Lefejezések, nagytotálban bemutatott főbelövések, könyörgő túszok - a terror képei. Jason Burke terrorszakértő, a Radikális iszlám igaz története című könyv szerzője szerint az elmúlt hónapokban szinte minden nyugati polgárhoz eljutott felvételek az iszlám szélsőségesek legújabb csodafegyverének termékei. Nem véletlen, hogy a Fallúdzsát elfoglaló amerikaiak a túszok börtönei közelében számítógépeket, videókamerákat, vágóberendezéseket találtak. A terror elleni háborúban a szélsőségesek egyre inkább a médiát tekintik az igazi hadszíntérnek.
Felrázni a társadalmat
A terroristák sem gondolhatják komolyan, hogy pár száz, gyengén felszerelt harcossal legyőzhetik a világ katonai nagyhatalmait. A terror képeivel azonban egyrészt megtörhetik ellenfelüket, másrészt minden eddiginél hatásosabban juttathatják el üzeneteiket támogatóiknak és ellenfeleiknek egyaránt.
A folyamat nem új. Johannes Most német anarchista már 1880-as, A bomba filozófiája című művében kifejti, hogy a "felháborító erőszak megragadja a közvéleményt, és felkelti figyelmét a politikai témák iránt". Nem gondolták ezt másképp a hetvenes évek kommunista terroristái sem, amikor szupermarketek felrobbantásával próbálták felrázni a "fogyasztói társadalom apátiájába fulladt" embereket. És nem szólt másról a televíziós szempontból megkerülhetetlen szeptember 11-i támadássorozat sem. Nem véletlenül tartanak még az amúgy hidegen racionális nemzetbiztonsági szolgálatok is "látványos" merényletektől, véli Burke az Observerben megjelent cikkében.
A terror píárosa
A terrorvideó műfajának megreformálója egyértelműen Oszama bin Laden. Bár már jóval az al-Kaida születése előtt is létezett az iszlám szélsőségesek második nyilvánossága, a szaúdi terroristavezér kezdte el igazán használni a médiát. Előképei persze voltak. Az erőszak először az algériai szélsőségesek toborzóvideóiban jelent meg, a halál pedig a libanoni öngyilkos merénylők bevetés előtti vallomásaival került intim közelségbe. Burke 1993-ban találkozott először a nyilt erőszak képeivel az algériai iszlám szélsőségesek toborzóvideóján. A meglehetősen amatőr felvételeken egy miniszter konvoja elleni éjszakai támadás zöld-fekete képei voltak - alig - láthatóak, a toborzószövegek és koránidézetek alatt azonban jól hallható volt a puskaropogás és az áldozatok sikoltozása.
A bin Ladent igazán inspiráló felvételeket azonban a libanoni szélsőségesek - palesztinok, illetve a síita Hezbollah tagjai - készítették. A forma meglehetősen egyszerű volt, a felvételen csak az öngyilkos merénylő beszélt. Bár a szöveg általában sablonos volt, a tudat, hogy a felvétel adásba kerülésekor a képeken látható már halott, a végsőkig fokozta a hatást.
A szaúdi terroristavezér kezdett azonban elsőként tudatosan tervezni a videófelvételek hatásával. A USS Cole hadihajó elleni 2000-es merényletet gyakorlatilag úgy tervezték el, hogy több szögből is jól filmezhető legyen, írja Burke.
A terroristák igényeinek a média átalakulása is kedvezett. A CNN megjelenésével huszonnégyórás képes hírfolyam indult be, azóta egyre több nonstop hírcsatorna nyújt gyakorlatilag korlátlan adásidőt a terroristák házi videóinak. A terroristák egyre durvább kegyetlenkedései a versenyhelyzet tragikus mellékhatásai.
Egyre durvábban, egyre közelebb
A lefejezős videókat a terroristák szigorú forgatókönyv szerint forgatják. A megalázott fogollyal felolvastatják a többnyire előre megírt vallomást. A lefejezés előtt a terroristacsoport célkitűzéseit, fenyegetéseit hallhatjuk, amit követnek a kivégzés durva képei. A felvételek kettős kommunikációs célt érnek el - egyrészt elborzasztják a megrettenteni kívánt nyugati közönséget, másrészt feltüzelik a meghódítani kívánt muzulmán nézőket, véli Burke.
Ráadásul a videók még Nyugaton is megtalálják rajongótáborukat. Hiába vágják meg szemérmesen a felvételeket a hírtévék, ha azok az interneten elérhetőek maradnak. Ráadásul gyakran egyéb balesetek és gyilkosságok áldozatait is mutogató honlapokon.
Burke szerint a kamera, mint fegyver nagy veszélyt jelent a nyugati társadalmakra. A közönség hozzászokhat a pusztítás képeihez, ami akár egyre durvább tettekre sarkalhatja a terroristákat. Másrészt, ezeket az egyre durvább akciókat a célközönséghez egyre közelebb kell végrehajtani. "A terror képei csak azért működhetnek, mert már ismerősek", véli Burke, "a kérdés csak az, hogy maga a tartalom is ismerté vállik-e."
Az Irakban működő terroristacsoportok idén húsvétkor kezdtek komolyabban külföldi túszokat ejteni. A legkiterjedtebb csoport, az al-Kaida iraki helytartójának tartott Abu Muszab al-Zarkavi csoportja április közepén végzett első külföldi túszukat, Fabrizio Quattrocchit. Az olasz tússzal megásatták sírját, majd főbe lőtték. Az első lefejezés hamar követte a gyilkosságot, a zsidó származású amerikai Nick Berggel május elején végeztek.
A június végén lefejezett Kim Il Szun elfogásakor alakult ki a lefejezős túszejtések azóta sztenderdnek számító forgatókönyve. A tolmácsot előbb könyörgésre kényszerítették, határidőket szabtak követeléseik teljesítésére, alkudoztak, majd az egyik határidő lejárta után egy nappal kamera előtt kivégezték.
Paul Johnson még halála után is meggyalázták, levágott fejét több videóban használták a követelések nyomatékosítására. A június elején elrabolt repülőmérnök fejét másfél hónappal később, egy terrorista hűtőjében találták meg. Teste nem került elő. Kenneth Bigley drámája nyúlt talán a leghosszabbra. A brit mérnököt szeptember 16-án rabolták el két amerikai társaságában Bagdadban. Míg a két amerikait napokon belül kivégezték, a rettegésben tartott Bigleyvel több felvételt is készítettek, melyeken a brit csapatok kivonásáért nem bocsátottak szabadon. Két héttel elrablása után úgy tűnt, elrablói megkegyelmeznek neki, ám az Angliában kialakult hisztérikus állapot ellenére végül lefejezték.
Az utolsó kivégzett nyugati túsz Margaret Hassan, a Care segélyszervezet iraki-brit állampolgárságú bagdadi vezetője. Az évtizedek óta Irakban élő, köztiszteletben álló asszonyt is többször kényszerítették megalázó könyörgésre, majd Fallúdzsa ostromának utolsó napjaiban kivégezhették. Holttestét még nem találták meg.