Írország pénteken másodjára futott neki a lisszaboni szerződésnek. Az EU működési rendjét meghatározó szöveget több mint tíz éve gyúrják és háromból eddig három népszavazáson is elbukott. Az új működési rend nagyon kell a növekvő mérete miatt egyre nehézkesebb EU-nak, de a nagyobb egység felé vezető irány sokaknak nem tetszik.
Írországban pénteken 16 hónapon belül másodszor tartottak népszavazást az úgynevezett lisszaboni szerződésről. A szerződés az EU működési kereteit határozza meg, ha egyszer hatályba lép. A pótnépszavazás eleve egy pótmegoldás B-terve, vagyis egy olyan sokadik próbálkozás, aminek már előzményei után is azt gondolták Európa vezető politikusai, hogy „ha nem sikerül, igazán beláthatatlan hogy mi lesz”. Ilyen a hangulat most is Brüsszelben, ha a népszavazás elbukik, akkor biztosan megint nagyon rossz lesz a hangulat.
A lisszaboni szerződés az EU elbukott alkotmánya helyett született. Az évekig tartó, hatalmas viták után elfogadott alkotmány egymás után gyorsan elbukott Franciaországban és Hollandiában is népszavazáson. Holott mindkét országban a kormánypártok és a legerősebb ellenzéki pártok is arra kérték választóikat, hogy szavazzanak igennel. Az alkotmány helyébe lépő lisszaboni szerződést már csak Írországban bocsátották népszavazásra, ott is együtt kérte tavaly júniusban kormány és ellenzék, hogy szavazzák meg, aztán mégis a többség a nemet húzta be.
Az EU szerkezeti reformja körüli, most már több mint egy évtizede tartó huzavona a nagy európai szövetség nehézkességének jelképe lett. Ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy a kompromisszumok tízezreinek bonyolult rendszerén alapuló közös politika a legnagyobb pofonok után is képes új reménnyel nekifutni ugyanannak a problémának.
A lisszaboni szerződés lényegében az EU működési modelljét rögzíti. Patetikusan nevezhetnék alkotmánynak, gúnyosan szervezeti és működési szabályzatnak. Szükségességének van egy praktikus oka: az EU-nak sokkal több tagállama van már, mint amennyire mostani döntéshozatali rendszerét építették. A lisszaboni szerződés sok tekintetben egyszerűsítené a döntéshozatali mechanizmusokat.
A szerződés azonban nemcsak egyszerűsít, hanem erősíti is az Európai Uniót, mégpedig a tagállamok kormányainak - patetikusabb értelmezés szerint Európa nemzeteinek – rovására. A szerződés az eddiginél több területre terjeszti ki a közös ügyeket, és kevesebb ügyben lesz az egyes államoknak vétójoguk. Erősíti a közös kül- és védelmi politikát, két olyan területet, amely eddig inkább csak szimbolikusan volt közös. A szerződés szerint elnöke is lesz Európának (pontosan az Európai Unió Tanácsának), messziről már majdnem úgy néz majd ki az EU mint az USA. Az EU-s hatalom centralizálásáért cserébe a szerződés bővíti az Európai Parlament jogkörét, az egyetlen olyan EU-s szervezetét, ahová a polgárok közvetlenül delegálhatnak döntéshozókat.
A föderalista irányba tartó (persze azt közel sem elérő) lisszaboni szerződés sok tekintetben kényszerekből fakad. Az EU-nál egységesebben irányított nagyhatalmak, elsősorban az USA és Kína erősen veszélyeztetni kezdték Európa gazdasági erejét, és ebből következően politikai befolyását is. Európa pozícióit politikailag és gazdaságilag is javíthatná az egységesebb fellépés. Ugyanakkor sokan erőltetettnek érzik ezt a nagy összefogást, és hisznek abban, hogy elég lenne az EU-nak gazdasági közösségként megmaradnia. A lisszaboni szerződést élesen ellenző Vaclav Klaus cseh elnök az erősödő Európát egyenesen a Szovjetunióhoz hasonlította, mert központi diktátummal szól bele kis népek ügyeibe. Magyarországról két EP-képviselettel bíró párt ellenzi a szerződést: a Jobbik egyértelműen, és félszívvel az MDF. (Az MDF egyetlen EP-képviselője, Bokros Lajos a Klaus-féle cseh párt és a szerződést ellenző brit toryk új frakciójába ült be, bár az MDF korábban megszavazta a szerződés parlamenti ratifikálását. Magyarország egyébként a tagállamok közül elsőként ratifikálta a szerződést.)
A szerződés és az elődjének számító alkotmány eddig három népszavazásból háromszor bukott meg. A hosszú jogi szövegeket valószínűleg nagyon kevesen ismerték részletesen a szavazók közül, és még az sem állítható bizonyosan, hogy a sok nemmel szavazó mind komolyan retteg Brüsszel megerősödésétől. Európai politológusok szerint az eddigi népszavazások sokkal inkább elitellenes felbuzdulások voltak. Sok választót az motiválhatott, hogy fityiszt mutathassanak az ügyben egységesen fellépő politikai elitnek egy olyan helyzetben, amikor a szavazás tétje látszólag nem a bőrükre ment.
A helyzet hasonlít arra, hogy az EP-választásokon rendre a hazai választásoknál jobban szerepelnek a radikálisabb erők: sokan úgy gondolják, hogy beszólnak az unalmas, korrupt középutas elitnek az EP-választáson, de amikor a saját törvényhozásukról döntenek, akkor óvatosabban járnak el.
E viselkedéssel szorosan összefügg, hogy az EU egyik nagy kudarca, hogy a benne élők többsége nem érzi a szervezet súlyát, értelmét. A magyar lakosság többsége például úgy érzi, hogy a tagság inkább előnytelen volt az ország számára. A három intézmény (bizottság, tanács, parlament) vezette EU működése bonyolult, határozatai lassan készülnek, belső vitái nagy része zárt ajtók mögött zajlik. Nehéz a választóknak lelkesedni érte, és pláne nehéz beleélniük magukat az aktuális ügyeibe, ellentétben a hazai parlamentek látványosabb, érthetőbb és átélhetőbb témáival.
Nem először fordul elő, hogy az íreket másodszor is megszavaztatják ugyanarról az EU-val kapcsolatos kérdésről. Írország az egyetlen tagállam az EU-ban, ahol az alkotmány módosításával járó nemzetközi szerződéseket is népszavazásra bocsátják. Az EU mostani működését szabályozó nizzai szerződéséről tartott népszavazás első nekifutásra szintén elbukott. Ha a döntés végleges lett volna, a bővítés is elmaradhatott, legalábbis csúszhatott volna, vagyis Magyarország sem lett volna EU-tag 2004 május elsején. Az írekkel azonban akkor is újra szavaztattak, és másodszorra győztek az igenek.
A tavalyi fiaskó után az EU belement abba, hogy az ír nép garanciákat kapjon, a lisszaboni szerződés nem teszi birodalmi gyarmattá Írországot. E garanciák a nemek melletti kampányban leginkább hangoztatott érveket igyekezett kioltani, de csak egy területen jelentett érdemi módosítást a szerződésben.
Az írek kedvéért továbbra is minden tagállamnak egyszerre lehet biztosa. A működés egyszerűsítését célzó szerződés eredetileg csak a tagállamok kétharmadának biztosította volna a lehetőséget, hogy egyszerre biztosokat delegáljanak az Európai Bizottságba.
A többi íreknek tett engedmény csak látszólagos, olyan ügyekre koncentrál, amelyeket a lisszaboni szerződés közvetlenül nem is szabályozott volna. Így például a nagyon szigorú ír abortusz- és válási törvényt garantáltan békén hagyja az EU, bár ezt a kérdést nem is próbálta szabályozni a szervezet. Írország lehetőséget kapott arra is, hogy ha akar, kimaradjon a közös EU-s katonai döntések hatálya alól. Az EU azt is megígérte, hogy az ír adórendszerbe sem nyúl bele. Mindezek olyan területek, amelyeket eddig alig, és a szerződés után is csak részben szabályozott volna az EU.
A legutóbbi felmérések szerint az igenek nyerésre állnak most. Ennek egyik oka a nagy gazdasági válság, ami megmutatta, hogy a bajban hasznos lehet az EU. Még a függetlenségére sokáig büszke Izland is beadta felvételi kérelmét a szervezetbe a helyi valuta összeomlása után.
A mostani kampányban az EU lényegében pénzt ígért a választóknak: ecsetelték a közös programok hasznosságát, vállalatvezetők beszéltek arról, hogy a közös piac mennyit segített az életben maradásukhoz, és azzal fenyegetőztek, hogy az egyébként is óvatossá vált befektetők mind elmenekülnének Írországból, ha a sziget látványosan elfordulna az uniótól.
Az igen mellett kampányoltak a parlamenti pártok mellett a szakszervezetek is. Ismert közgazdászok azzal fenyegettek, hogy a nem győzelme 200 millió eurót vonna ki jövőre az ír gazdaságból az ország bizonytalanná váló nemzetközi státusa miatt. Igenre buzdított az ír rögbiválogatott kapitánya és a nagy ír légitársaság, a Ryanair vezetői. Az országban hagyományosan erős katolikus egyház vezetői azt mondták, hogy a hívek nyugodt lelkiismerettel szavazhatnak igennel és nemmel is. Ezzel ugyan a szerződés-pártiak nem voltak elégedettek, de a bejelentés abból a szempontból fontos volt, hogy ezzel az egyház elismerte, az abortusz tilalmának védelme nem függ össze a lisszaboni szerződéssel.
A nem-kampány most az ír nemzeti büszkeségre, a függetlenség értékeire koncentrált, és azzal kecsegteti a szavazókat, hogy az egész kontinenst megmenthetik egy veszedelemtől. Az EU föderalizmus felé hajló irányát szidták, azzal fenyegettek, hogy a kisebb népek a nagyok árnyékába kerülnek majd. Ez az érvelés különösen hatásos egy évszázadokig elnyomás alatt élő országban. Ráadásul részben igaz is. A szerződés ugyan nem hoz létre egy európai szuperállamot, és a kisebb országokat továbbra is védenék jogi garanciák, hogy erejükön felül képviseltethessék magukat a döntéseknél, de a szerződés egyértelműen a nagyobb egység felé vinne.
Az ír szavazás csak majdnem az utolsó állomása a szerződés elfogadásának. Ha az írek bólintanak, még mindig elbukhat az évtizedek óta tervezett új működési modell. A lengyel és a cseh elnökök ugyanis nem írták alá a szerződést, bár parlamentjük már ratifikálta azt (ahogy ezt az íren kívül az összes parlament megtette már az elmúlt két évben). A lengyel elnök azt ígérte, ha Írországban győznek az igenek, akkor aláírja a ratifikációt. A cseh elnök azonban nem ígért ilyet, és szenátusi hívei kedden az alkotmánybíróságon támadták meg – immár másodszor – a szerződést.
A közép-európai országokon kívül baj lehet még a britekkel. A jövő évi brit választás toronymagas esélyese a konzervatív párt, amelynek elnöke és miniszterelnök-jelöltje megígérte, hogy ha nyernek, népszavazást ír ki a szerződésről. Ez csak akkor maradhatna el, ha még a toryk győzelme előtt minden ország ratifikálná a szerződést és az hatályba lépne. Ezt az íreken kívül Lech Kaczinsky lengyel és Václav Klaus cseh elnök is meg tudja még akadályozni.