesült Királyság) a busz alá lökték a kontinens egyik utolsó polgári, demokratikus országát, Csehszlovákiát, annak érdekében, hogy Adolf Hitlert lekenyerezzék. A müncheni egyezmény értelmében (amelyet egyébként Benito Mussolini Olaszországa is aláírt) Prágának át kellett adnia a németek által lakott Szudéta-vidéket.
A brit miniszterelnök büszkén tért vissza Londonba, ahol azt mondta, hogy az egyezmény tartós békét teremt Európában. Winston Churchill, a kormányfő párttársa azonban pár nappal később már a brit alsóházban bírálta a lépést:
Teljes és korlátlan vereséget szenvedtünk. Rájönnek majd, hogy csak idő kérdése – lehet, hogy évek, lehet, hogy hónapok –, de Csehszlovákiát elnyeli a náci rezsim
– mondta Churchill 1938. október 5-i híres szónoklatában. A Szudéta-vidék átadásával Csehszlovákia északnyugati része védtelenné vált egy német invázióval szemben, ami Churchill jóslatának megfelelően hónapokkal később, 1939. március 14-én be is következett.
Még az év nyarán, augusztus 23-án aztán Kelet-Európát ismét felosztották.
A térkép újrarajzolásába ezúttal Joszif Sztálin és Adolf Hitler a nyugati hatalmakat már be sem vonta. A Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében a balti államok és Lengyelország keleti része szovjet, Lengyelország nyugati fele pedig német befolyási övezetnek minősült. Szeptember 1-jén a szovjetekkel kötött megállapodással a háta mögött Hitler megindította az inváziót Lengyelország ellen (amelyhez a Szovjetunió is csatlakozott), és ezzel kitört a második világháború.
Adolf Hitler aztán felrúgta Kelet-Európa Molotov–Ribbentrop-paktum szerinti felosztását is 1941-ben, amikor villámháborút indított a Szovjetunió ellen, amely az összes többi, korábban még Oroszország elleni invázióhoz hasonlóan csúfos kudarccal végződött. Amikor a szövetségesek győzelme már borítékolható volt, a tengelyhatalmak ellen küzdő három legerősebb ország vezetője a Krím félszigeten egyeztetett.
A téma Európa háború utáni felosztása volt. Az akkor már miniszterelnök Churchill, az amerikai elnök Theodore Roosevelt, és a szovjet vezető, Joszif Sztálin megegyezett abban, hogy az általuk képviselt nagyhatalmaknak milyen mértékű befolyása legyen a kelet-európai országokban.
Mivel a szovjetek akkor már 60-70 kilométerre voltak Berlintől, és Kelet-Európát szinte már teljesen megszállták, Sztálin volt a legkedvezőbb pozícióban a tárgyaláson.
Ennek ellenére Sztálin ígéretet tett arra, hogy Lengyelországban demokratikus választások legyenek, amit aztán nem tartott be. Persze a szovjetek nemcsak Lengyelországban, hanem az összes megszállt államban is beavatkoztak később a választásokba.
Franklin Roosevelt Jaltából – Chamberlainhez hasonlóan – ismét a világbéke reményével tért haza, a következő, potsdami csúcstalálkozót pedig már meg sem érte. Az amerikai elnökkel együtt meghalt a realitása annak is, hogy Kelet-Európában független államok létesüljenek. Európára szintén Churchill szavaival élve „vasfüggöny ereszkedett le”, és a nyugati demokráciák és a keleti, szovjet típusú diktatúrák négy évtizeden keresztül történő szembenállása következett, amelynek során az atomháború fenyegetése folyamatos volt. Moszkva több kelet-európai forradalmat – köztük az 1956-os magyart – vérbe fojtott, a két nagyhatalom pedig a világ különböző pontjain brutális proxyháborúkat vívott egymással.
A politikai elemzők most leginkább ehhez a két történelmi eseményhez hasonlítják az utóbbi napok történéseit. Jonathan Sweet leszerelt ezredes és Mark Toth a The Hillen publikált véleménycikkében arra figyelmeztetnek, hogy Trumpnak nem szabad beleegyeznie egy Jalta 2.0-ba, amelynek során Vlagyimir Putyinnal Ukrajna és az új európai védelmi architektúra sorsáról Kijev és Európa kihagyásával döntenének. Hosszabb távon ugyanis egy elhamarkodott megállapodás újabb, még komolyabb problémákat szülne.
Oroszország ugyan meggyengülve jönne ki ebből, de világpolitikai szerepe nem csorbulna, így egy ilyen megállapodás nem tartaná vissza a további lehetséges agressziótól. Ráadásul ezzel a globális világrend jelenlegi alapelvei – melyek szerint az országok közötti konfliktusokat nem erőszakkal, hanem nemzetközi fórumokon, diplomáciai úton kezelik – súlyosan sérülnének, ami a világ más részein is konfliktusokat szülhet.
Sokkal riasztóbb képet festenek azok az elemzések, amelyek az orosz–amerikai tárgyalásokat az 1938-as müncheni egyezményhez hasonlítják.
Timothy Garton Ash a Zeit című német újságban megjelent cikkében úgy véli, Donald Trump úgy adja oda Ukrajnát Putyinnak, ahogy a szövetségesek adták oda Hitlernek Csehszlovákiát, abban a reményben, hogy így egy szélesebb konfliktus elkerülhető lesz.
Marco Rubio amerikai külügyminiszter hangsúlyozta, hogy olyan békére van szükség Ukrajnában, amelyet minden érdekelt fél el tud fogadni, hiszen csak így lehet a háborút tartósan lezárni. Ez pedig csak abban az esetben érhető el, ha Kijev elég garanciát kapna arra, hogy Moszkva nem támadhatja meg ismét, valamint ez a garancia elegendő visszatartóerőt jelentene Vlagyimir Putyin számára is.
A hivatalos kommunikáció azonban arra utal, hogy a tárgyalások inkább Oroszország számára kedvező álláspontról indulhatnak, és Trump számára talán fontosabb a gyors lezárás, mintsem annak hosszú távú hatásai.
Amerika még a rijádi találkozó előtt belement több fontos orosz követelésbe, például abba, hogy a területi rendezés alapját ne Ukrajna 2014-es határai adják – ami egyébként sem volt reális –, ahogy Ukrajna NATO-hoz való csatlakozását is kizárták.
(Borítókép: Marco Rubio amerikai külügyminiszter találkozik Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel a Diriyah palotában, Rijádban, Szaúd-Arábiában 2025. február 18-án. Fotó: Evelyn Hockstein / Pool / Reuters)