Negyed százada, a Szolidaritás születésekor Lengyelországban még a szappanért is sorba kellett állni. Az elégedetlenség a munkások és az értelmiségiek sosem látott közös fellépéséhez vezetett. A mozgalom bedöntötte a szovjethatalmat, de saját túlélését már nem tudta biztosítani. Tíz évig tartó látványos, megalázó haldoklás után a Szolidaritás mostanra elfoglalta helyét - a történelemben.

Lengyelországban egy látványos rendezvénysorozat keretében a múlt héten ünnepelték a Szolidaritás fennállásának 25. évfordulóját. Negyedszázad távlatából már tudjuk, hogy az akkori gdanski események fordulópontot jelentettek Európa történelmében. De mi történt azóta a lengyel ellenállás főszereplőivel, és főleg, hol van maga a Szolidaritás?

Lengyelország ma már gyökeresen más képet nyújt, mint huszonöt évvel ezelőtt. Nemcsak azért, mert már nem kell órákig szappanért sorban állni, visszaszorult a szürkeség és mintha kevesebb lenne az alkoholista is, hanem azért is, mert a szabadság természetes velejárójaként már rég nincs meg az az összefogás, ami a Szolidaritás hőskorában a társadalmat jellemezte. Ellenkezőleg: a mai Lengyelország még magyar mércével is nézve egy mélyen megosztott és polarizált ország, aminek alighanem nem kis megterhelést jelentenek majd az őszre esedékes elnök- és parlamenti választások.

A munkásosztály és a haladó értelmiség

A Szolidaritás erejét az összefogás adta. Noha Lengyelországban ciklikusan követték egymást a kommunista rendszert megrázó lázadások (1956, 1968, 1970, 1976), mégis 1980-ban sikerült először igazi egységet teremteni a munkások és az ellenzéki értelmiségiek között.

A gdanski hajógyárból az egész országra átcsapó sztrájkhullám végül elérte legfontosabb követelését, és az 1980. augusztus 31-i gdanski egyezményen a kormány beleegyezett a független szakszervezetek megalakulásába. Soha nem volt még ennyire szembeszökő, hogy mennyire ellentétesek a munkásság és a munkásállam érdekei. A hivatalosan NSZZ "Solidarność" (Niezależny Samorzšdny Zwišzek Zawodowy - Független Önigazgató Szakszervezet) néven bejegyzett szakszervezetbe néhány hét leforgása alatt csaknem tízmillióan léptek be, köztük egyébként egymillió párttag.

A Szolidaritás legális működésének bő egy éve halálos sebeket ejtett a kommunista rendszeren. Ezen már a Jaruzelski tábornok által 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot és a később felülről erőltetett reformcsomagok sem tudtak segíteni - a rendszer teljesen elvesztette a társadalom bizalmát. A Szolidaritás meg élt tovább, igaz, inkább az emberek tudatában, mint a rendszerre ténylegesen veszélyes földalatti szervezetként.

Noha szép számmal működtek szamizdatgyártó sejtek szerte az országban, és Sziléziában Harcoló Szolidaritás néven megjelent egy radikális csoport is, a szervezet állapotára talán mégis az időközben Béke Nobel-díjas Lech Wałesa sorsa volt a legjellemzőbb, aki kvázi házi őrizetben vegetált éveken keresztül, lassan elveszítve a kapcsolatot a külvilággal.

Nincs szabadság szolidaritás nélkül

1988-ban ismét komoly sztrájkhullámok söpörnek végig a lengyel iparvidékeken. A legmeglepőbb jelenség az, hogy a sztrájkokban legaktívabb fiatal munkások, akik koruknál fogva még nem vehettek részt 1980-81 eseményeiben, az addigra már szinte tetszhalott Szolidaritás legalizálását nevezik meg legfőbb követelésükként. Visszatér Lech Wałesa is, akit a munkások frenetikus lelkesedéssel fogadnak, noha a harcsabajszú villanyszerelő - nyolc évvel azelőtti taktikájához híven - radikális módszerek helyett inkább kompromisszumos megoldásokat szorgalmaz.

Hónapokig tartó patthelyzet alakul ki. Egyre világosabb ugyanis, hogy bár a rendszer végérvényesen összeomlott, az ellenzék nincs még felkészülve arra, hogy minden további nélkül átvegye a kormányzást. Ezen kívül igen bonyolult még a nemzetközi helyzet is: senki nem tudja pontosan felmérni, hogy milyen messzire lehet elmenni egy olyan országban, aminek közvetlen szomszédja két betonkommunista ország (Csehszlovákia és az NDK), valamint az afganisztáni kalandban meggyengült, egyre bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb Szovjetunió.

A kiutat az 1989 februárjában kezdődő kerekasztal-tárgyalások, illetve annak előre nem látható következményei hozzák meg. Áprilisban ismét legalizálják a Szolidaritást, valamint június 4-re félig szabad választásokat írnak ki. Azért csak félig, mert a LEMP és a vele szövetséges pártok számára előre garantált a mandátumok 60%-a, és csupán az újonnan létrehozott szenátus száz mandátumáért teljesen nyílt a verseny.

Ezzel a kompromisszummal a Szolidaritás is egyetért, mivel egyelőre vezetői sem akarnak sokkal többet annál, mint hogy a szakszervezet nyugodt körülmények között dolgozhasson. A kormány meg naiv módon úgy gondolja, hogy a választásokon legyűrik majd az ellenzéket. (A LEMP egyik vezetője évekkel később így nyilatkozott: "Figyeltük a közvélemény-kutatásokat, amik azt jelezték, hogy a kormánnyal is, meg a Szolidaritással is 10-10% szimpatizál. Úgy gondoltuk, hogy a középső 80%-ot kell megnyernünk magunknak. Később rájöttünk, hogy nem a számok voltak rosszak, hanem az elemzésünk: annak a 80%-nak a Szolidaritás egyszerűen nem volt elég radikális.")

Az eredmény ismert: a Szolidaritás általános meglepetésre elsöprő győzelmet aratott. A Szejmben minden szabad mandátumot megszerzett, míg a Szenátusban a százból 99-et (a századik kerületben egy független jelölt lett a befutó). Ezzel a kerekasztalnál elért kompromisszum kártyavárként dőlt össze, a nép elsodorta magát a rendszert.

A válságot végül az oldotta meg, hogy a LEMP-pel szövetséges pártok hirtelen "átigazoltak", és az ellenzékkel együtt megszavazták Tadeusz Mazowieckit az ország első nem-kommunista miniszterelnökévé, míg Wojciech Jaruzelski - főleg a zavaros nemzetközi helyzetre való tekintettel - köztársasági elnök lett.

Gyors bukás

Az a berendezkedés, ami 1989 nyarán még forradalminak számított, a többi kelet-európai diktatúra fergeteges tempójú összeomlása miatt igen hamar elavult. A cseh Polgári Fórumhoz hasonlóan a Szolidaritásban is megkezdődött a bomlás, a különböző pártok kialakulása. Külön meggyorsította ezt a folyamatot, hogy Jaruzelski 1990-ben lemondott az elnöki tisztségről, miután megérezte, hogy számára már nem maradt hely az új köztársaságban.

A megüresedett posztra jelöltette magát Lech Wałesa is, aki ugyan '89 nyarán nem akart Varsóba költözni, de aztán megunta a gdanski tétlenséget. Az időközben kinézetre is alaposan megváltozott, egyre magabiztosabb Wałesa már nem a kommunisták, hanem olyan volt bajtársai, tanácsadói ellen kampányolt, mint Mazowiecki, Jacek Kuroń, Bronisław Geremek és Adam Michnik.

Lech Wałesa

Mindeközben megpróbálta kisajátítani a Szolidaritás jelvényeit, alaposan megrongálva ezzel a mozgalom örökségét. Erre az időre tehető az is, hogy megtiltatta a Michnik által szerkesztett Gazeta Wyborcza-nak, az ország máig legolvasottabb napilapjának, a híres Solidarność-logó használatát, miközben saját kampányában a jelvény mindenütt jelen volt.

Wałesa elnöki álmai végül is beteljesültek, de ő maga egyre inkább tragikomikus figurává vált. Nem csak nyugati megfigyelők aggódtak amiatt, hogy Lengyelországban esetleg egy tekintélyuralmi rendszer van kialakulóban, hiszen a diplomáciai parketten is esetlenül viselkedő, de saját magát egyre inkább a nemzet megmentőjének látó elnök enyhén szólva nem tűnt a demokratikus játékszabályok nagy hívének.

Mindeközben nagy volt a pezsgés az új pártok háza táján is. A Szolidaritás mint pártpolitikai tényező szinte teljesen eltűnt, a szakszervezet viszont megmaradt. 1991-ben több tucat párt került be a Szejmbe, ezzel csaknem kormányozhatatlanná téve az országot. Wałesa is pártalapítással kísérletezett: a rövid életű "Centrum Egyezmény" (Porozumienie Centrum) nevű pártot egy ikerpár, Lech és Jarosław Kaczyński vezette.

Ők ketten Wałesa-val ellentétben ma is meghatározó egyéniségei a lengyel politikának, a jobboldali populista "Jog és Igazságosság" (Prawo i Sprawiedliwość) az új projektjük. Lech Kaczyński Varsó főpolgármestere, aki többek között egy homoszexuális felvonulás betiltásával keltett nemzetközi feltűnést, amúgy meg jó eséllyel pályázik az októberi elnökválasztásokon.

Wałesa elnökségének idejére, 1993-ra esett a varsói gyors indulása is - a posztkommunista utódpártok ekkor nyerték meg először a választásokat. Wałesa szinte hisztérikus antikommunizmussal reagált, ami egyáltalán nem segített neki 1995-ben, amikor ellenfele Aleksander Kwaśniewski volt. A szinte botrányba fulladó tévéviták után simán veszített. Legkésőbb azóta a lengyel közvélemény többségének megítélése Wałesa-ról az, hogy hatalmas történelmi érdemei vannak ugyan, de elnökként sokat ártott magának.

Mára már történelem

A Szolidaritás öröksége utoljára 1997-ben játszott politikai szerepet, amikor Választási Akció "Szolidaritás" (AWS - Akcja Wyborcza "Solidarność) névvel egy több tucat, főleg konzervatív pártokból és csoportokból álló szövetség alakíthatott kormányt, méghozzá a volt ellenzéki értelmiségiek által fémjelzett liberális Szabadság Unió (UW - Unia Wolności) közreműködésével.

Első nagy kihívásuk az volt, amikor a Szolidaritás szakszervezet sztrájkokat szervezett a kabinet gazdasági intézkedései ellen. A kormány, és vele együtt az AWS, négy év alatt a darabjaira esett szét. 2001-ben sem az AWS, sem az UW nem érte el az 5%-os parlamenti küszöböt. (Ez a példa is jól mutatja, hogy régiónk sajátos körülményei között a liberálisoknak nem kell feltétlenül a posztkommunistákkal koalícióra lépni ahhoz, hogy a választók megbüntessék őket.)

A mai lengyel pártoknak már szinte semmi közük a Szolidaritáshoz. A pártrendszert leginkább a kiszámíthatatlanság jellemzi, olyan populista pártok közreműködésével, amelyek már nem a Szolidaritásból nőttek ki. Ennek ellenére a Szolidaritás mint befolyásos szakszervezet még ma is létezik.

De ami a legfontosabb: a Szolidaritás lassan, de biztosan elfoglalja méltó helyét az európai történelemben. Mintha még maga Lech Wałesa is lenyugodott volna: először II. János Pál pápa temetésén fogott kezet Kwaśniewskivel, az eheti ünnepségeken meg már együtt is felléptek. Az ünnepi rendezvények igazi sztárvendégei azonban mégsem ők, hanem Mihail Szakasvili és Viktor Juscsenko voltak. Ebből is látszik: a lengyelek tudatában vannak annak, hogy huszonöt éve a Szolidaritással egy olyan lavinát indítottak el, ami még mindig tovább gördül. A grúz elnök jóslata szerint legközelebb talán Minszkbe.