A francia elnök, Emmanuel Macron fölülről szervezi az európai politikai szövetségét az EP-választásra. Liberális kormányfőkkel és pártvezetőkkel egyezett meg, hogy egymást támogatva kampányolnak, de csak a választás után hoznak létre közös pártcsaládot. A mostani európai liberális párt át fog alakulni, és integráció-pártnak vagy progresszív szövetségnek fogják hívni, ha Macron terve megvalósul.
A francia elnök és a holland miniszterelnök szövetségre lép, hogy átvegyék Európa vezetését – erről írt háttérinformációk alapján a Politico című EU-s ügyekkel foglalkozó újság. A két politikus hivatalosan még nem jelentette be, hogy közös platformon indul a jövő évi EP-választáson, de több forrás megerősítette, hogy egyesítik az erejüket. Több másik európai liberális párt és kormány is jelezte, hogy csatlakozna a francia és holland vezetésű új politikai családhoz.
A hír nem meglepő: egy éve azt találgatják Brüsszelben, hogy a hagyományos nagy pártoktól függetlenül felemelkedő francia elnök, Emmanuel Macron milyen formában akar helyet foglalni az európai politikai palettán. Eddig is világos volt, hogy mit szeretne: egy európai integrációt támogató, liberális demokrácia felé elkötelezett, piacpárti, de egyúttal a társadalmi fejlődést előmozdító szövetséget. Viszont a régi liberális európai vezetők nélkül, és lehetőleg úgy, hogy az új európai mozgalmát ne hívják liberálisnak. Azt is szeretné, hogy ez a szövetség legyen a központi politikai ereje az Európai Uniónak.
Mindhárom nagy, hagyományos pártcsaládból toborozhat magának szövetségeseket ehhez a projekthez. Ezért az elmúlt hónapokban a konzervatív-kereszténydemokrata Európai Néppártban és az Európai Szocialisták Pártjában is arról szóltak a találgatások, hogy a 2019 májusi EP-választás után vajon hány EP-képviselő fog átülni tőlük Macron új frakciójába. A liberálisok európai szövetségének a vezetése pedig azon tanakodott, hogy hogyan illesszék be magukat Macron terveibe, hogy a lehető legjobban járjanak.
Macron ugyanis nem nagyon kér az Európai Parlament liberális vezetőiből, élükön a belga Guy Verhofstadttal. Amikor Verhofstadt bejelentette, hogy ők készek szövetségre lépni Macron pártjával, a République en Marche-sal „a populisták ellen”, az En Marche vezetője sietett leszögezni, hogy ők viszont nem állnak készen erre.
Az viszont, úgy tűnik, már Macronnak is kedvére való, hogyha a holland miniszterelnök Mark Rutte áll ki mellette. Rutte az európai liberálisok erős embere: 17 milliós országot vezet, az EU egyik alapító tagállamát, amelyik ráadásul az egyik fontos befizető az unió közös költségvetésébe.
Emmanuel Macron valószínűleg rájött, hogy az európai parlamenti frakciók átrendezésével ráér majd a választás után foglalkozni. A választás előtt a nemzeti kormányokat kell magához édesgetnie. Senki nem kételkedik benne, hogy a belga és a luxemburgi miniszterelnök is, akik mindketten liberálisok, támogatni fogják. A Politico szerint a finn miniszterelnök is beleegyezett, hogy csatlakozik a csapatához. Állítólag a feltörekvő spanyol pártot, a liberális Ciudadanost (Polgárok – A Polgárság Pártja) is megnyerte az ügyének. Elég jó helyzetből indul: a 28 európai kormányfő közül 7 a liberális pártcsalád tagja, így potenciális szövetségese Macronnak. A kormányfők az Európai Tanácsban gyűlnek össze, az ő pártállásukat mutatja az ábra.
Mivel az európai parlamenti választáson nem az európai pártcsaládok indulnak, hanem a nemzeti pártok, ezért nem is kell senkinek hivatalosan elköteleznie magát egy pártcsalád mellett. Szóval mindenki a saját üzeneteivel kampányol majd, és senkinek nem kell odaírnia a plakátra, hogy egyébként egy liberális elköteleződésű frakcióban tervez politizálni az EP-ben. Ez a magyar kampányban kifejezetten jól jöhet majd az ellenzéki pártoknak.
Az előrejelzések szerint mindenképpen az Európai Néppárté marad a legnagyobb frakció az EP-ben 2019 után is, de aránylag sok képviselőt fog veszíteni. Hogy pontosan hányat, az nagyon erősen függ attól, hogy milyen politikai irányt vesz a Néppárt a kampányban.
A Néppárt most uralja a politikai paletta közepét. Integrációpárti politikusok ugyanúgy megtalálják a helyüket benne, mint a nemzetállami Európa hívői. A Néppárt tagja a luxemburgi keresztényszocialista párt ugyanúgy, mint a kőkemény konzervatív bajor CSU.
Az, hogy most mindhárom legfontosabb uniós intézményt néppárti politikus vezeti, annak köszönhető, hogy a Néppárt kialakította ezt a centrális erőteret maga körül.
Ha a Néppárt elmozdul jobbra, ahogy Orbán Viktor szeretné, akkor tulajdonképpen udvariasan odébb húzódik, és helyet csinál a saját bal oldalán Macron és Rutte liberális mozgalmának. Ez elég nagy öngól lenne nekik. Viszont világosabb helyzetet teremtene abból a szempontból, hogy az EP-t felosztaná egy új választóvonal mentén: létrejönne egy európai egységpárti rész a mérsékelt baloldallal és Macronnal, valamint egy nemzetállami, jobban bezárkózó, jobban védekező Európában gondolkodó rész a Néppárttal és a tőle jobbra megalakuló csoportokkal. Jávor Benedek azt mondta erre az interjúnkban, hogy ez egy tiszta helyzet lenne, mert akkor „az összes hülyét egy zsákba bepakoltuk.”
A frakcióvezető, a német Manfred Weber szeretné összetartani a pártot a mostani formájában. Elsőként jelentkezett a feladatra, hogy ő legyen a Néppárt kampányának az arca. Ha megválasztják, mindent el fog követni, hogy megtalálja a közös hangot a Néppárt liberális és illiberális érzelmű tagjai között.
A másik néppárti jelölt a finn Alexander Stubb, aki rögtön bejelentette, hogy azzal fog kampányolni, hogy az EU védje meg a saját demokratikus értékeit, például Orbán Viktor illiberális politikájától. A benelux és skandináv néppárti képviselők valószínűleg őt fogják támogatni Manfred Weber kompromisszumos útkeresése helyett.
Akármelyikük is lesz a befutó, megtörténhet, hogy a Néppárt szakad: a nyugat-európaiak átléphetnek Macron mozgalmába, vagy pedig a Fideszt zárhatják ki.
Ha az Európai Néppárt izgul Macron helyezkedése miatt, akkor mit szóljanak az európai szociáldemokraták? Tőlük még több képviselő dönthet úgy, hogy inkább Macronnal tart. Új fejlemény viszont, hogy az Európai Szocialisták Pártjában a lehető legerősebb embert jelölteti magát az Európai Bizottság elnöki posztjára: a volt holland külügyminiszter Frans Timmermans, az európai alapjogokért felelős EU-biztos, az Európai Bizottság jelenlegi második embere.
Timmermans jó eséllyel a legjobb szónok az Európai Unió összes vezető politikusa közül, hat nyelven beszél, és Hollandiában kifejezetten népszerű. A holland miniszterelnök is elismeri a munkásságát, pedig nem is ugyanabból a pártból jönnek.
Kérdéses persze, hogy egy nemzetközi kampányban mennyit számítanak majd Timmermans képességei és kvalitásai. Nem biztos például, hogy sokkal többen fognak az EP-választáson az MSZP-re szavazni attól, hogy egy holland politikus beszédet tart majd az egyik budapesti rendezvényükön. Az viszont a szocialista pártcsalád előnyére válik, hogy olyasvalaki lehet a kampányuk arca, aki széles támogatottságot élvez a saját pártcsaládján kívül is, ezért esélyes lehet fontos pozíciókra az EU-ban a 2019-es átrendeződés után.
A főnyeremény ebben a játékban az Európai Bizottság elnöki széke, amelyben most a Néppárt embere, a luxemburgi Jean-Claude Juncker ül. Többek között azért helyezkednek a pártok, hogy ők jelölhessék ki az utódját. A legutóbbi, 2014-es választáson úgy nézett ki a folyamat, hogy mindegyik pártcsalád hónapokkal a választás előtt kiválasztotta a jelöltjét, és kijelentették, hogy amelyikük a legtöbb szavazatot szerzi az EP-választáson, annak a jelöltjét kell kinevezni a pozícióra.
Csakhogy nem az Európai Parlament választja ki Jean-Claude Juncker utódját. A nemzeti kormányok vezetői beszélik meg egymás között, hogy ki legyen az, és ők is jelölik ki a posztra. Még arra sem kötelezi őket semmi jogilag, hogy a parlament jelöltjei közül válasszanak. Az EU működéséről szóló szerződés azt írja elő, hogy figyelembe kell venniük az EP-választás eredményét, és a fő uniós posztok (az Európai Tanács elnöke, a Bizottság elnöke, az EU külügyi főképviselője) betöltésekor kellő figyelmet kell fordítaniuk az unió, illetve a tagállamok földrajzi és demográfiai sokféleségének tiszteletben tartására.
Ennek ellenére legutóbb jó ötletnek tűnt, hogy a pártcsaládok saját jelöltekkel álljanak elő, mert ezzel arcokat adtak a kampánynak, és követhetőbbé vált, hogy melyik pártcsalád mit képvisel.
A jogi háttértől függetlenül, az Európai Parlament jelöltjeit nem hagyhatja figyelmen kívül a kormányfők tanácsa. Ugyanis az Európai Parlament többsége is jóvá kell, hogy hagyja a kormányfők választottját a Bizottság élére. Ezért arról is megy a találgatás, hogy ki lehet az a jelölt, aki mögött fölállhat egy többségi koalíció az Európai Parlamentben.
Az EP az összes tagjának a többségével választja meg az Európai Bizottság elnökét. (Tehát a tartózkodások is számítanak, ellene leadott szavazatként!) 705 képviselője lesz az EP-nek jövőre, tehát 353 jóváhagyó szavazat kell a sikerhez. Milyen koalíció gyűlhet össze az eddig ismert jelöltek mögött?
A liberális oldal egyelőre nem állt elő jelölttel. Nem tetszik nekik az a rendszer, hogy már a választás előtt le kellene tenniük a voksukat egyetlen ember mellett. Azért sem, mert egy ilyen rendszerben a Néppárt jelöltje lenne a legesélyesebb. Inkább egy listát javasolnának azokból a politikusokból, akik számukra elfogadhatók, és akikből válogathatnának a kormányfők. A listán bizonyára szerepel a dán EU-biztos, Margrethe Vestager, aki ideális konszenzusos jelölt lehet mindegyik nagy pártcsaládnak.
Szóljon hozzá az EUrologus Facebook-oldalán !
Borítókép: Képviselõk az ülésteremben az Európai Parlament (EP) plenáris ülésén Brüsszelben Fotó: MTI/EPA/Olivier Hoslet