„Kilenc év alatt, amióta Manchesterben élek, talán ha egyszer fordult meg a fejemben, hogy visszaköltözzek Magyarországra, de aztán hazamentem pár hétre, és nagyon gyorsan elvetettem az ötletet. Egyszerűen csak ránéztem az álláshirdetésekre. Mit tudnék választani, mit dolgozzak? Legyek megint közalkalmazott, vagy a végzettségem szerint szociális munkás, menjek vissza iskolatitkárnak százezer forintért?”

Szijártó Anita mindezt egy manchesteri kávézóban meséli, közel a város főteréhez, miután korábban már lelkesen ecsetelte, mit érdemes megnéznem a városban, aztán elmondta, melyik kávézóba érdemes beülnünk, és melyikbe nem. Van A nagy Gatsby című regény elején egy rész, amelyben Gatsby azt mondja, akkor érezte magát először otthon az új helyen, ahová költözött, amikor először útbaigazítást kértek tőle, és ő tudott válaszolni. Mint egy helyi, aki otthon van. Valamiért ez jut most is eszembe.

Szijártó Anita most varrónőként dolgozik Anglia harmadik legnagyobb városában, a kétmilliós Manchesterben. Még csak nehéz sem volt elhelyezkednie, miután sok kiköltözőhöz hasonlóan pár hétig egy hotelben takarított, ugyanis varrónőként végzett Magyarországon egy szakmunkásképzőben.

Viszonylag sokan vannak olyanok, akiket le lehet ültetni egy varrógép mögé, hogy varrjanak egyenes vonalban. De olyan varrónő kevés van, aki tényleg tud is varrni.

Ő egyetlen céghez küldte el az önéletrajzát, behívták interjúra, a kezébe nyomtak egy anyagot, hogy mit kell megvarrni. Megvarrta, mire azt mondták, akkor várják szeretettel.

A varrás gyerekkori vágy volt, de több is annál: komoly terv. A szakmunkásképző után letette az érettségit, majd megszerezte a ruhaipari technikus végzettséget, és elvégzett egy vállalkozás-szervező és irodavezető OKJ-képzést is. De aztán jött egy új vágy: a főiskolán már szociális munkásnak tanult, hogy segíthessen azokon, akik rászorulnak. 

De nem sokra mentem vele: mire ebben a szakmában kaptam volna munkát otthon, már nem akartam Magyarországon dolgozni.”

„Az ideális az lett volna, ha családokkal, problémás tinédzserekkel foglalkozhattam volna, de nem bánom, hogy nem jött össze. Szeretem, amit most csinálok, még ha ez nem is éppen segítő szakma.” Mindenesetre míg Magyarországon élt, a munkája mellett mindvégig telefonos ügyelőként dolgozott a Fiatalok Anonim Lelkisegély-szolgálatánál. Először Abán helyezkedett el egy művészeti iskolában közalkalmazottként, iskolatitkári poszton. „Felháborító, amit egy iskolában a munkádért fizetnek: 75 ezer forintot kaptam”. Aztán a Vöröskeresztnél dolgozott ugyanennyiért, végül a székesfehérvári Beszédjavító Intézetben lett „ideiglenesen” iskolatitkár, 3-4 éven keresztül. Ott telt be a pohár, onnan költözött Angliába kilenc éve.

De azt mondja, egyáltalán nem a pénz miatt. „Mindig annyiból jövök ki, amennyi van. Nem azért dolgozom valahol, mert jól keresek, hanem mert szeretem a munkámat. Dolgoztam multinál is, ahol sokat kerestem, és volt, ahol az volt a feladatom, hogy rábeszéljem az embereket a díjcsomagjuk lecserélésére. Fel is mondtam pár hét után.” Sokkal inkább a magyarországi politika és a közállapotok zavarták.

„Magyarországon nincs arra lehetőség, hogy jobbá tedd azt a helyet, ahol dolgozol” – mondja az iskolatitkári és vöröskeresztes munkájára. „Tíz év alatt rengeteg pályázatot írtunk, kirándulásokra, rendezvényekre, sportszerekre vagy bármilyen más iskolai eszközre, de hiába, mert csak a kormányhoz közel állók kapták meg a lehetőséget. Ráadásul mindent közbeszerzésen keresztül kellett intézni, és meg volt adva, milyen eszközök közül lehet választani, akkor is, ha azok nem voltak alkalmasak egy speciális iskolának. Ha a megfelelő ceruzát akartad megvenni a gyerekeknek, azt le kellett jelenteni az önkormányzatnál részletes indoklással, vagy mást kellett íratni a számlára, amíg lehetett, és még nem számítógépes számlák voltak.”

Anita az iskola óta tartotta a kapcsolatot egy volt osztálytársával, aki már Manchesterben élt. Összejöttek, és Anita nem sokat gondolkodott azon, hogy kiköltözzön hozzá. „Ha ő nem lett volna, előbb-utóbb akkor is jöttem volna, legfeljebb nem ide, hanem máshová Angliába, vagy Németországba.”

Az első év nagyon nehéz volt, mert minden rossz összejött: Anita egymás után veszítette el édesapját és édesanyját. Ráadásul angolul sem igazán beszélt: „Volt egy alapfokú nyelvvizsgám, ami a diplomához kellett, de az pont arra volt elég, hogy egy kávét se merjek kérni.” És mivel mindig volt kihez magyarul szólnia – barátjával a következő nyáron összeházasodtak –, lassan is haladt a nyelvtanulás. Ahhoz sem volt elég bátor, hogy angol anyanyelvű angoltanárt válasszon, amit most már hibának tart: „Ha az első fél évben nincs kihez szólnod magyarul, akkor lehet, hogy fél évig pánikolni fogsz, de megéri, mert akkor ennyi idő alatt megtanulsz angolul, nem három év alatt, mint én.”

A meló leghúzósabb részéből hamar kirántotta a varroda. 

Ha napi nyolc órát dolgozol egy hotelben, és egy óra alatt három szobában kell kitakarítanod és beágyaznod, az egy nyolcórás kardio-edzés. 

És az se semmi, ha egy étteremben dolgozol az összes hétvégéden és minden ünnepnapon. Nekem szerencsém volt, hogy nem kellett sokáig állást keresnem.”

Eleinte repülőgépekhez varrt függönyöket és székhuzatokat, aztán egy hegymászáshoz krétaport gyártó cégnél varrt ruhákat és táskákat a porhoz, de aztán saját vállalkozásba kezdett. „Csak egy fülbevalót szerettem volna magamnak, de nem találtam megfelelőt. Utánanéztem, hogy kell megcsinálni, és kiderült, hogy olcsó az alapanyag is, úgyhogy rendeltem belőle. A férjem javasolta, hogy ami felgyülemlett, azt el kéne adni.” 

Így aztán elkezdett az ékszerekkel vásárokra járni, és létrehozta a saját vállalkozását, ami, mint mondja, Angliában nevetségesen egyszerű, online elintézhető az egész. „Az adóbevallás annyi, hogy megmondod, mennyit kerestél egy évben, és ebből megállapítják, kell-e egyáltalán adóznod, olyan 20 százalék körüli összeget. A vásáron meg ha adsz számlát, adsz, ha nem adsz, nem adsz. Nem úgy van, mint otthon, hogy megbüntetnek miatta. Elég, ha te felírod magadnak, aztán bejelented. 

De itt nem kell azon ügyeskedned, hogyan fizess kevesebb adót, mert amit ki kell, azt ki is tudod fizetni.”

Az ékszerkészítésből egy idő után főállás lett, de Anitát zavarta, hogy ez nem volt biztos jövedelem: „Van, hogy egy vásáron megkeresel 4-500 fontot (150-180 ezer forintot) egy nap, de van, hogy nem tudsz eladni semmit. És akkor is menni kell, és egész nap állni a pult mögött, ha hideg van, vagy ha esik az eső – és az itt elég gyakran előfordul. Akkor sokalltam be, amikor az egyik év decemberének szinte minden napján kint álltam a szabadtéri vásárokon. Nem igaz, hogy eladási szempontból ez lenne a legjobb hónap, mert hiába szeret mindenki arról beszélni, hogy támogassuk a helyi vállalkozókat, azért az a legkényelmesebb, ha az áruházban egyszerre megvehetsz mindenkinek minden ajándékot.”

Azóta újra varrónőként dolgozik egy hegymászóruhákkal foglalkozó cégnél: korábban volt már itt interjún, de akkor még nem volt megfelelő pozíció. De a cég megjegyezte, és direkt számára létrehoztak egy új posztot, így már nem a szalagnál gyárt, hanem gondolkodnia kell.

Van egy szép nagy szobám varrógépekkel, szabászasztallal, plusz íróasztalom is az irodában.

A dizájnerekkel dolgozom együtt: amikor kitalálnak valami újdonságot, azt én varrom meg nekik, és segítek abban, hogy hogyan lehet szépen megcsinálni ezeket. A cég személyre szabottan is tervez hegymászóknak ruhákat, hálózsákot vagy amire éppen szükségük van az új expedícióhoz: ezeket is én varrom."

Abból, hogy külföldi, vagy hogy eleinte nem tudott elég jól angolul, egyik munkahelyénél sem volt problémája. Munkahelyen kívül is csak egyszer. „Egyszer egy parkolóban szóltam valakinek, hogy arrébb kéne állnia, mire közölte, hogy ha nem beszélek angolul, menjek vissza oda, ahonnan jöttem. Mondtam, hogy látod, most is megértetted, amit mondtam, szóval állj arrébb.”

Azt sem bánja, hogy nem szociális munkásként dolgozik. „Olyan típus vagyok, aki könnyen elfogadja a dolgokat. Azzal dolgozom, amim van, ami nincs, azzal úgysem lehet.” A válása után sem került padlóra. Előbb albérletbe költözött, majd vissza saját lakásába: kiadta az egyik szobáját egy barátnőjének. Így már tudja fizetni a lakásvásárláshoz felvett hitelét, és ha nem is úri módon, de egy fizetésből is kijön.

Ugyanígy áll a kivándorlás kérdéséhez is. „Persze, sajnálom, hogy a család, a barátok otthon maradtak, de aki igazán fontos, az a távolság ellenére is megmarad. Igen, nem lesztek, nem lehettek napi kapcsolatban, ahogy a családoddal sem, és nem láthatod, ahogy felnő az  unokaöcséd, valószínűleg nem leszel ott egy csomó fontos családi ünnepségen – persze a legfontosabbakra hazarepülsz. A nyaralásod pedig innentől az lesz, hogy hazamész Magyarországra. Vannak ilyenek, de így sem bánom, hogy külföldön élek. Mostanában sokat voltam otthon, de olyan is volt, hogy két évig nem jártam Magyarországon, mert a családom jött ide hozzám, és hat év után fordult elő először, hogy nem haza mentem nyaralni, hanem Indiába, egy kutyamenhelyre segíteni, és utazgatni.”

Anita azt mondja, a következő pár évre biztosan nincs olyan terve, hogy hazaköltözzön. Arról, hogy vajon hazajönne-e, ha egyszer gyereke születik, azt mondja: „Most úgy érzem, bármennyire is szeretnék a hazámban élni, a jelenlegi otthoni körülmények egy egyedülálló nő mindennapi életében elég komoly kihívást jelentenek. És szerintem gyerekes családként sem lenne ez másképp. Az pedig, hogy hazaköltöznék-e vagy sem, nem attól függ, hogy van-e gyerekem vagy sem. Igen, hazaköltöznék, Magyarországon szeretnék élni, de amíg a meglévő körülmények nem változnak, bármennyire fájdalmas is ezt tudomásul venni, nem tudok otthon élni, megélni. 

Nem egy jó dolog, ha a hazádban nem tudsz úgy élni, hogy jól legyél, de ha ez a helyzet, akkor tovább kell lépni. Nagy a világ, bárhova költözhetünk, ahol jól érezzük magunkat.”