A gondolat, hogy Dél-Korea biztonságát az garantálná leghatékonyabban, ha rendelkezne saját atombombával, egyáltalán nem új, és nem az észak-koreai nukleáris programra adott válaszreakció, hanem már a koreai háború alatt felvetődött aspiráció, amely nemcsak puszta ötlet volt, hanem egy konkrét – balul elsült – kísérletben is testet öltött. A különös történetnek – amelyről a dél-koreai haditengerészet alapítójának biográfiájában lehet részletesen olvasni – végül azonban nem várt pozitív hozadékai is voltak Dél-Korea számára.

1951-ben, amikor javában folyt a koreai háború, egy Japánban élő koreai kereste fel a puszani tengerészeti főhadiszállást, és beszámolt a tiszteknek egy Okada nevű japán atomtudósról, akinek, állítása szerint, a második világháború végén vezető szerepe volt az atombomba kifejlesztésében, és a Szovjetunió és Kína is szerette volna beszervezni kutatási projektjeikbe, ő azonban a dél-koreai hadsereggel kívánz együtt dolgozni egy hidrogénbomba kifejlesztésében.

Li Szinman, Dél-Korea elnöke lelkesen kapott a lehetőségen, amellyel eldönthette volna a már egy éve tartó pusztító háborút, és engedélyezte, hogy Japánból Koreába utaztassák Okadát. Az elnök megbízta a haditengerészeti műveletek parancsnokát, hogy dolgozzák ki a bombát Okadával, és egyesítsék a Koreai-félszigetet, százezer dollárnak megfelelő pénzösszeget biztosítva a célra, ami akkor igen soknak számított. Nem sokkal később, 1952-ben létrehozták a Tengerészeti Technológiai Kutatóintézetet, Okada pedig koreai nevet és haditengerészeti rangot kapott, és egy lakatlan szigeten, elkülönített kutatási épületben dolgozott a hidrogénbomba kifejlesztésén a dél-koreai kormány és haditengerészet teljes pénzügyi támogatásával.

1953-ban Okada bejelentette, hogy sikerült létrehoznia egy kisebb méretű hidrogénbombát, napokkal később pedig következett a tesztrobbantás. A kísérletet a tengerben végezték, a déli partnál elhelyezkedő Dzsinhe városánál, miközben az elnök, a miniszterek és a tábornokok a partról figyelték a fejleményeket. A nagy robbanás helyett, amelyre mindenki számított, azonban csak egy kisebb puffanás történt, amit némi hullámzás követett. Egy sikertelen tesztrobbantás önmagában nem lenne szokatlan, egy haditengerészeti parancsnok azonban gyanút fogott, és megbízta egyik emberét, hogy vizsgálja ki Okada tevékenységét. A vizsgálat végül megerősítette, hogy Okada nem hidrogénbombát hozott létre, hanem hidrogént állított elő vízbontásos elektrolízissel, ugyanis igazából a higanygőz-egyenirányítók készítéséhez értett.

A hidrogénbomba-projekt tehát csalás volt, Okada technológiája azonban mégis hasznosnak bizonyult. A higanygőz-egyenirányítóknak ugyanis fontos szerepe volt az akkumulátorok töltésében, míg a félvezetős egyenirányítók fel nem váltották őket a hetvenes években. A Tengerészeti Technológiai Kutatóintézet ezért elkezdett akkumulátorfejlesztéssel foglalkozni. A háború után az intézetet privatizálták, majd számos alkalommal nevet és tulajdonost cserélt, mígnem 1978-ban átnevezték Sebang Battery Co.-ra, ami mára Dél-Korea első számú, ólomsavas akkumulátorokat gyártó cége lett, és olyan vállalatóriások beszállítója, mint a BMW, a Volkswagen, a Hyundai és a KIA. A Sebang létrejöttének történetét a cég honlapján is el lehet olvasni – nem meglepő módon a hidrogénbombás közjáték nélkül. Az atombomba kifejlesztése iránti törekvés, illetve a csalásra épülő hidrogénbomba-projekt tehát nagyban hozzájárult a dél-koreai akkumulátorgyártás fejlődéséhez.

A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója és a Magyar Külügyi Intézet kutatási asszisztense.

(Borítókép:  Egy dél-koreai haditengerészeti hajó 2017. július 6-án. Fotó: Handout / Getty Images)