Olvastam róluk méltatásokat, meg olyan lelkes Blur-rajongó vagyok, hogy nemcsak a sorlemezeik vannak meg, hanem a bestof is, mégiscsak más a sorrend, vagy mi, rövidebb utakra autóba nélkülözhetetlen. Meg persze a sztárparádé. Paul Simonon bőgőzik a Clashből. (A Clasht mondjuk sose szerettem igazán, mert volt pár dögös számuk, de a nyávogós ének nem az én világom, és ha punknak nevezik, akkor legyen punk, az intellektus nem mentség a zúzás hiányára, hiszen a Dead Kennedys vagy a Fear se volt ostoba zenekar, mégis volt tempó meg dög. Mellékesen Simonon úgy lett bőgős, hogy Mick Jones gitárosnak akarta kiképezni, csak sok volt neki a húr.) De ha már itt vagyunk a Szigeten: Simonon jó bőgős, sajnálom, hogy ebben az álmatag, amorf katyvaszban kell odaraknia precízen a hangokat.

A doboknál Tony Allen, akit Brian Eno a világ legjobb dobosának nevezett. Fela Kuti zenekarában találta fel az afrobeatet (bár ha afro és Kuti, akkor részemről sokkal inkább Femi Kuti, akit nyilván holta napjáig az apjához fognak hasonlítgatni, pedig sokkal jobb zenét csinál). Allen lehet a világ legjobb dobosa, de még ha csak a világ 198. legjobb dobosa lenne, az is minősített ágyúval-verébre-eset, massive overkill. Tán az ötödik számnál üt először a pergőre, de utána is olyan finoman játszik, hogy a legparásabb kiscsávó is kölcsönadná neki a dobszerkóját az új Remo olajbőrökkel, mert legfeljebb annyi baja esne, hogy Allen rendesen megfeszíti a káván a csavarokat. Ezekben a számokban egyszerűen nem lehet alakítani, ide tényleg bármilyen, korrekten középszerű dobos megfelelne. Egy jó dobos nem csörömpöl össze-vissza, csak akkor üt, ha kell, játéka pontos, dinamikus, letisztult, de Tony Allen itt már annyira le van tisztulva, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem is dobol.

Vajon amikor tavaly megalakultak, álmodoztak arról, hogy idén már nagyszínpadosok lesznek a Szigeten? Vagy eredetileg nekik is feltűnt, hogy ez nem koncertzene, és a felkéréseket inkább el kéne hárítani? A show leglátványosabb része, hogy a hegedűs csajok akkor sem ülnek tétlenül, amikor nem kell hegedülniük: egyszerre bólogatnak, mint a szinkronúszók. De mit keres ez a produkció a Nagyszínpadon? Vagy bármilyen színpadon? Ez még bárzenének is vékony. Tökéletes otthoni zene, ha nem vette volna el tőle a kedvemet a koncert, meg is hallgatnám szívesen, főleg bakeliten. Vasánap délután, enyhe másnaposság, szemerkél az őszi eső és arra várok, hogy ötkor a Viasaton kezdődjék a Sherlock Holmes kalandjai. Erről a lelkiállapotról írta Lord Byron a naplójában, hogy „még arra is rest vagyok, hogy magamba lőjek”. Afféle békés reptéri gumizene, ami tudat alatt veszi el az emberek kedvét a tússzedéstől. Lehet persze, hogy igazából ez nem egy rossz koncert, ez egyszerűen ilyen. Az ecet savanyú, a méz kurva édes, a Good The Bad And The Queen meg ilyen álmatag-érdektelen.

Már csak azért sem koncertzene, mert Albarn a harmadik számnál leül a zongorához, ott is marad, volt-nincs frontember, szevasztok. Annyira lassú a koncert, hogy már azon spekulálok, Simonon talán kopaszodási kalaphordó, és a többiek, Albarn (cilinder), Allen (szalmakalap) a vonóslányokig bezárólag szolidaritásból vannak szintén kalapban. Meg az is eszembe jut, hogy a zenészek szeretnek zenélni. Például a Living Colour állandóan improvizál, Ganxsta Döglégy állatul üti a húzós kettőnégyet, de képtelenség, hogy ami itt megy, az Tony Allennek jó legyen.

Na és akkor itt van ez a Verve-es csávó, a gitáros. Mintha géppel hangolna, legalábbis a mozdulatainak nincs köze a számhoz és a gitárját nem hallani. Verve? Valamiért a Blur az egyetlen a vicces „gitárzene” nevű brit csődtömegből, akiket szeretek. Egyébként meg azt gondolom a töméntelen Verve-ről meg Oasisről, hogy amíg az embernek megvan az összes Beatles lemez, egyetlen ésszerű oka sincs, hogy ilyen Verve-féle búrafrizurás, egyenbéna klónokat hallgasson. De sebaj, hátha Damon Albarnt csak hátráltatta a Blur, és a Blur-tagokkal csak jól érzi magát, de zeneileg kivirulni nem tud, majd ezzel a szupergruppal.

Mi is a „felpörögni” szó ellentéte? Lepörögni? Már csak azért töprengek ilyesmiken, mert a koncert kétharmadánál megvilágosodom: nem lesznek itt jó Blur- meg Clash-számok. Ezek a fickók annyira le vannak pörögve, hogy ha most rá kéne zendíteniük a London Callingra, egyszerűen megállna a szívük, bevizesedne a tüdejük vagy trombózist kapnának. Nem egészséges valakit brutálisan felrázni legmélyebb álmából.

Talán ha José Mourinho lennék, tudnám, melyik poszton kell cserélni, hogy élet költözzön a csapatba. Én a dobossal kezdeném, de hiába, ő a világ legjobb dobosa. Menthetetlen. Ja, a ráadás? Hát persze, hogy semmi normális. Beszabadul egy nagydarab csávó, első pillanatra nem egyértelmű, hogy csak kijátszotta az inkalosok éberségét, vagy ide tartozik, és elkezd rappelni, ivritül. Messziről Ogli G, a kivetítőn inkább Caramel, az izraeli rapmozgalmat pedig tiszteljük-becsüljük, csak ez most nem házibuli és nem vagyunk tökrészegek, úgyhogy sokkal rövidebb ideig vicces.

Lélekben már az anyázó olvasói leveleket futom át, hogy lehetek ekkora gyökér, hogy én ezt a nagyszerű koncertet nem értem, pedig mekkora őrületes buli volt. Biztos volt, akinek úgy tűnt, abban a sovány, talán harminc sornyi félkaréjban ott legelöl. A többiek beszélgettek, de mindenhol, már akinek volt kivel. Egy jó koncerten maximum egymásra aztakurváznak a népek, vagy ugrál mindenki, mint a Good The Bad And The Queent követő Chemical Brothersen. Nem az első sorokban, hanem végig, a vendéglátós pultokig. Fogalmam sincs az ilyen elektronikus izékről, de az olyan volt, mint egy koncert, mint egy jó koncert. Három vagy hány szintivel, azok úgy nyomták, mint egy zenekar, akik élvezik a játékot, kitalálnak ezt-azt, játszanak, pedig nem is lehetett őket látni. Pár pillanatra meg is sajnáltam, hogy nem szeretem az effajta technót. Bezzeg a jó brit gitárzene! (C-)