A Trump-kormányzatnak mindössze négy hétbe telt, hogy megtörje Moszkva nemzetközi elszigeteltségét, és orosz tisztviselőket hívjon Rijádba, hogy tárgyaljanak Ukrajna jövőjéről – az ukrán kormány vagy az európai szövetségesek bevonása nélkül. Ezt megelőzően Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter elvetette annak lehetőségét, hogy Ukrajna csatlakozzon a NATO-hoz, vagy amerikai biztonsági garanciákat kapjon – gyakorlatilag Európára hárítva a felelősséget Ukrajna védelméért. Azzal, hogy a legfontosabb engedményeket előre felajánlotta, a Foreign Policy szerint Hegseth már a tárgyalások megkezdése előtt lemondott arról, hogy érvényesítse befolyását.
Az orosz tisztviselők felbátorodtak J. D. Vance amerikai alelnök müncheni biztonsági konferencián elhangzott kulcsfontosságú beszédét követően. A Kreml mai retorikája tükrözi azokat a követeléseket, amelyeket Moszkva az Ukrajna elleni 2022. februári teljes körű inváziója előtt támasztott. Rijádi látogatása előtt Szergej Lavrov orosz külügyminiszter határozottan elutasította az Ukrajnának tett területi engedmények gondolatát – írta meg a Foreign Policy.
A Trump-adminisztrációból érkező aggasztó jelzések ellenére Volodimir Zelenszkij ukrán elnök annak reményében utazott Washingtonba, hogy elnyeri Donald Trump elnök támogatását, és esetleg véglegesítheti az ásványi anyagokkal kapcsolatos megállapodást. A találkozó azonban váratlan fordulatot vett, amikor Trump és Vance azzal vádolta Zelenszkijt, hogy „a harmadik világháborúval játszik”, és hálátlanságot mutat az amerikai segítségért. Következő lépésként Trump befagyasztotta az Ukrajnának nyújtott katonai segélyt, valamint a hírszerzési információk megosztását. A kapcsolatok ilyen mértékű megromlása örömmel töltötte el a Kreml tisztviselőit, akik most az amerikai kormányzat és Kijev közötti konfrontációt Moszkva tárgyalási pozícióinak erősödéseként értékelik.
Nem meglepő módon, mióta a Trump-kormányzat nyomást gyakorol Ukrajnára, a Kreml álláspontja csak tovább keményedett, és Moszkva most már a 2008-as bukaresti csúcstalálkozón tett azon ígéret visszavonását követeli, hogy Ukrajna és Grúzia végül csatlakozik a NATO-hoz. E követelések mellett Oroszország ellenzi a NATO békefenntartó erőinek bevetését bármilyen jövőbeli tűzszünet betartatására.
Ez felfedi a Kreml valódi szándékait: az évek óta tartó gazdasági és politikai elszigeteltség után Moszkva ritka lehetőséget lát arra, hogy kedvező alkut kössön. Ez lehetővé tenné Oroszország számára, hogy bizonyos szinten helyreállítsa kapcsolatait Washingtonnal, enyhítse a szankciókat, és biztosítsa, hogy Ukrajna katonailag sebezhető maradjon.
Továbbá egy ilyen alku lehetővé tenné Vlagyimir Putyin orosz elnök számára, hogy az elmúlt három évet győzelemként mutassa be az orosz közvéleménynek, bizonyítva, hogy minden áldozat megérte. Ami az elemzés szerint még aggasztóbb, hogy
Putyin étvágya nem fog csökkenni egy békeszerződés aláírásával.
A tűzszünet Oroszországnak teret biztosítana, hogy újjáépítse hadseregét és erőforrásait, és előkészítse a terepet egy újabb offenzívához, amikor a feltételek megfelelőek lesznek. Ezért utasít el Oroszország hajthatatlanul minden nyugati jelenlétet ukrán földön, mivel attól tart, hogy ez akadályozná hosszú távú céljait. Trump zéróösszegű békemegközelítése – mindenáron egyezségre törekszik, még akkor is, ha az csak átmeneti és törékeny stabilitást eredményez – visszafordíthatatlan következményekkel járhat a fekete-tengeri és az európai biztonságra nézve.
Oroszország egy ilyen megközelítést zöld lámpaként értékel, hogy kivetítse hatalmát a térségben azáltal, hogy közvetlenül beavatkozik Ukrajnában, Grúziában és Moldovában, és területi terjeszkedéssel, valamint a NATO keleti frontja mentén végrehajtott destabilizáló akciókkal fenyegeti az európai biztonságot.
A lap szerint az, hogy Trump sietett aláírni egy békemegállapodást Ukrajna nyomás alá helyezésével, azt jelzi, nem a fenntartható béke érdekli; inkább az a vágy vezérli, hogy úgy emlékezzenek rá, mint egy béketeremtő elnökre, aki megoldotta a világ néhány legösszetettebb konfliktusát. Amint a megállapodás létrejön, a Trump-kormányzat Európára fogja hárítani a tökéletlen béke hosszú távú következményeinek kezelését.
Valójában, miközben Trump bírálja elődeit, amiért rosszul kezelték Oroszországot, azt kockáztatja, hogy figyelmen kívül hagyja a korábbi amerikai kormányok által felfedett tanulságokat. Azok, akik azt hitték, hogy a kapcsolatok normalizálása és a Moszkvával való konstruktív kapcsolatfelvétel a békéhez vezet, tévedtek. George W. Bushtól Barack Obamáig minden kormány megpróbálta helyreállítani a kapcsolatokat Oroszországgal, és a Kreml minden esetben eszkalált – először Grúzia 2008-as megszállásával, majd a Krím 2014-es annektálásával. Ha az Egyesült Államok megismétli ezt a hibát, akaratlanul is lehetővé teheti Oroszország számára, hogy elérje stratégiai céljait, aláásva Európa és a tágabb nemzetközi rend biztonságát.
Putyin azon törekvése, hogy közvetlenül beszéljen amerikai partnereivel, azt tükrözi, hogy vissza akar térni a nagyhatalmi politika azon modelljéhez, amelyben az Egyesült Államok és Oroszország egyenrangú félként tárgyalhat, és megállapodhat a befolyási szférákról. Putyin Oroszországot globális hatalomnak tekinti, amelynek legitim joga van a posztszovjet térség feletti uralomhoz, amit Oroszország jogos befolyási övezetének tart.
Hasonlóképpen Trump is az expanziós gondolkodásmód jeleit mutatja, és célja az amerikai dominancia katonai és gazdasági hatalom révén történő érvényesítése.
Javasolta, hogy katonai erővel vegye át a Panama-csatorna és Grönland feletti ellenőrzést, valamint gazdasági kényszerrel szerezze meg az ellenőrzést Kanada felett. Miközben a Trump-kormányzat azt kockáztatja, hogy próbára teszi a transzatlanti kapcsolatok jövőjét, Oroszország lehetőséget lát a Nyugaton belüli megosztottság kihasználására.
Ami még ennél is aggasztóbb, hogy Trump az orosz propaganda kulcsfontosságú narratíváit visszhangozza, amikor Zelenszkijt azzal vádolja, hogy nem tudta megakadályozni a háborút, és „meg nem választott diktátornak” nevezi. Trump megjegyzései az orosz retorikára játszanak rá, azt sugallva, hogy a háború elkerülhető lett volna, ha a Biden-kormányzat nem bátorítja fel Zelenszkijt.
Az ukrajnai háború befejezése anélkül, hogy Kijevnek szilárd biztonsági garanciákat kínálnának, és elrettentő erőt teremtenének a küszöbönálló jövőbeli orosz agresszióval szemben, végül destabilizálhatja a fekete-tengeri régiót. Miközben az orosz hadsereget mozgósították Ukrajnában, a Kreml nem sajnálta az erőforrásokat Georgia és Moldova destabilizálására azáltal, hogy kifinomult Nyugat-ellenes dezinformációs és kiberműveletekbe fektetett be mindkét ország ellen.
Georgiában 2024 novemberében Irakli Kobakidze miniszterelnök bejelentette, hogy 2028-ig felfüggeszti az európai uniós csatlakozási kérelemről szóló tárgyalásokat, ami a mai napig tartó tömegtüntetéseket váltott ki. Ez a döntés jelentős változást jelent az ország külpolitikájában, jelezve az ország nyugati orientációjától és régóta fennálló uniós tagsági törekvéseitől való eltávolodást.
Moldova Európa-párti kormánya folyamatosan az oroszbarát dezinformációs, szabotázs- és befolyásolási műveletek célpontja. Ezzel párhuzamosan Oroszország már katonailag is jelen van a Dnyeszteren túli területen, ami továbbra is kulcsfontosságú befolyást jelent, és az eszkaláció potenciális forrása. Jelenleg mintegy 1500 orosz katona állomásozik Moldova szakadár régiójában, amely 1990-ben kikiáltotta függetlenségét, de nemzetközi elismeréssel nem rendelkezik.
Erős amerikai jelenlét és elrettentő stratégia nélkül a Trump-kormányzat arra épít, hogy Putyin Ukrajna területének mintegy 20 százalékának annektálásával kielégíti étvágyát – holott eredeti szándékai ennél sokkal ambiciózusabbak voltak, és csak az ukrán nép harckészsége és a Nyugat által nyújtott tökéletlen, de még mindig jelentős támogatás tartotta vissza.
Jelenleg Oroszország mindkét forgatókönyvre felkészült.
Ha a javasolt békefeltételek kedvezőtlennek bizonyulnak, és a Trump-adminisztráció a létszámmal és felszereléssel kapcsolatos problémák ellenére teljesen leállítja az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást, Oroszország a szövetségesei, például Irán és Észak-Korea támogatásával folytathatja a harcot, amíg Ukrajna ki nem fogy az erőforrásokból.
Az európai vezetők Ukrajna melletti kiállásra tett ígéretei ellenére Moszkva azt reméli, hogy hosszú távon, az Egyesült Államok támogatása nélkül az európai egység meg fog törni, és a vezetők küzdeni fognak azért, hogy fenntartsák a konszenzust a lakosságuk körében. Oroszország arra számít, hogy a növekvő fáradtság, különösen a növekvő gazdasági instabilitás, aláássa az Ukrajna további támogatásához szükséges európai politikai akaratot.
(Borítókép: Donald Trump 2025. március 7-én Washingtonban. Fotó: Anna Moneymaker / Getty Images)