Augusztus 22, kedd, Dél-Libanon

Bejrútból háromórás út lejutni délre, az autópályát néhány kilométerenként megszakítják a bombatölcsérek és az összeomlott hidak, szánalmas, földutas kerülőutakra kényszerítve a kocsikat, föltorlaszolva a közlekedést minden csomópont előtt. A helyi EU-delegáció dzsipje, amivel a Litani-folyó felé tartok, ahol a legcsúnyább harcok folytak az izraeliek és a Hezbollah között, két órára elakad Saida (Szüdón) felett, ahol fel nem robbant bombát próbál hatástalanítani a katonaság.

A Litanitól délre véget ér a libanoni állam hatásköre és kezdődik a Hezbollah ellenőrizte terület. Az autópályákon hatalmas plakátok hirdetik a síiták „győzelmét” Izrael felett („Divine victory!”), a lámpaoszlopokról „mártírok” fotói néznek le szomorúan, az épületeken Hasszán Naszrallah és az iráni nagyajatollah, Khamenei fotója, mindenütt.

A pusztulás, ahogy egyre közelebb araszolunk a gyönyörű dombok közt az izraeli határ felé, hihetetlen, lenyűgöző. A féltonnás bombák termelte pokoli hőségben elolvadt és összezsugorodott acélszerkezetek és autók, megfeketedett épületek vázai, bombatölcsérek, szemét és romok mindenütt. A törmeléket már nagyjából összeseperték egy kupacba, de van, ahol igazából nincs értelme söprögetni, mert a település összes épülete romokban hever, nem áll semmi, csak néhány elferdült villanyoszlop csodálkozik a pusztulás közepén, rajta csakazértis lobog a Hezbollah sárga zászlaja, közepén a kalasnyikovval.

A kollégám, akik végigcsinálta Szomáliát, Ruandát és Dél-Szudánt, hallgatagon bámul, ahogy településről településre csak összeomlott épületeket látni, meg néhány kósza macskát a szemét között vagy az összeégett Mercedesek tetején. Ilyet még ő sem látott soha. „Our blood has won”, „C'est votre democracy”, „Íme az amerikai és cionista terror” - kommentálják a törmeléket a Hezbollah-poszterek mindenütt.

Egy településen megállunk, hogy Martin lefilmezhessen valami segélyprojektet, amit az EU finanszíroz. Elbotorkálok a romok közt, de pillanatok alatt rajongó kisgyerekek és kíváncsi felnőttek vesznek körbe. „America, America?” - teszik fel a harmadik világ sztenderd kérdését, meglepően széles mosollyal. „Hungary” - mosolygok vissza, amire mindenki nagyokat bólogat, az jó, az remek, nem ismervén a dogmatikus atlantizmust, ami a szép Bem rakparti épületből árad.

Az egyik lány tud angolul, azt mondja, itt azelőtt sokan nem szerették a Hezbollahot, mert ez Amal-terület (a másik síita szervezet), de a háború óta mindenki a Hezbollahhal van. Nem hiszi, hogy a háborút Naszrallah kezdte volna, szerinte az izraeli katonák elrablása csak kifogást adott Olmertnek és Bushnak, hogy megtámadják Libanont, amit már régóta terveztek, és hogy az amerikaiak azért támogatják Izraelt, mert keresztény fundamentalisták, és ettől várják a Messiás eljövetelét. De ha Izrael elengedi a libanoni foglyokat, kivonul a Siba-farmokról (ami az ENSZ szerint ugyan nem libanoni terület), akkor béke lesz - erősködik. „Ezt a keresztények és a drúzok is így gondolják itt?” - kérdem, amire a vállát vonogatja. „Ez nem az ő háborújuk.”

Később egy faluban majdnem rágyalogolok egy fel nem robbant izraeli repeszgránátra, amivel a Litanitól délre tele van minden, úgy kell félrelökni. Undorító, civilizálatlan fegyverek, mert jórészük nem robban fel becsapódáskor, aztán a gyerekek megtalálják őket a bokrok alatt. A fegyverszünet beállta óta öten is meghaltak tőlük. „Lesz még több is” - mondja egy ausztrál aknaelhárító.

Augusztus 23-24, Bejrút

Napokig csak ténfergek a városban, a párás hőségben nem lehet semmit csinálni, csak ülni, ráadásul még jég sincs, mert állandóan elmegy az áram. Egy kis kávézóban installálom magam Nyugat-Bejrútban, ahol külföldiekkel és szunnitákkal pofázok a helyzetről két napig, amíg ki nem hűl a hasam. Sokan büszkék a Hezbollahra, amiért ellenálltak Izraelnek, de a szunniták többsége nem nagyon bírja a síita szervezetet, még egy-két megértő szót is kapnak az izraeliek. Vannak olyanok, akik régebben szerették Naszrallahot, de amióta az izraeliek kivonultak (2000-ben), azóta nem nagyon szenvedhetik a felszabadítósdit, a síitákra meg alapból gyanakodnak. A háború hátterében ők nem annyira Amerikát, inkább Iránt és Szíriát sejtik, azt viszont nem hiszik, hogy a Hezbollahot le lehetne szerelni. „Akkor megint polgárháború lesz” - mondja egy Samar nevű 30 éves szunnita, aki a Crown Plaza Hotelben dolgozik, mint boy. A szunnita-síita ellenszenv apró jeleit sokhelyütt érezni. Egy arc meséli, hogy a szomszédjában lévő iskolában, ahol síita menekülteket helyeztek el, visszafordították az adományokat, mert a szunnita Rafik Hariri Alapítványtól jöttek.

A hotelben a pofátlanul kihívóan öltözködő recepcióslányról kiderül, hogy síita, valamelyik lepattant déli negyedben lakik. Imádja a Hezbollahot, bár azt hosszas nyaggatás után sem sikerül belőle kiszedni, pontosan miért. Egy ponton kifakad. „Értsd már meg! Síita vagyok, úgyhogy a Hezbollahot támogatom, ennyi. Csak azt nem szeretem, ahogy a nőkkel bánnak.” És a háborút is támogattad? „Hát persze. Valakinek meg kell védenie minket Izraeltől.” A drúz menedzser elvigyorodik a pult mögött és odakiált, hogy „persze, de azért untad te is a bombázást, hallottam, hogy megjegyzéseket tettél Naszrallahra!”. Hamarosan üvöltözni kezdenek egymással arabul, az asztalt csapkodják, a lány az égre mutogat, a másik a földre, meg a fejét fogja mérgében, csillogó szemmel figyelem őket, de végül a menedzser barackot nyom a lány kobakjára, ő meg nevetni kezd. Oké. A lány végül rám néz és azt mondja: „Nézd, Libanont nem háborúzásra találták ki, hanem pénzcsinálásra. Támogattam a háborút, csak épp nem bántam volna, ha nem a turistaszezon kellős közepén kezdik el.” Ja, az más.

Augusztus 25, Sabra & Chatila palesztin menekülttábor, Dél-Bejrút

A palesztin menekülttáborok a város déli határán húzódnak 1948, Izrael megalapítása óta, a libanoni állam hatáskörén kívül. A táborokban, amik valójában hatalmas nyomornegyedek, a Fatah és a Hamasz az úr, meg egy-két Szíria-barát csoport, állítólag állig felfegyverezve még mindig, mert a többi miliciával szemben ők nem szereltek le a kilencvenes években. A legtöbb libanoni elkerüli ezt a környéket, főleg a keresztények, akik gyűlölik a palesztinokat, mert őket vádolják, nem alaptalanul, a polgárháborúért. A kapukon belül egy másik világ: a mocsok és a bűz elviselhetetlen, házak helyett ólomkabinok és dülöngélő vályogviskók szegélyezik a „főutat”, amiről sikátorok vezetnek el csálén a tákolmánytenger gyomrába, és ahol a sárban és a szemét közt autóalkatrészekkel, másolt pornófilmekkel, cédékkel próbálnak kereskedni ezek a száműzött és kisemmizett emberek.

Az „épületek” nyomorúságos labirintusában félmeztelen gyerekek szaladgálnak, gyakran térdig a szemét közt, a falakon Naszrallah-poszterek, csak éppen a portól alig látni belőlük valamit. A viskók közt ténferegve Martin a fényképezőgépével bajlódik, nekem a gyomrom kavarog a szánalomtól és az undortól, végül úgy vonszol ki minket a felbérelt kísérő, mert egy csomó utcagyerek körülvesz és a zsebeink után kapkod, egy idő után ijesztő ellenségességgel. Ha filmben látnám, kinevetném, ahogy kibotorkálva a negyedből pont elkezd óbégatni felettünk a müezzin.

Ma hat iráni érkezett a hotelbe. Azt állítják, hogy tévés újságírók, de csak egy kis kézikamerájuk van, ráadásul furcsán marconák. Amikor megkérdezem az egyiket, hogy nem hívhatom-e meg egy kávéra, fürkészően rám néz és azt mondja, nem szereti a kávét. Martin meg van róla győződve, hogy kémek, és vad terveket szövöget a lehallgatásukra. Egy hét alatt paranoiás lesz az ember ebben az elátkozott országban.

Enyhén nyomasztóak az itteni keresztények. Noha az országot ők alapították a franciák támogatásával és az ő képükre, már csak a lakosság harminc százalékát teszik ki, és a polgárháború óta politikai befolyásuk is jórészt oda. Identitásválságban szenvednek: egy részük beletörődött, hogy Libanon arab ország és arab vele ő is, mások meg vad terveket szövögetnek a hatalom visszaszerzésére. Látszik rajtuk, hogy európainak gondolják magukat legalább részben, és olyanok szeretnének lenni, mint az európaiak - részben ezért a ruhák, a kocsik, a nyugati zene, a francia és az angol nyelv erőltetése, a külföldi utak és iskolák, a kamu áhítat, az erősködés, hogy a libanoni nyelv az igazából nem is arab, csak elarabosodott arámi, és hogy ők maguk sem arabok, hanem a Nyugat egyedüli képviselői ezen a földön már kétezer éve.

De valahogy az egész nem hiteles, ahogy kevés kompenzálás az, különösen ahogy az ember felfelé halad a társadalmi ranglétrán - a gazdagabb keresztények leginkább úgy néznek ki, mint egy csomó olasz gengszter, a maffiasztájl klánjaikkal, a pocakokkal, a csíkos ingekkel, a hátranyalt hajjal, a vastag szivarokkal és aranyláncokkal, meg a kokainpartikkal az úszómedencés bejrúti háztetőkön. Még a nevek is: Toni, Roger, Emile... A türelmetlen, szélsőjobboldali politizálás melegágya ez a kör. Ahogy Tom Friedman írta róluk remek könyvében, a From Beirut to Jerusalem-ben: „Úgy voltak keresztények, ahogy a Keresztapa volt keresztény”. Gyűlölik a Hezbollahot, sőt nem egy általában a muszlimokat is, és még a legeurópaibb is képes olyan kitörésekre, hogy „bárcsak visszajönnének az izraeliek és szétbombáznának mindent, akkor elkotródna innen Hariri meg a bagázsa, a szaúdi haverjaikkal együtt” (a Hariri-klán az egyik vezető szunnita politikai család).

Libanonban minden csak látszat. Az állam, a nemzet, a hadsereg, a gazdaság, az újraépített és modern belváros, az emberek csuklóján a Rolex, a bárokban a csillogó-villogó gazdagság - semmi nem valódi. Jellemzően még a nők melle sem, ahogy egy plasztikai sebésszel folytatott stimuláló beszélgetésből megtudom.

Augusztus 28, Bejrút

Délelőtt interjú egy Hezbollah-képviselővel a parlamentben. Remek humorú, jólfésült, felkészült, franciául és angolul tökéletesen beszélő figura, de ettől valahogy csak még ijesztőbb lesz. Arról beszél, hogy ők csak meg akarják védeni Libanont Izraeltől és szó sincs róla, hogy valamiféle iszlámista kalifátust akarnának létrehozni itt, a vallási sokszínűség hazájában.

A város kezd az agyamra menni, az összes hülye problémájával és túl sok történelmével együtt. De még mindig tart a tengeri blokád, a francia hadiflotta pedig elment. A reptérről csak Jordániába indulnak gépek - hogy fogok kijutni? Hétfő estére végképp depresszióba zuhanok, mostanra esik csak le, mennyire szét van esve ez az ország, és hogy ez igazából se nem romantikus, se nem kúl.

Egy helyi legenda szerint 1982-ben, a polgárháború legsötétebb napjaiban, amikor az izraeliek bevonultak a rommá ágyúzott Nyugat-Bejrútba, két izraeli katona bement egy étterembe a városrész szívében, Hamrában. Miután befejezték az evést, megkérdezték, hogy fizethetnek-e sékellel. Ez hiba volt: a pincér bólintott, hátrament, majd visszajött egy Kalasnyikovval és mindkét katonát agyonlőtte. A hely azóta is megvan, a Rue Hamra egyik sarkán áll, nem messze a libanoni nemzeti banktól. A berendezés nem sokat változott, a pincér szerint ugyanazok a székek vannak kinn 1960 óta.

De a legfurcsább dolog az, hogy a személyzet sem sokat változott: a főpincér konkrétan 1965 óta dolgozik itt. Egy délután a világ legártatlanabb hangján megkérdezem tőle, hogy ismeri-e a sztorit a két izraeli katonáról, akiket állítólag itt lőttek le 24 évvel ezelőtt. Nem kis ijedtségemre elkomorodik az arca és közli, hogy erről nem akar beszélni. Nem feszegetem, inkább visszafordulok a hamburgerhez. Rövid ideig fontolgatom, hogy sékelben kérjem-e a számlát, ami mintegy az ultimát tesztje lehetne annak, hogy változott-e bármi Libanonban 1982 óta. Aztán rájövök, hogy ez butaság. Izrael és Hezbollah ide vagy oda, csak ideiglenesen vagy sem, végül is most legalább egymást nem ölik.