Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad.
Szophoklész, Antigoné
Első New York Pride-omat nem másnak, mint az Index-előd Internettónak tudósítottam, 1997-ben. A legendás alapító-főszerkesztő, Nyírő András dobta fel a dolgot, és felvetette, hogy jó lenne egy képriport is. Kész szerencse, hogy éppen akkor kaptam egy Apple Quicktake 200 kamerát, ami már teljesen digitális volt, tökéletes tesztalkalom nyílt tehát. Először élő adásban gondolkodtunk, de a komplikációk és az időeltolódás miatt a biztosabb statikus megoldás mellett döntöttünk. Ezekkel az archív képekkel illusztráltam most ezt az írást.
Azokban az időkben a Pride-menet a New York-i nyár egyik csúcspontja volt. Vidám, csintalan, pofátlan, utánozhatatlan. Imádtam ott lenni, és később vittem a gyerekeket is. A koreográfia egyszerű volt. A háromnapos eseménysorozat az elsőt megelőző este kezdődött a Christopher utca 153. szám körül, a Szent Veronika-templomnál, ahol gyertyagyújtással emlékeztek meg az AIDS-hullámban meghalt ezrekről, és áldást kértek a másnapi menet sikeréhez. Sok „öreg” is ült a templomban, akik még ott voltak a hírhedt 1969-es Stonewall-felkelésnél, és eljött sok szülő, barát és hozzátartozó.
A másnapi program a csapatok kora délelőtti gyülekezetével kezdődött az ötödik és hatodik sugárutak Midtown részén. Jöttek küldöttségek az ország minden részéről, San Francisco, Puerto Rico, Texas, és még Brazíliából is felbukkant egy tuti jó kamion. Itt ment az öltözködés, a sminkelés, a Harley Davidson motorok berregtetése, a karneválkocsik díszítése – míg lassan és fájdalmasan nagy késéssel elindult a menet. Lefelé indult az ötödik sugárúton, és megkerülve a Washington Square Parkot nyugat felé hullámzott, Greenwich Village, a Christopher utca felé, a célegyenesbe. Na, itt szabadultak el igazán a kedélyek. A Christopher utca a New York-i melegség fellegvára, az említett Stonewall helyszíne. Ez az igazi otthon, a hazatérés. Itt repültek el a melltartók, a hosszú nadrágok, durrantak a pezsgősdugók, kezdődött a karnevál.
Ünnep volt, igazi Mardi Gras-hangulat. Mindenki elemében volt. Nemcsak a felvonulók, de a nézelődők ezrei is jól szórakoztak. Nem volt feszültség, virtue signaling, és nem volt semmiféle politikai tüntetés vagy megnyilvánulás. Emlékezetes és csodálatosan pozitív nap volt.
Azóta sajnos sok minden megváltozott – bár persze előtte sem voltak a dolgok problémamentesek. Mi történhetett?
Mint minden, ahol megjelenik a pénz, a dolog korrupttá vált.
Ami egy organikus, szimpatikus, tiszta és érthető mozgalom volt, mára egy vastagon pénzelt, mesterséges, gyakran uszító és megosztó jelenség lett. Például megjelent a placcon a pénzéhes NGO-k sora, Biden elnöksége alatt évi 4-5 milliárd dollár ment ezeknek a válogatott LMBTQ-kezdeményezéseknek, és még további rengeteg pénz a tartományi, vállalati, egyetemi adományokból.
A mozgalom a hatalom sáncaiba költözve egy eltorzult és végletekbe rohanó militáns szervezetté nőtte ki magát. Eltűnt belőle a melegség bája, romantikus titokzatossága, édes furcsasága. James Baldwin és Alice Walker regényeit felváltotta egy merev, hangos és képmutató jelenség, amiből – miután államilag is szponzorálttá vált – nehéz vagy egyenesen lehetetlen volt kilógni, esélytelen volt kritizálni.
Az egyre hosszabb betűszó és az egyre színesedő zászló olyan volt, mintha valaki csak játszott volna a betűkkel – találjunk ki még valamit, amit hozzá lehet ehhez a dologhoz fabrikálni.
Nekünk még évtizedekig jó volt a gay vagy a meleg. Nem volt szükség ezt mesterségesen turbózni, nem volt szükség bevinni minden vécébe, minden öltözőbe, óvodákba, kisiskolába, a katonaságba, a vezetői bizottságokba.
Vajon minek kellett egész egyetemi karokat fejleszteni köré – hacsak nem faltörő kosnak használta valaki ezt a mozgalmat a hagyományos kultúra lecsavarása érdekében,
vagy az eredeti a melegkultúra lejáratása céljából, vagy valami más ismeretlen okból.
Hasznos hülyék lettünk egy kulturális háborúban? A másság erőltetett menetében? Nagyon úgy néz ki, hogy igen. Ahogy a BLM harcosai is kezdenek manapság felébredni, hogy mekkora megrendezett kamu volt az egész mozgalom, úgy ébredezik ma az LMBTQ-mozgalom – bár, mondhatnám őszintén, a többség azért eddig sem ugrott akkora fejest a radikalizmusba.
Ki áll mindezek mögött? Kik gyártották le, és kik használják ki ezt a mozgalmat? Kinek jó ez az örökös lázítás? Az örökös megosztás? Az örökös lejáratás? A groteszk Saint-Just féle jakobinus radikalizmus?
A demokraták, ahogy kapaszkodnak a rasszizmus utolsó nádszálaiba, ugyanúgy kapaszkodnak az LMBTQ-mozgalomba is – hogy valahogy ők legyenek a világ, az igazság, a kisebbség megmentői –, és persze hogy jöjjenek a garantált szavazatok. De ez, sajnos vagy nem sajnos, mind kipukkanóban. Napról napra nevetünk az újabb és újabb leleplezéseken, a nyilvánvaló demokrata pénzmosásokon. Céljuk valószínűleg soha nem a kisebbségek felemelése, hanem inkább a saját zsebük tömése és hatalmuk továbbfejlesztése volt.
Más zászlók, más istenek. A Pride ma már nem egy kellemes hétvége, hanem egy egy hónapos indoktrináció minimum, de inkább egy év, ha nem is olyan nagy lángon – hangulatilag valahol az ünneplés és imádat között lebegünk, közben bámuljuk a vállalati és egyetemi LMBTQ zoomos háttereket, ezeken a meetingeken nem tudni, mikor térdelünk.
Andrew Doyle, egy angliai komikus írja, hogy szinte hallani a kollektív ásítást a nemzettől, amely egyre jobban belefáradt az effajta álradikalizmusba.
De sajnos az ásítás nem megfelelő válasz. Az egyik kultúra felerősítése mindig egy másik kultúra eltörlése. A demokratákban pedig nincs együttélési szándék. Ők győzni és uralkodni akarnak. Mindenáron. És mindent és mindenkit felhasználnak – ebben az esetben: kihasználnak – ennek eléréséért.
Írok egypár sort arról, hogy mi előzte meg a dolgokat. Hogyan néztek ki a dolgok 1997 előtt?
Még biciklisfutár-koromban sok vérmintát szállítottunk a Christopher utcai Gay Men's Health klinikáról a Szent Vincent-kórházba, ahol az akkori egyetlen New York-i AIDS-osztály működött. A Christopher utcai klinika a nyolcvanas években egy pici, ütött-kopott, adakozásból működő alakulat volt, önkéntes orvosokkal, akik beszálltak pár órára, és persze önkéntes személyzettel operáltak. Az AIDS éppen csúcsra járt, és a parányi, zsúfolt váróteremben érezhető volt a kétségbeesés és a félelem. Lázas betegek, homályos tekintetek, herpeszes kiütések a szájakon, az arcokon, furcsa, mély sebek a karokon. Nem volt vizsgáló, csak egy klozetszerű valami a váróterem végén, egy asztal, egy szék. Afrikai viszonyok.
Ha lehet, a Szent Vincent AIDS-osztálya még ennél is rosszabb volt. Aki már oda befeküdt, komoly bajjal küszködött. Rengeteg utolsó kívánságot küldtek velünk, futárokkal. Emlékszem, sokan még egyszer ki akartak menni Fire Islandre, az akkori óceánparti melegmekkába. Ebben sajnos mi nem tudtunk segíteni.
Sok futár lemondta az itteni megrendeléseket, undorodtak, elválasztották magukat nemcsak a betegektől, de magától a betegségtől is. Nem akartak tudni róla. De elhatárolta magát az akkori egyház, és elhatárolta magát valamelyest az akkori progresszív polgármester, Ed Koch is. Hátat fordítottak, és sokáig tudomásul sem vették a történteket, a betegséget, a szenvedést.
Napról napra növekedett így az azonosítatlan, gazdátlan holttestek sora, akikért már nem jöttek a szülők, a testvérek, a barátok – talán félelemből, talán szégyenből, talán tudatlanságból –, és akiket utolsó kenet nélkül küldtek a közös sírba. Az 1980-as évek AIDS-járványa idején New Yorkban a Hart-sziget, a város nyilvános temetője („szegények temetőjeként” beszéltek róla) az AIDS-ben elhunytak elsődleges temetési helyévé vált, akik közül nagyon sokan melegek voltak.
Szamoskéri nagymamám gyakran duruzsolt a kevélységről, ez volt az egyik fővonala. Hogy azok az emberek... még az átkos előtti átkosban. Ahogy a Horthy-legények húzták a Gyuri cigányt végig a poros főutcán. Lóháton, büszkén. Talán ezért is mondogatta nekem gyakran: ne légy kevély, édes fiam. Ne légy kevély, mert rád néz az Úristen.
Sokáig bogozgattam, értelmezgettem, amit mondott. Mint a gyönyörű szatmári almát, úgy forgattam a kezemben. Mert arrafelé amúgy egyszerű volt az élet. Amikor nagy tél volt, összegyűltek az asszonyok a templomból jövet, és kis szánkókon húzták a meleg levest, a szalonnát, a kenyeret le, a faluvégi putrikhoz. Ott kell segíteni, ahol tudsz. És minél egyszerűbben.
Sok év után azonban ez a Pride-ügy valahogy így alakult. Győzött a kevélység?
Azért örüljünk, ha valakin segíteni tudunk. És ne ítélkezzünk. Ez nem a mi feladatunk.
A szerző Amerikában élő egyetemi tanár, aki az Internettónak és az Index megalakulásakor a lapnak is helyszíni tudósítója volt.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!