Hans-Olaf Henkel gazdasági szakember, publicista 2014 óta tagja az Európai Parlamentnek. Az EP harmadik legnagyobb frakciójában, az Európai Konzervatívok és Reformerek képviselőcsoportjában ül, az Ipari, Kutatási és Energiaügyi Bizottság alelnöke. A német politikus érdekes módon az Alternatíva Németországnak (AfD) párt tagjaként lett EP-képviselő, de személyes nézeteinek semmi köze nincs a ma leginkább jobboldali populista, iszlám- és bevándorlásellenes irányvonalat képviselő párthoz.

A most 78 éves politikus annak a háború utáni német generációnak a tagja, amely példaképének, a szabadság, a demokrácia, a liberalizmus és a piacgazdaság hazájának tekintette az Egyesült Államokat. Az 1940-es, hamburgi születésű Hans-Olaf Henkel apja katonaként valahol Magyarországon esett el a második világháborúban. Nevelőapja a korszak neves énekese, Richard Germer lett.

Henkel a háború utáni zavaros években nyolcszor váltott iskolát, majd az érettségi után a nemzetközi szállítmányozással foglalkozó Kühne & Nagel cégnél végzett el egy speditőrtanfolyamot, később pedig a hamburgi gazdasági akadémián tanult közgazdaságtant és szociológiát. Már nagyon fiatalon komoly karriert futott be. 1962-től különböző menedzseri pozíciókban dolgozott az IBM-nél, ennek köszönhetően legalább tizenöt évet külföldön tölthetett el, főként az Egyesült Államokban és Kelet-Ázsiában.

42 évesen már a 30 ezer főt foglalkoztató német IBM vezetője és az IBM Europe alelnöke volt, 1987-ben ő lett a német IBM vezérigazgatója. 1993-1994-ben a cég európai, közel-keleti, indiai és afrikai régiójának vezetője volt Párizsban. A közéleti pálya felé akkor fordult, amikor 1995-ben a német ipari vállalatok szövetségének elnöke (BDI) lett. A lobbiszervezet élén gyakran nyilatkozott fontos gazdasági és kormányzati kérdésekben.

A 2000-es évek elején a Bank of America megbízásából a pénzintézet német nyelvterületre szóló befektetési tevékenységének kiépítésén dolgozott. Több nagyvállalat igazgatótanácsának volt tagja, így részt vett a Bayer gyógyszergyár, a Continental, a Daimler, a kohászati üzemeket szervizelő SMS vagy a Ringier médiavállalat vezetésében. Igazgatótanácsi tagságaitól európai parlamenti képviselővé választása után megvált. 2000 óta a mannheimi nemzetközi menedzsment egyetem címzetes egyetemi tanára.

Henkel 1996 óta tagja az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezetnek, amelynek rendszeresen fölajánlja könyvei és televíziós szereplései tiszteletdíját, de 60. születésnapján 150 ezer német márkát is adományozott a szervezetnek azzal a kéréssel, hogy az iszlám világban erősítsék a nők egyenjogúságát. Henkel kiállt az emberi jogok érvényesítése és a halálbüntetés eltörlése mellett Kubában. Ebben az ügyben többször személyesen is tárgyalt Fidel Castróval. Megbeszéléseik azután szakadtak meg, hogy 2003-ban Kuba 75 disszidenst börtönzött be és közülük hármat kivégzett. Henkel kiállt az üldözött kínai művész, Aj Vejvej érdekében is. 2011-ben az ő kezdeményezésére indult el az a mozgalom Németországban, amely az akkor még ismeretlen helyen fogvatartott művész kiszabadítását követelte. Henkel többször kritizálta a Kínában tevékenykedő német vállalatokat, hogy nem állnak ki eléggé a demokráciáért és az emberi jogok érvényesítéséért a kommunista országban.

Hans-Olaf Henkelnek állandó rovata volt a Handelsblatt német gazdasági újságban, liberális és piacpárti nézeteit politikai vitaműsorokban és több könyvben is kifejtette. Bár többször nevezték tőröl metszett kapitalistának és a német jóléti állam sírásójának, ő ezt mindig kikérte magának. Ő abban hisz, hogy a szabad verseny, a piac, a magas foglalkoztatottság jelenti a legbiztosabb szociális védőhálót a társadalomban. Elkötelezettje az állam maximális korlátozásának és az adócsökkentéseknek. Gyakran beszélt és írt a globalizáció "szimpatikus háromszögéről", amelynek oldalait a piacgazdaság, a demokrácia és az emberi jogok jelentik. Felfogása szerint a szabad kereskedelem és a piacgazdaság a diktatúrákban is kikényszeríti a demokráciát és az emberi jogokat.

Az Európai Unióval kapcsolatban ugyanakkor gyakran fogalmazott kritikus álláspontot – elsősorban gazdasági alapon. Szerinte az európai valutaunió nem szabad államok szabad társulását hozza létre, inkább az egykori Szovjetunióhoz hasonló szövetséget, amelyet ő EUdSSR-nek nevezett el.

Saját elmondása szerint 2005-ben a német liberálisokra szavazott, később azonban csalódott bennük, mert szerinte eltértek a liberalizmus alapeszméjétől. 2013-ban támogatta a Szabad Választók (Freie Wähler) nevű kezdeményezést, ami élesen ellenezte Merkel politikáját az eurozóna megmentésére. Henkel alapítója volt a szintén eurokritikus Választási Alternatíva 2013 nevű szervezetnek, amelyből aztán létrejött az Alternatíva Németországnak (AfD) nevű párt.

Az AfD-nek kezdetben semmi köze nem volt az iszlám- és bevándorlásellenességhez. Ebben az időben csak „közgazdász-professzorok pártjának" nevezték őket, mert minden fórumon a liberális gazdaságpolitikát és az eurokritikus hozzáállást hirdették. Az új liberális párthoz Henkel is csatlakozott, és a 2014-es európai parlamenti választásokon a párt listájának második helyére került. Henkel a párt kampányához 1 millió eurót adományozott, és a párt helyettes szóvivőjévé választották.

2014-es európai parlamenti választás volt az AfD első nagyobb politikai sikere, amiben szerepet játszott az is, hogy ez volt az első olyan EP-választás, amelyen nem alkalmaztak bejutási küszöböt Németországban. Hét képviselőjük jutott be az Európai Parlamentbe, köztük Hans-Olaf Henkel is.

2015-ben azonban pártszakadás következett be az AfD-ben. Ekkor választották meg Frauke Petryt a párt első emberévé (első szóvivőjévé), és az új vezetés egyre inkább iszlám- és bevándorlásellenes, illetve oroszbarát irányba fordult. A párt radikális piacpárti-neoliberális szárnya, amelyhez Henkel is tartozott, Bernd Lucke alapítóval együtt kilépett a pártból. Az AfD-nek így ma már csak 2 EP-képviselője van (a jobboldali populista Beatrix von Storch és Marcus Pretzell).

A kilépők ezután az egykori AfD-alapítóval, Bernd Luckéval új pártot hoztak létre ALFA, majd Liberális Konzervatív Reformerek néven. 2015 novemberében Henkel nyíltan elhatárolódott az AfD-től. A pártot szélsőjobboldalinak nevezte, amely szerinte a német neonáci NPD „light verziója".

Hans-Olaf Henkel egyik legutóbbi felszólalásában, az Európai Parlament május 30-i strasbourgi ülésén arról beszélt, hogy a jobboldali populizmus erősödése, és a számára rendkívül fájdalmas brexit a „túl sok Európa" következménye, és ennek, illetve az eurózónának tudható be az olasz válság is, amelyben az eladósodott országnak most külső hatalmak előírásai szerint kellene cselekednie.

Henkel szerint a versenyképesség fenntartását erőltető valutaunió nem teszi lehetővé, hogy egy ország a gazdasági kultúrája, lehetőségei alapján cselekedjen egy ilyen helyzetben munkaerőpiaci reformmal, nemzeti valutája leértékelésével vagy ezek kombinációjával. A központi brüsszeli direktíváknak pedig politikai következményei vannak, Olaszországban éppen a németeket gyalázzák, ahogy tették ezt annak idején a görögök is. Az Európa jövőjéről szóló vitában az eurozónát védelmező Xavier Bettel luxemburgi miniszterelnöknek ezért Henkel ezt üzente:

Miniszterelnök úr! Ön arra utalt, hogy önt szerencsére nem befolyásolja a háborúban és az az utáni időkben kialakult zűrzavar, ezt önnek nem kellett átélnie. Ez nálam másképpen volt. Az apám ottmaradt a háborúban, minket kétszer bombáztak ki, én pedig boldog vagyok, hogy 70 éve béke van Európában. De ennek semmi köze nincs az euróhoz! Ez csak a demokráciának köszönhető. Még egyetlen demokrácia sem volt, amely rátámadt volna a másikra. Ez az, amit nekünk óvnunk kell, és nem az euró.