A kortárs maghrebi művészek vizuális munkái merőben új módon, kliséken túl, mintegy „ellen-ábrázolják” és láttatják a keleti nő/asszony alakját, elmozdítva a vágy tárgyaként való rögzült felfogást róla, s kiszabadítva a kollektív képzelet háreméből.
Ezek a művek megkísérlik túllépni az áldozat és tárgy szerepet azáltal, hogy az algériai nőket úgy mutatják be, mint az alárendeltségtől való felszabadulás történetének cselekvő létezői és nem tárgyai.
A modern és kortárs művészet minden bizonnyal megnyitotta az utat a művészi alkotás előtt a nők számára, de úgy tűnik, hogy ez a dinamika még nem valósult meg, mivel a nők továbbra is kisebbségben vannak. Ez jól látható a kiállításokon, ahol alulreprezentáltak, mind saját országukban, mind a nemzetközi porondon, ahová csak korlátozott számban férnek hozzá. A Maghreb, a Közel-Kelet és az afrikai kontinens művészei számára a kérdés sokkal fontosabb. A térségben a láthatatlanságból való kilábalás először helyi legitimációs és/vagy társadalmi elismerési folyamatot igényel, ami nem feltétlenül jelent nemzetközi dimenziót.
Az Algírban megrendezett L’art au féminin és Africaines című kiállítások női alkotói új értelmet és szabadságot közvetítenek, és megfordítják a tekintetet irányító uralmi viszonyt, megkérdőjelezve a művészet hierarchizálódását és szexualizálását, amely ma is áthatja a gondolkodási mintákat.
Nadira Laggoune kurátornak és művészettörténésznek is volt néhány fenntartása az olyan klisék meghaladásával kapcsolatban, melyekkel a Maghrebből származó női alkotóknak kellett megküzdeniük. Az etnikai hovatartozás, az a tény, hogy a művész arab és nő, ritkán kerüli el azokat az előítéleteket, amelyek a reprezentációhoz gyakran társuló olyan sztereotípiákhoz kapcsolódnak, mint vallás, társadalmi és szexuális tabuk, s további orientalista képzetek.
Ez a jelenség ma is sok arab művészt foglalkoztat, akik Európában vagy általában Nyugaton kiállítva attól tartanak, hogy munkájuknak a teljes, valós látásmódját mindig az egzotikum iránti kíváncsiság fogja elhomályosítani. Egyszerre igyekeznek felhívni a figyelmet az alkotásaikra és identitásukra, egyiket sem hangsúlyozva.
A kortárs maghrebi művészek vizuális munkái merőben új módon, mintegy „ellen-ábrázolják” és láttatják a keleti nő/asszony alakját, elmozdítva a vágy tárgyaként való rögzült felfogást róla, s kiszabadítva a kollektív képzelet háreméből. Ezek a művek megkísérlik túllépni az áldozat és tárgy szerepet azáltal, hogy az algériai nőket úgy mutatják be, mint az alárendeltségtől való felszabadulás történetének cselekvő létezői és nem tárgyai.
Amikor Nadja Makhlouf 2009-ben eltervezte, hogy egy három részes dokumentumfilmet és fotósorozatot készít az algériai nők helyzetéről, a művész az algériai nők hangját és láthatóságát kívánta rögzíteni Algéria topográfiája három körének követésével: Kabiliától a fővárosig, majd onnan a sivatag felé. Célja, hogy a kortárs „női Algéria” társadalomtörténetének gazdag portrésorozatát mutassa be,
a fiatalokról, a mai nőkről szóló történetek sokaságának árnyalataiban, hogy kikristályosítsa azt a homályos, téves képet, amelyet a Nyugati civilizációban kapunk”.
A projekt első része a kabil nőkre fókuszál a mai Algériában, ahol a nők bensőséges mindennapi életét mutatja be. A film elnyerte a 2012-es Rouen-i Look at the World Cinema fesztivál közönségdíját. A harmadik rész a touareg nőket vizsgálja az algériai sivatagban, a női erőt a matriarchális társadalomban. Míg az El Moudjahidate: Invisible to Visible középső rész az 1954–1962-es algériai függetlenségi háborúban harcoló nőknek állít emléket. Valamennyien elszenvedték a gyarmati erőszak valamilyen formáját, akár kínzás, akár bebörtönzés vagy közeli családtagjaik és barátaik elvesztése révén. Mindannyian két fronton is harcoltak, nemcsak a gyarmatosítás ellen, hanem a saját oldalukon a férfiak előítéletei ellen is.
Nadja Makhlouf finoman és nyitott kérdésekkel szembesíti az algériai múltat az algériai jelennel. Képeivel olyan montázshatást produkál, amely arra hív bennünket, hogy elgondolkodjunk az akkori, a mostani és az íratlan jövőbeli női életeken és reményeken.
Halida Boughriet kiállított fotósorozata a Mémoires dans l’oubli („Feledésbe merült emlékek”) címmel merőben új módon, mintegy „ellen-ábrázolja” és láttatja a keleti nő/asszony alakját, elmozdítva a vágy tárgyaként való rögzült felfogást róla, s kiszabadítva a kollektív képzelet börtönéből, létük méltóságát, emberiességét megmutatva és egyúttal valami földöntúlit vonva köréjük.
Az egykor függetlenségért harcoló nők, immáron idős asszonyok a képeken egy keleti stílusú nappali kanapéján szunyókálnak, s az arcukat körülvevő fény teszi láthatóvá az emlékekben élő múlt tudásának megőrzését. Mintha a szemlélő arra várna, hogy feléledjenek, mielőtt az idő örökre elnémítaná a szót, amely a múlt előszobájában kimondatlan maradt.
A szerző a Neumann János Egyetem Eurázsia Központ kutatója.
(Borítókép: Nő Algériában. Fotó: Sean Warren / Getty Images)