A politikusok előszeretettel tolják az Európai Unióra a felelősséget, ha ők is megszavaztak egy EU-döntést, vagy egy nemzeti szabályt próbálnak „Brüsszelre” fogni. A briteknél most bemutatták a fordított brüsszelezést. „Betiltottuk a hitelkártyadíjakat – pénzt spórolva önnek, ha online vagy boltban vásárol” – hirdette Twitteren Theresa May miniszterelnök és a kormányzó konzervatív párt.

A bank- és hitelkártyás fizetések „rejtett díjai mától be lesznek tiltva – milliókat segítve, hogy elkerüljék a lehúzós díjakat, miközben a nehezen megkeresett pénzüket költik” – fűzték hozzá. A bejegyzésben kitett kép aljára még a biztonság kedvéért odaírták, hogy „konzervatívok”, ha nem lenne egyértelmű, kire gondoltak a többes szám első személlyel.

Mások viszont rögtön rámutattak, hogy

A konzervatívoknak annyi mentsége lehet, hogy az ilyen típusú jogszabályokat külön nemzeti törvénybe kell átültetni, de úgy, hogy azzal uniós célokat teljesítsék – ebben az esetben például a kártyadíj eltörlését.

A brexitről tárgyaló Theresa Mayék viszont ezt furcsa okból elfelejtették megemlíteni, így a félrevezető üzenettel sikerült magukra venni a bohócsipkát és a krumpliorrot. Záporoztak Twitteren a gúnyolódó, brit kormányt körberöhögő bejegyzések (az Euronews szép válogatást is készített belőlük).

„Üdítő látni, hogy ilyen sokan magukévá teszik az EU-jogalkotás jótéteményeit! Az idegesítő hitelkártyafelárak betiltását mától életbe lép – EU-szerte jó hír a fogyasztóknak” – írta egy visszafogottabb bejegyzésben Guy Verhofstadt, a liberálisok európai parlamenti vezetője.

„Betiltottuk a hitelkártyadíjakat – mert az EU azt mondta nekünk” – javította egy felhasználó az üzenetet.

Ez azonban megint nem igaz: az uniós irányelvet 2015-ben szavazták meg, és az akkori konzervatív kormány is igent mondott rá (akkor még nem Theresa May volt a miniszterelnök). A tanulság, hogy

A jogszabályt közösen hagyta jóvá egy híján minden tagállam (a magát többek között banki szolgáltatásokkal hülyére kereső Luxemburg szavazott nemmel) és az Európai Parlament, amelyek általában is együtt döntenek uniós kérdésekben, nem pedig „diktátumokkal”.