2008. február 17-én Hashim Thaci, a névleg Szerbiához tartozó, a valóságban nemzetközi ellenőrzésű, gyakorlatilag kilenc éve független Koszovó miniszterelnöke ténylegesen is kikiáltotta a tartomány függetlenségét. Ha a fenti mondatból hiányolja a történelmi pillanatnak kijáró meghatottságot, jól teszi. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint amikor Magyarország belépett az EU-ba. Szép, szép, de most komolyan, számított valaki másra?

Koszovó egy kicsit még ilyenebb. Az albánok lakta tartomány már 1987-ben kiszakadt Szerbiából. A történet 1974-ben kezdődött, amikor a már halálára készülő jugoszláv diktátor, Josip Broz Tito új alkotmányt adott országának, így jött létre a szövetségi Jugoszlávia. Ezt hat köztársaság - Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Montenegró és Macedónia -, valamint két, köztársasági jogokkal bíró, de Szerbia alá rendelt autonóm tartomány, Koszovó és a Vajdaság alkotta. Tito 1980-as halála után Jugoszlávia elnöksége a tagköztársaságok között rotálódott, ez pedig kikezdte az addigi szerb dominanciát.

Szerbiában erre válaszul feléledt a nacionalizmus. 1987-ben Slobodan Milosevic ragadta magához a hatalmat, majd barnára festette át a kommunizmust. Egyik első lépéseként megvonta a Vajdaság és a már 1981 óta lázadozó, a kétmilliós albánság jogait követelő Koszovó autonómiáját. A tartományban szükségállapot uralkodott, bányászsztrájk követett bányászsztrájkot, erőszakos katonai fellépés erőszakos katonai fellépést. De ami ennél is fontosabb, a koszovói albánok egy emberként kivonultak a jugoszláv közéletből. A szövetségi választásokat bojkottálták, saját választásokat tartottak, kiépítették a párhuzamos közigazgatást és oktatási rendszert, 1990-ben pedig kikiáltották függetlenségüket. Attól a Szerbiától, ami időközben Horvátországban, majd Boszniában is háborúzni kezdett, és amit nemzetközi embargókkal sújtottak emiatt.

A nemzetközileg elszigetelt, gazdasági gondokkal küzdő, két háborúban is vesztes Slobodan Milosevic 1999-ben ismét régi módszerével, a nacionalizmus gerjesztésével próbálta orvosolni gondjait. Januárban Racak környékén 45 albánt mészároltatott le, ennek következtében fegyveres lázadás tört ki a tartományban, amire válaszul a szerb belügyi alakulatok az albán lakosság módszeres üldözésébe és irtásába kezdtek. A NATO, tanulva a boszniai példából, azonnal erőteljes választ adott, 78 napon keresztül bombázta Szerbiát, ami végül kénytelen volt feladni Koszovót.

A tartomány nemzetközi ellenőrzés alá került, határait és területét NATO-csapatok biztosították, az albánok pedig azonnal nekiláttak független államuk kiépítésének. A világ pedig elkezdett birkózni azzal a problémával, hogy hogyan lehet törvényesen kiszakítani egy országból területeket. Igazából sehogy, ilyenre még nem volt precedens.

Az biztos, hogy már az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1999-ben hozott, 1244-es számú határozata feltételül szabta a koszovói önkormányzat kiépítését, gyakorlatilag szentesítve az albánok függetlenségi törekvéseit. 2004-re már teljesen kiépült a koszovói önkormányzat, demokratikus parlamenti választásokat tartottak, azóta már mégegyszer. A tárgyalások Koszovó végső státusáról 2006-ban kezdődtek.

Mivel kész tényekről beszélhettek csak, a tárgyalások nagy meglepetéseket nem tartogattak. Eddigre már az is kikristályosodott, hogy a tárgyaló felek képtelenek megegyezni. A szerbek nem hajlandóak lemondani a nemzetük bölcsőjének tekintett tartományról, az albánok nem elégednek meg kevesebbel a föggetlenségnél. Oroszország, aminek Szerbia az utolsó balkáni hídfőállása, ráadásul Csecsenföld kapcsán nem érdekelt abban, hogy precedens teremtődjön, nem hajlandó elismerni Koszovó függetlenségét. Az Egyesült Államok, miután az albánok oldalán avatkozott be a háborúba, nem mondhat le a függetlenségről. Az EU? Hát, az EU szokás szerint képtelen volt egységes álláspontra jutni.

A britek és a németek a kezdetektől pártolták Koszovó függetlenségét. A franciák nagyon igyekeztek eredeti és önálló álláspontot kialakítani. A magyarok igyekeztek alkalmazkodni a nem létező közös állásponthoz. A románok és a szlovákok a kezdetektől ellenezték, mert attól tartanak, hogy a koszovói példán felbuzdult magyarok kikiáltják autonómiájukat. A Szerbiához hasonlóan ortodox keresztény Görögország egyrészt hittestvéri szolidarításból, másrészt az igen viharos albán-görög viszony miatt szintén Szerbia pártját fogja.

A malmozás 2007. júliusáig tartott, amikor is a nemzetközi közvetítők az "ellenőrzött függetlenség" nevű fogalom megteremtésével tulajdonképpen a jelenlegi status quo fenntartását javasolták, de az ENSZ BT a fent vázolt ellentétek miatt még ezt is elutasította. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország a tárgyalások után jelezte, hogy ha Koszovó egyoldalúan kikiáltja függetlenségét, elismerik. Ezzel a kérdés gyakorlatilag el is dőlt.

És hogy most mi lesz? Az elmúlt napokban sok hülye nyilatkozat hangzott el, Oroszország új NATO-nagykövete például puskaporszagot érzett a levegőben. Valójában arra kevés esély van, hogy Szerbia bármilyen katonai lépéssel kísérletezzen. A legrosszabb esetben határzárral és bojkottal sújthatják Koszovót, de ezzel végleg lemondanának az EU-tagságról. Márpedig a pénteken beiktaott, régi-új köztársasági elnök, Boris Tadic az EU-csatlakozást országa egyik fő céljaként nevezte meg.

Másik fő céljaként pedig az ország egységének megőrzését. Erre a szerb alkotmány is kötelezi, amit két éve azzal egészítettek ki, hogy Koszovó Szerbia elválaszthatatlan része. Ennek ellenére nem valószínű, hogy bárkinek is kedve lenne háborúzni Koszovóért Szerbiában. A lakosságnak kilenc éve volt megbarátkoznia Koszovó elvesztésének gondolatával. Az elmúlt 15 évben az ország három háborút vesztett el, éppen kezd talpra állni. És ha a szerbek annyira háborúzni akarnának, januárban megválaszthatták volna a szélsőjobboldali Tomislav Nikolicot.

Hosszú távon azonban kiszámíthatatlanok a következmények. Oroszország máris azzal fenyegetőzik, hogy növelni fogja a Grúziából kiszakadni akaró, az oroszokhoz húzó Dél-Oszétiába és Abháziába irányuló gazdasági segítséget. De mozgásterét szűkíti Csecsenföld, Ingusföld, Dagesztán kérdése, amik meg Oroszországból válnának ki szívesen. Koszovó, bár a nyugati hatalmak hangsúlyozottan nem hajlandóak precedensnek tekinteni sorsát, komoly kérdéseket vethet fel Európában is. Hogy ne rögtön a magyarsággal példálózzunk, gondoljanak csak Baszkföldre és Katalóniára. Igen, jól sejtik. Spanyolország is ellenzi Koszovó függetlenedését.

Most már mindegy, Koszovó, 21 évnyi függetlenség után immár hivatalosan is az.