Amikor 2022 januárjában Vlad Zadorin elfoglalta helyét a Kígyó-szigeten, még nem sejtette, hogy 679 nap múlva, meggyötörten, legyengülve, és megannyi borzalmat átélt emberként térhet csak haza. Az orosz hadifogságban eltöltött idő alatt kínzásokat, éhezést és brutális bánásmódot kellett elviselnie. Most megosztja történetét a világgal, hogy senki ne feledje el, mi történik a frontvonal mögött, és azon dolgozik, hogy felkészítse a katonákat a fogság borzalmaira, és segítse a visszailleszkedést a fogságból hazatérteknek.
Az ukrán Break the Fake projekt azért jött létre, hogy szembeszálljon az orosz propagandával, ezért Mihajlo Dankanics, a Break the Fake menedzsere, valamint a projekt nagykövete, Vlad Zadorin, egy orosz hadifogságot megjárt gyalogostengerész európai körútra indultak, első államosuk pedig Magyarország volt, ahonnan Franciaországba utaznak.
Mihajlo Dankanics előadásában elmesélte, hogy a teljes körű háború kirobbanásakor első dolguk volt az orosz kommunikációs csatornákat letiltani Ukrajnában, így betiltottak több olyan televíziócsatornát is, amelyet Oroszországból finanszíroztak, mert olyan üzeneteket közvetítettek, hogy azokkal megtörjék az ukrán ellenállást.
Tudjuk, hogy nem a legdemokratikusabb megoldás, de ez a leghatékonyabb
– magyarázta a projekt menedzsere.
Mihajlo Dankanics hozzátette, tisztában vannak azzal, hogy nem tudnak minden álhírt kiszűrni, mivel azok a közösségi médiában is terjednek, ezért döntöttek úgy, hogy Vlad Zadorin történetét a lehető legtöbb emberhez eljuttatják, hogy mindenki megismerje, mi történik Oroszországban az ukrán foglyokkal.
A 679 napot fogságban töltő katona első mondata az volt, hogy megköszönte a magyaroknak a támogatást, mert szerinte nem szabad elfelejteni, hogy mennyi támogatást kaptak a magyar állampolgároktól, és csak ezt követően kezdte el mesélni saját történetét.
Elmondta, hogy 2019-ben, amikor belépett az ukrán hadseregbe, akkor azt hitte, a hároméves szolgálata után hazatér családjához, sőt még 2022 februárjában sem hitték el, hogy valóban háború lesz, hiába látták az orosz csapatokat gyülekezni a határon.
2022. február 24-én, hajnali négykor riasztották őket, hogy készüljenek, mert elkezdődött az orosz offenzíva. Az első orosz hadihajó reggel nyolckor jelent meg a Kígyó-sziget közelében, ahol szolgálatot teljesített. A hajó lőtt is rájuk, de nem találta el őket. Délben jelent meg a sziget mellett a Moszkva cirkáló. Mivel a szigeten civilek is dolgoztak, ezért megegyeztek az orosz féllel, hogy biztosítanak egy folyosót arra, hogy ők elmenekülhessenek, akkor lett volna lehetőségük nekik is elmenni a szigetről.
A parancsnokunk felajánlotta, hogy letehetjük a fegyvert, és hazamehetünk. Senki sem egyezett bele. Mindannyian esküt tettünk, hogy védjük Ukrajnát
– emlékezett vissza Zadorin.
Ahogyan az utolsó civil is elhagyta a szigetet, az oroszok felajánlották, hogy adják meg magukat a védők. Akkor hangzott el a világhírű mondat, amely az ukrán katonák bátorságának szimbólumává vált:
Orosz hadihajó, menj a francba!
Válaszul a hadihajó lőni kezdett, majd hallották, megérkezik az orosz légierő, amelynek bombái megsemmisítették katonai eszközeiket és egy múzeumot, majd hallották, ahogy orosz katonák érkeznek motorcsónakokon.
Ők várták, hogy azt a parancsot kapják, harcoljanak, ehelyett olyan üzenet érkezett, hogy adják meg magukat, mert teljesen körülvették őket. Vlad Zadorin akkor beszélt utoljára a szüleivel, mielőtt az orosz katonák elvették a telefonját és az iratait is.
Őt és bajtársait kivitték a stégre, ahol arccal lefelé kellett feküdniük a hidegben, úgy, hogy a Fekete-tenger hullámai elérték őket. Délután fél 5-kor vitték ki őket a stégre, ahol másnap reggel fél 5-ig kellett feküdniük.
Azt hittük, ott fagyunk meg
– mondja Zadorin.
Az oroszok azért várakoztatták őket ilyen sokáig a stégen, mert átvizsgálták a szigetet egy titkos biokémiai labor után kutatva, ilyen létesítmény azonban nincs a szigeten.
A világhírűvé vált mondat eredetileg nem okozott az elfogott ukrán katonák számára problémát, ugyanis az orosz fogvatartók csak nevettek rajta, és poénkodtak azon, hogy hírességekkel vannak összezárva. Azonban, amikor elsüllyedt a Moszkva, akkor elkezdték keresni azt, hogy ki üzent az egykori rettegett cirkálónak, és a fogvatartottaktól hangmintát vettek, hogy kiderítsék, ki volt az.
A háború végéig megerősítjük azt az információt, hogy a híres üzenetet Roman Hribov küldte el, mivel ő egy hónappal a fogságba esése után szabadult. A teljes igazságra azonban csak a háború lezárását követően kerül sor
– mondta Zadorin, aki szerint erre azért van szükség, hogy megvédjék a még fogságban lévő bajtársaikat.
A katonákat először Szevasztopolba, majd Szimferopolba szállították. Itt találkoztak egy nemzetközi segélyszervezet tagjaival, akik azért mentek a Kígyó-szigetre, hogy összeszedjék az ukrán katonák holttesteit, mivel mindenki úgy tudta, hogy a sziget védői meghaltak. A nemzetközi szervezet tagjait is elfogták az orosz katonák, és az információhiány miatt akkor temette el Zadorin családja először – de nem utoljára – a katonát. A nemzetközi szervezet tagjai végül egy hónapon belül szabadultak, nekik pedig azt mondták kezdetben, hogy néhány napon belül szabadon engedik őket. Ez azonban hazugság volt.
Egyesével hallgattak ki minket. Amíg a sorunkra vártunk, addig órákon keresztül kellett térdelnünk a fagyban. A kihallgatáskor pedig elektromos sokkolóval kínoztak minket, kábeleket erősítettek a mellünkre és a nemi szervünkre, és áramot vezettek belénk. Ettől az ember azt is bevallja, ami igaz, és azt is, ami nem igaz
– fogalmazott Zadorin.
A foglyokat később Kurszkba, majd Sebekinóba vitték, ahol embertelen körülmények között tartották őket. Két napig, az átszállításukig, nem kaptak enni, és még mosdóba sem mehettek el, így maguk alá kellett elvégezniük a dolgukat, az átszállításkor pedig tíz embert szállítani képes járművekbe zsúfoltak be harminc embert.
A hadifoglyok rendszeresen ki voltak téve fizikai és pszichológiai kínzásoknak. Zadorin leírja, milyen kegyetlen bánásmódban részesültek:
Hetente egyszer engedtek minket zuhanyozni, de csak úgy, hogy teljesen lehajoljunk, nehogy lássuk, mi vesz minket körbe. A zuhanyzásra tizenöt másodpercünk volt, de előtte volt egy szoba, ahol levetkőzhettünk és felöltözhettünk. Ott katonák álltak, és különböző eszközökkel meg kézzel lábbal vertek minket, amíg öltöztünk.
Az ukrán hadifoglyokat gyakran kényszerítették megalázó cselekedetekre. Volt, hogy arra utasították őket, csókolózzanak egymással, hogy ezzel a Nyugat támogatását kifigurázzák, és hogy bizonyítsák, az ukránok az LMBTQ-közösség tagjai. Voltak, akiket meg is erőszakoltak, ebből fakadóan különböző nemi betegségeket is elkaptak.
Volt egy nagy vasvonalzójuk, azzal ütötték az ujjainkat, emiatt a kezeink állandóan be voltak dagadva
– emlékezett vissza a katona.
A kihallgatásoknál gyakran használták az úgynevezett Kockát. Ez egy üres szoba volt, amelyben az ukránoknak le kellett feküdniük, kezüket, lábukat széttárva. Ezután orosz katonák bementek a szobába, és elkezdték verni a földön fekvőt.
A fogságban az éhezés mindennapos volt. Az ukrán katonák kénytelenek voltak bármit elfogyasztani, amit találtak.
Megtanultuk megenni az egereket, patkányokat, csigákat, pondrókat, még a mosószappant és WC-papírt is
– meséli Zadorin, aki kifejtette, hogy mivel nem kaptak fehérneműt, ezért maguknak kellett varrniuk. Azt, hogy ez sikerült nekik, az egyik rabtársuknak köszönhetik, aki sok börtönös filmet nézett, így eltanult egy trükköt.
A műanyag kukákat a lepedőnkből kihúzott szálakkal reszeltük, amíg le nem tört belőle egy kis darab. Aztán ezt a műanyagot tűvé csiszoltuk, aminek segítségével a lepedőkből fehérneműt varrhattunk
– részletezte a katona.
A katona elmesélte, volt olyan börtön, ahol naponta három szelet kenyeret kaptak fűrészporral vagy homokkal, és a legelőkelőbb vacsorának a fogkrémes kenyér számított. Igaz, voltak rabok, akik segítettek neki, például amikor torokgyulladása volt, akkor az orosz elítéltektől kapott kenyeret és kekszet.
Egy másik börtönben rendesen kaptak ételt, de összesen két percük volt arra, hogy az étkezőbe behozzák a kondért, amelyben az élelem volt, majd azt kiporciózzák, megegyék, és mindent elmossanak maguk után.
Ez lehetetlen küldetés volt, úgyhogy lényegében itt is csak kenyeret ettünk
– jegyezte meg.
A legkegyetlenebb bánásmódban egy ortodox, mélyen vallásos bajtársa részesült, aki a fogság előtt húsz éve nem vágta le a haját és a szakállát, és mindennap imádkozott, még reggel, az orosz himnusz alatt is.
Reggel, amikor a himnuszuk szólt, ő tovább imádkozott. Ez feldühítette az őröket. Leborotválták a haját és a szakállát, majd napokra gumiszobába zárták
– fogalmazott Zadorin, akinek a nagybátyja is fogságba került, ő azonban egy hónapon belül szabadult, mert úgy összeverték, hogy amputálni kellett a nemi szervét, így súlyos sérültként kiadták, de a fizikai megpróbáltatások nála is maradandó károkat okoztak.
120 kilóval kerültem fogságba és 60 kilóval jöttem ki. Fejsérülésem volt, a gerincem megsérült a verések miatt, és két lábujjamat amputálni kellett, mert 45-ös lábam van, de 41-es cipőt adtak
– mesélte Zadorin, aki elárulta, az orosz őrök gyakran szórakoztak azzal, hogy szándékosan a foglyok méreténél kisebb ruhákat adtak nekik, majd megverték őket azért, mert nem ment rájuk a ruha.
Zadorin szerint az orosz propaganda teljesen elszigetelte őket a külvilágtól.
Azt mondták nekünk, hogy Kijevet elfoglalták, Ukrajna már nem létezik
– mesélte a katona.
A propaganda azonban nemcsak rájuk volt hatással, hanem az oroszokra is, ugyanis szerinte a felügyelők tényleg elhitték, hogy ukrán katonák kisgyermekeket feszítenek keresztre, és embereket esznek konzervekből.
Az egyik legnyomasztóbb élménye a Kurszkban töltött időszak volt, ahol pszichológiai hadviseléssel próbálták megtörni őket.
Először ott láttam guillotint. Művérrel volt bekenve, hogy még félelmetesebb legyen. Volt egy szárítókamra, ahová a ruhákat tették száradni – volt, akit bezártak oda, elindították a gépet, és addig szárították őket, amíg megfulladtak
– emlékezett vissza a katona.
Zadorin elárulta, volt olyan, akit meg tudtak törni, és rávettek, hogy ételért vagy a szabadulás reményéért cserébe súgjon a többi ukrán fogolyról. Ez azért is sikerülhetett az orosz katonáknak, mert semmilyen valós hír nem jutott el hozzájuk arról, hogy mi a helyzet a fronton, csak a frissen behozott katonák történeteiből tájékozódtak. A szabadulás után neki is sokáig kellett dolgoznia azon, hogy megtudja, mi minden történt azalatt a két év alatt, amíg ő fogságban volt.
Zadorint 2023-ban elvitték fogolycserére, azonban végül nem őt, hanem egy másik rabtársát adták át az ukránoknak. Akkor az ukrán oldalon dolgozók azt hallották, hogy Zadorint úgy megverték egy kihallgatáson, hogy belehalt a sérüléseibe. Emiatt a családjának ismét meg kellett gyászolnia, pont akkor, amikor azt hitték, már szabadul a fogságból.
Zadorin végül 2024 januárjában fogolycserében szabadult 230 társával együtt. Az első hónapokat rehabilitáción töltötte Litvániában, mivel Ukrajnában nincs kiépített hálózat a foglyok kezelésére, de az átélt traumák feldolgozása hosszú időt vesz igénybe.
Két hónapig nem éreztem semmit. Egy pszichológus nem tud segíteni ezen, csak valaki, aki maga is megjárta a fogságot
– magyarázta Zadorin.
A mai napig tartja a kapcsolatot azokkal, akikkel egy cellában raboskodott. Együtt próbálnak meg visszailleszkedni a civil életbe.
Zadorin ma azon dolgozik, hogy felhívja a világ figyelmét arra, milyen borzalmakat élnek át az ukrán hadifoglyok az orosz börtönökben, és felkészíti a katonákat, hogyan kell túlélni egy hadifogságot.
„Hét hónapot voltam magánzárkában, mert azt gondoltam, hogyha megmutatom, hogy erős és büszke ukrán vagyok, az jó döntés lesz” – mondta az ukrán katona, aki szerint ilyen helyzetben az a legjobb döntés, ha a rab tűri a verést, csendben marad, és mindent megtesz, amit kérnek tőle.
(Borítókép: Vlad Zadorin. Fotó: Szollár Zsófi / Index)