Az Egyesült Baloldal/Északi Zöldek az Európai Parlament egyetlen olyan frakciója, amiben soha nem ült magyar képviselő, és egyhamar nem is fog. A GUE/NGL ugyanis a radikális baloldali pártok gyűjtőszervezete, és bár Magyarországon a baloldali populizmus elemei minden pártban jelen vannak, mégsincs igazán radikális, a középutas szociáldemokráciától elszakadó magyar párt. Jellemző, hogy az Egyesült Baloldal egyetlen magyar tagszervezete a nulla százalék körüli támogatottságát masszívan tartó Munkáspárt 2006, melyre csak azért emlékezhet bárki is, mert elnöke, Vajnai Attila évekig pereskedett a vörös csillag használatának jogért.
Ennek megfelelően a magyar választók többsége azt sem tudja, mi fán terem ez a frakció. Pedig a GUE/NGL kis szerencsével 2014-ben a liberálisokat és a zöldeket is megelőzheti, és az EP harmadik legerősebb csoportosulását alkothatja. Itt az idő, hogy megismerkedjünk velük!
A frakcióban eddig 13 országból 18 tagpárt képviseltette benne magát összesen 35 képviselővel, az előrejelzések alapján azonban mandátumai számát akár 50 százalékkal is megnövelheti. A GUE/NGL egyik törzsszervezete a német Baloldal (Linke), ők adják a frakcióvezetőt, Gabi Zimmert is. A mostani kirobbanásért azonban inkább a görög Syriza (teljes nevén Synaspismós Rizospastikís Aristerás - Radikális Baloldali Koalíció) nevű pártnak lehetnek hálásak. A Syriza a válság előtt csak egy képviselőt küldött az EP-be, vasárnap viszont Görögország legnépszerűbb pártjaként már valószínűleg hetet. A Syriza mellett még a kommunistáktól is lehet egy-két mandátumra számítani, így érthető, hogy a frakció bizottsági elnökjelöltje is görög: Alexisz Tsziprasz-nak hívják.
A frakció igen kacskaringós úton jutott el a dobogó lábához. Az 1995-ben alakult frakció eleve két pártszövetség összeolvadásából jött létre. Ennek egyik fele az Egységes Európai Baloldal (Gauche Unitaire Européen – GUE) volt, amit 1989-ben alapították az akkori EU szélsőbaloldali pártjai. 1995-ben, az Európai Unió harmadik bővítési hullámával azután az EP kibővült a svéd és a finn pártok képviselőivel, akik között szintén voltak radikális baloldali képviselők. A skandináv pártoknak azonban már volt egy meglévő pártszövetségük, az Északi Zöld Baloldal (Nordic Green Left – NGL). Ők tehát testületileg léptek szövetségre az Egységes Európai Baloldallal. Innen a frakció nyelvtörőnek is beillő neve: GUE/NGL. Ez a szövetség gyarapodott azután tovább - legalábbis a szervezetek számában - az újabb bővítési hullámokkal.
A korábbi EP-választásokon a frakció tagjai mindig egyenletesen tudtak teljesíteni: 1999-ben 42, 2004-ben 41, 2009-ben is 41 képviselővel indultak neki a ciklusban (ezek a számok persze későbbi mozgások miatt módosultak). Ezért láthatjuk, hogy a GUE/NGL az euroszkeptikusok Szabadság és Demokrácia Európája elnevezésű frakciójához, de még a britek által gründolt Konzervatívok és Reformerekhez képest is meglehetősen stabil szervezet. Stabilitásnak egyik oka az, hogy tagszervezetei nagyon-nagyon eltérő hátterük és eltérő céljaik ellenére legalább a baloldal által képviselt univerzális elvekben egyetértenek.
Az egyik ilyen elv - vagyis inkább jelszó - a "Szociális Európa" azt takarja, hogy a frakció minden elképzelhető szociális követeléshez készséggel adja a nevét: az alapjövedelem, az uniós minimálbér, a lakhatási jog alapjogként való elismerése mind ott szerepelnek a GUE/NGL ígéretei között. Egy másik alapelv a piacellenesség - ami azonban nem megy el a magántulajdon tagadásáig, de még a közösségi tulajdonformákkal való kísérletezésig sem.
A jóléti vívmányok uniós szintű garantálása persze megnövelt hatáskörű uniós intézményeket kívánna, de ezzel kapcsolatban a GUE/NGL álláspontja már egy nagyobb frakcióhoz méltóan homályos. Ezen a homályosságon azért nem kell csodálkozni, mivel az EU-hoz több tagszervezet is elég ellentmondásosan áll, az egyszem dán képviselő például Népi Mozgalom az Unió Ellen nevű párt tagja. De a radikális baloldali pártok azért általában nem az EU megszüntetését, hanem a Zöldekhez meg nagyjából mindenkihez hasonlóan az intézmények "demokratizálását", a döntéshozatal "elszámoltathatóságát" szeretné erősíteni.
A harmadik alapelvnek én a monetáris szigor kategorikus ellenzését látom - a "megszorítások helyett gazdasági fejlődés" jelszavával öt évvel előzték meg az európai szocialistákat és a Fideszt -, melyben odáig mennek, hogy legszívesebben eltörölnék a maastrichti szerződést. Ők vetették fel először EP-szinten a frakcióval partneri viszonyban lévő antiglobalista Attac ötletét, a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kivetendő Tobin-adót. Erre is - a piacgazdaságot szociális alapon korlátozó többi radikális baloldali ötlethez hasonlóan - jellemző, hogy régebben a szociáldemokraták és baloldali liberálisok irtózva utasították vissza, de a válság miatti bank- és tőkeellenes hangulatban szép csöndben egyre többen kezdik alkalmazni - egyelőre azonban csak nemzetállami különadóként.
Az antiglobalista mozgalmak hőskorának - azért érdekes, hogy José Bové a Zöldeknél találta meg számításait, pedig csont nélkül illene az Egyesült Baloldalba - szemlélete tükröződik vissza abban az alapelvben is, hogy a GUE/NGL mintegy Európa lelkiismereteként a globális problémákban nem a kontinens kitettségét, hanem felelősségét hangsúlyozza.
Az Európai Unió nem a mostani gazdasági-, pénzügyi,-, környezeti- és élelmezési válságok áldozata, hanem egyik motorja.
A GUE/NGL jelentőségét a következő ciklusban az adhatja, hogy a jogvédelemtől és kirekesztés-ellenességtől kezdve a szociális kérdéseken át a női kvótáig és a környezetvédelemig számos nagyon fontos kérdésben abszolút koalícióképes más frakciókkal - elsősorban a Szocialisták és Demokraták-kal meg a Zöldekkel, korlátozottan a Liberálisokkal. Ez az euroszkeptikusokról - akár létrejön Putyin frakciója, akár marad az eddigi szűkebb körű együttműködés - nem mondható el, hiszen a "Kevesebb Európát" jelszaván kívül lényegében nincs semmi, amiben egyetértenének. A GUE/NGL alkupotenciálja komoly politikai tőkét jelent, másfelől azonban veszélyes is, hiszen protesztfrakcióról van szó, mely nem engedheti meg magának, hogy túlságosan az európai elit részének tűnjön.
Talán a legjobban akkor érthetjük meg a GUE/NGL helyzetét és politikáját, ha látjuk, még uniós mércével mérve is rettentő ellentétes ideológiai, történelmi és politikai forrásai vannak.
A radikális baloldal egyik alapköve a marxista hagyomány, ami Nyugat-Európában nem a Tamás Gáspár Miklós-féle vicces outsiderek különcsége, hanem releváns politikaelmélet. Ezt Közép-Európából azért nehéz megérteni, mert Marx izgalmas kritikai elméletét a létező szocializmus dogmákká csócsálta, a "marxista" állampártok bukása után pedig a kapitalizmus és polgári társadalom játékszabályait kritikátlanul elfogadó rendszerváltó pártok rehabilitáció helyett inkább gumiszobába dugták. Nálunk a tőke és munka ellentéte, vagy az osztályharc emlegetése nosztalgiával vegyes derültséget vált ki, de ha bárki nyitott szemmel jár Spanyolországban vagy Portugáliában, belelapoz a brit Guardian véleményrovatába, netán megbámulja egy római társadalomtudományi könyvesbolt kirakatát, akkor láthatja, hogy a marxizmus a politikai szótár legitim részének számít.
A nyugati radikális pártok eszmei hagyománya az ezerféleképpen értelmezett marxizmusra tekint vissza, de történelmi előképeik inkább az eurokommunizmusban keresendők. Eurokommunistának a 70-es, 80-as években a szovjet útról letérő, és új témákat - feminizmus, melegjogok -felvállaló pártokat szokás nevezni, melyeket a szovjet blokk nyolcvanas évek végi összeomlása minden különállásuk ellenére is maga alá temetett. Az eurokommunizmus hagyománya azonban a francia vagy az olasz a szakszervezetekben, és kisebb mértékben az antiglobalizációs mozgalmakban továbbélt. A hagyomány szívósságára szerintem jó példa az, hogy a GUE/NGL francia küldöttségének vezetője, Patrick Le Hyaric a l'Humanité napilap főszerkesztője; a Jean Jaurès által alapított kommunista orgánum idén ünnepli 110. születésnapját.
A GUE/NGL képviselőinek kelet-közép-európai részét azonban nem a baloldal megújulása, hanem a kommunista nosztalgia - a műszavak gyártásának nagymesterei, a németek szerint Ostalgie - juttatta mandátumhoz. Így van ez az erős NDK-s bázissal rendelkező Linke esetében, mely idén is hozza a nyolc százalékos eredményt és vele együtt a 8 EP-képviselőt. De a Linke azért Németországban már nem csak egy nosztalgiapárt, ellentétben az olyan zárványokkal, mint a Cseh Kommunista Párt. A KSCM-et nem lehet osztályárulással vádolni, hiszen igazi oldschool marxista érvrendszerrel operál, sőt, 2010-ben majdnem betiltották, mert alapszabályában a proletárforradalom szükségességét deklaráló Kommunista Kiáltványra hivatkozik. Ja, és nem egy kispártról van szó; a KSCM évek óta masszívan tíz százalék felett teljesít, valószínűleg most is hozza majd a frakcióba a maga 4 képviselőj.
Szintén nagyon tanulságos helyzetben van a lettországi Saskaņas Centrs (kb.: Harmónia Centrum) is. Ez a párt ugyanis a nem túl irigylésre méltó helyzetben lévő orosz kisebbséget képviseli, ennek megfelelően politikai karanténba van zárva. A Saskaņas Centrs érthető módon jó kapcsolatot ápol az orosz kormánypárttal is, és eddigi egyetlen képviselőjéről, Alfreds Rubiksról is simán el lehet képzelni hasonlókat, mint a mi Kovács Bélánkról: Rubiks - tényleg érdemes átpörgetni az életrajzát! - 1991 előtt a lett Kommunista Párt első titkára volt, sőt, a függetlenség kikiáltását követően hat évet ült börtönben hazaárulásért.