Hivatalosan öt atomhatalom van a világon: az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína. Valójában India és Pakisztán is rendelkezik atombombával, és rajtuk kívül több kellemetlen rezsim is próbálkozott és (feltehetően) próbálkozik a fegyver kifejlesztésével. Ilyen Irak és Irán, borúsabb nyugati hírszerzők szerint esetleg Szíria és Líbia, továbbá Észak-Korea. A tömegpusztító-fegyverek építésével utóbbi államok okot (vagy ürügyet) szolgáltatnak az Egyesült Államoknak, hogy szankciókat, illetve - várhatóan Irak esetén - katonai erőt vessen be ellenük.

Létezik azonban még egy állam, amelynek hadserege fel van szerelve "a bombával", ezt hivatalosan nem ismeri el, a vonatkozó nemzetközi szerződéseket nem írta alá, és nem engedélyezi, hogy nukleáris kapacitását nemzetközi megfigyelők ellenőrizzék: Izrael, az Egyesült Államok legszorosabb közel-keleti szövetségese.

Markáns különbség van persze a zsidó állam és a fentebb említett országok között, amely felett semmi esetre sem szabad átsiklani. Izrael jól működő parlamentáris demokrácia, míg a Közel-Kelet többi állama diktatúra, zárt, tekintélyelvű társadalommal, ahol a hatalmat egy igen szűk kör gyakorolja, többnyire a katonaságra támaszkodva. Mondhatni tehát, hogy az izraeli katonai potenciál "jobb kezekben" van - a politológia-tankönyvek szerint nyitott, demokratikus országoktól, legyenek akarmilyen durván felfegyverezve is, kevesebb félnivalója van az embernek.

Persze a valóságban ez nem ilyen egyszerű. És még ha az volna is, az izraeli atomfegyvert, annak kifejlesztését, tárolását, kezelését, esetleges bevetését soha, semmilyen nyílt vita, párbeszéd nem kísérte, nem előzte meg. Az atombomba - biztonsági okokból - mindig kívülesett a demokratikus vita hatókörén a zsidó államban. Létét az ország határain belül és kívül egyaránt hallgatás övezi. Noha tudható, hogy Izrael 1967-68 óta rendelkezik a fegyverrel, hivatalos beismerés soha nem történt, és az izraeli parlament egyetlen valódi nyílt ülést sem szentelt a kérdésnek. Az újságok és a szakirodalom számára is majdnem tabu a kérdés, igazán alapos és beható tanulmány mindössze egy készült. (Israel and the Bomb, Avner Cohen, Columbia 1998)

Alapcél

Izrael 1949-es megalapítása óta törekedett atomfegyver kifejlesztésére, az ellenséges közegben talán nem meglepő módon. Ahogy Ernst David Bergmann, az 1952-ben létrehozott Izraeli Atomenergia Bizottság elnöke, az atombomba megépítésének nagy támogatója fogalmazott: ez volna a végső biztosíték, hogy a zsidókat "soha többé nem vezetik el és mészárolják le, mint a birkákat". Hasonlóan vélekedett maga David Ben-Gurion, a zsidó állam megalapítója és első miniszterelnöke is; az ötvenes-hatvanas évek pánarab nacionalizmusa, valamint a Nasszer vezette Egyiptom intenzív fegyverkezése pedig csak elmélyítette meggyőződését.

Az atomkapacitás kifejlesztésében Izrael legfontosabb partnere nem az Egyesült Államok, amely az ötvenes években még nem számított a zsidó állam legszorosabb szövetségének, hanem Franciaország volt. A francia politika ugyanis már De Gaulle tábornok előtt is hitt abban, hogy Franciaország biztonságát nem elsősorban a NATO-nak, illetve az izmosodó francia-német szövetségnek, hanem a mindenkitől független és erős katonai potenciálnak kell garantálnia. Ennek fontos elemét képezte a saját atomfegyver is. Az izraeliek természetesen ugyanígy gondolkodtak.

A két ország közt az ötvenes években szoros volt a nukleáris együttműködés, noha a projekt célja hivatalosan mindössze egy atomerőmű, nem pedig az atombomba, megépítése volt. Az izraeliek még az aggodalmaskodó franciáknak is azt mondták, legalábbis az óvatos De Gaulle 1960-as hatalomra kerülése után, hogy igazából nem is áll szándékukban bombát építeni. 1957-ben francia segítséggel elkészült a szupertitkos Dimona atomerőmű a Negev-sivatagban, míg a "hozzávalókat", a nehézvizet és az uránt részben Norvégiában és az Egyesült Államokban, részben helyben szerezte be Izrael. A fegyverhez szükséges plutónium előállítását azonban csak a hatvanas évek elején tudták megkezdeni az izraeliek.

Félrevezetett Amerika

Az Egyesült Államok először 1958-ban szerez tudomást Dimona létezéséről, egy U2-es kémrepülő felvétele nyomán. Ennek ellenére az első amerikai megfigyelők csak egy 1960-as, aggodalmas hangú CIA-jelentés után keresik fel a telepet. A látogatás Bond-filmbe illő: az izraeliek hétszer is beengedik az amerikaiakat, de olyan ügyesen manipulálják őket, helyenként kamuból megépített kontrollszobákkal és befalazott átjárókkal, hogy a megfigyelők nem tudják megállapítani, pontosan mi is folyik ott. Jelentésük óvatoskodó, mindössze annyit szögez le, hogy "nincs látható oka annak, hogy miért van szüksége Izraelnek ekkora atomreaktorra". A CIA csak a hatvanas évek közepére állapítja meg teljes bizonyossággal, hogy az izraeliek atomfegyver megalkotásán dolgoznak.

Ekkor azonban már késő. Ráadásul az amerikai álláspont némileg zavaros. Noha a CIA próbálja kideríteni, mi is folyik a Negev-sivatagban, és a hivatalos amerikai politika ellenzi, hogy Izrael atomhatalommá váljék, a tel-avivi amerikai nagykövet, Walworth Balbour mindent megtesz, hogy Izraelt ne nagyon piszkálják Washingtonból az ügy miatt. Amikor 1966-ban Balbour végre rájön, hogy Izraelnek sikerült összeszerelnie két robbanófejet, nem tesz semmit - illetve állítólag hazaüzen, de az üzenet "elvész" a bürokrácia útvesztőjében.

Az amerikaiak láthatólag még ezután is a sötétben tapogatóznak. 1968-ban az izraeli nukleáris program résztvevőivel igen jó kapcsolatokat ápoló Teller Ede közli a CIA illetékeseivel, hogy a projekt végső fázisában van, sőt lehet, hogy már be is fejeződött. Teller szerint a CIA-nak teljesen felesleges arra várnia, hogy Izrael kísérleti robbantásokkal "tegye hivatalossá", hogy atombombát épített, ugyanis Izraelnek esze ágában sincs hivatalos atomhatalommá válni.

Stratégiai hallgatás

És valóban. A hivalos izraeli politika azóta is a stratégiai hallgatás elvére épül. Ez azt jelenti, hogy Izrael egyszerűen nem beszél a bombáról, semmilyen vele kapcsolatos kérdésre, kijelentésre nem reagál, létét nem ismeri el - de nem is tagadja. A hallgatás célja egyrészt kibújni a nemzetközi ellenőrzések alól, másrészt az Izraelt körülvevő, (akkor még) egytől egyig ellenséges államok provokálásának elkerülése.

Ugyanez az ország álláspontja az Egyesült Államokkal szemben: noha Golda Meir miniszterelnök 1970-ben Richard Nixon amerikai elnökkel találkozva négyszemközt elismerte az izraeli atomarzenál létezését, a két politikus éppenséggel abban állapodott meg, hogy a kérdést csöndesen a szőnyeg alá söprik és nem foglalkoznak vele. Vagyis az amerikaiak eltekintenek Izrael nyaggatásától, cserébe pedig az izraeliek "meghúzzák magukat", és nem beszélnek a fegyverről (ezzel jókora kényelmetlenségtől kímélve meg az atomfegyverek elterjedésével szemben elvileg elkötelezett Egyesült Államokat).

Az amerikaiak hallgatólag beleegyezése mögött persze nyilvánvalóan az állt, hogy ekkoriban Izrael volt az Egyesült Államok egyetlen szoros szövetségese a Közel-Keleten, egyetlen hídfőállása az inkább a szovjetekhez húzó arab országok között. Az atomfegyver szükségességét aláhúzta, hogy Izrael 1973-ban majdnem háborút vesztett Egyiptom és Szíria ellen, a katasztrófától csak az amerikai segítség mentette meg. A korábbi konfliktusoknál jóval "szorosabb eredménnyel" záruló háború megmutatta, hogy Izrael biztonsága - és vele az amerikaiak közel-keleti jelenléte - atombomba nélkül nem száz százalékos.

A hallgatás elve azóta is érvényben van, noha többen megkérdőjelezték. Egyesek rámutatnak, hogy a hidegháború vége óta megváltozott a stratégiai környezet; szerintük itt az ideje, hogy Izrael legitimitálja atomarzenálját, elismerve annak létezését és alávetve magát a nemzetközi ellenőrzéseknek. Mások az izraeli demokrácia kolosszális kudarcáról beszélnek: végülis az ország - a külső fenyegetettség okán és ürügyén - úgy fejlesztett ki egy milliók elpusztítására alkalmas fegyvert, hogy arról semmilyen demokratikus vitát nem folytatott, a mindenkori kormány gyakorlatilag magánügyeként kezelte, és semmiféle jóváhagyást nem kért és kapott hozzá az izraeli polgároktól.