Párizsban meglepő sikereket arattak a magyar fotókiállítások. André Kertész megakiállítását eddig 100 ezren látták, a magyar aktfotós tárlatra 1200-an mentek el, ami kis kulturális intézetek esetében jelentős. Ősz Gábor camera obscura-mágus pedig díjat kapott a Paris Photón. Mi mégis bánatosan távoztunk a kiállításokról. Ha a tisztelt olvasó rögtön a pinára kíváncsi, és nem érdekli a melankólia, javasoljuk, hogy ugorjon a cikk második részére.
Párizsban az utóbbi hónapokban egymást érik a magyar fotókiállítások: a Paris Photo nevű nemzetközi vásár egyik jelentős díját például a zseniális camera obscurás művész, Ősz Gábor kapta, André Kertésznek akkora kiállítást rendeztek, amekkorát Magyarországon még soha, a magyar intézetben pedig csoportos kiállításon hasonlítják össze a női testet a két kor fotográfusai. Mindez a párizsiak számára arról szól, hogy milyen gazdag és értékes a magyar fotográfia. Magyarként ezen felül még leszűrhetjük azt a tanulságot is, miszerint számunkra két dolog biztosítja a sikert: ha tehetségesek vagyunk, és még idejekorán elhagyjuk az országot
André Kertész rangját jelezte, hogy a franciák olyan kiállítást szerveztek neki, mintha tősgyökeres francia művészről lenne szó. A diadalív közelében fekvő múzeumban, a Jeu de Paume-ban nem csak a képeslapokról is ismert klasszikusokat állították ki, a Szatirikus táncost, a feleségéről készült megható és intim portrét vagy az avantgarde kiáltvánnyal felérő villás fotóját. A két szinten berendezett tárlat a korai, még az első világháború alatt készített amatőrfotóktól indít, hogy aztán a művész Párizsba költözésével feltűnjenek azok a képek, amelyekről még a mai, vizuálisan túlterhelt világban is süt a forradalmi látásmód.
A kiállításon a fényes, párizsi korszakkal egyenlő súllyal szerepelnek az amerikai évek képei, nyilvánvalóvá téve, Kertész számára mindegy volt, hogy sikeres, vagy éppen az amerikai értetlenség és elszigeteltség sújtja. Hogy szeretett feleségével van, vagy Elisabeth halála után, a magánytól gyötrődve dolgozik. Az sem vetette vissza kreativitását, hogy a 20-as évek kis Leicáját, zoom- és teleobjektíveket vagy éppen polaroidot használt. A több száz képből egyértelmű, hogy látásmódja bármilyen helyzetben friss.
Mindez utolsó korszakán látszik megrázó erővel, amikor minden addigi stílusával szakítva színes polaroidra dolgozott, hogy a munkával feledtesse felesége halálát. A történet szerint Kertész egy bolt kirakatában pillantotta meg azt az üvegszobrocskát, amelynek vonalai feleségére emlékeztették, és amelyet utolsó sorozatának főszereplőjévé tett. Az eredetileg giccses nipp a képeken átlényegül, a magány és az elvágyódás szívszorító jelképévé válik.
A látogató a kiállításról Kertész életének viszonylagos happy endje, nemzetközi újrafelfedezése ellenére sem távozhat azonban könnyed hangulatban. Az életmű kelet-európai letargiája érthetően letaglózta az ilyesmihez nem szokott párizsi kiállításszervezőket, akik zavarukban azzal a grafitszürke színnel festették ki a termek falait, amelyet talán arisztokratikusnak szántak, de valójában inkább egy ravatalozó hangulatát idézte.
Reméltem, hogy a letargiából majd a magyar intézet közönségmágnes-kiállítása ragad ki, amely a nők és az akt szavakat egyszerre szerepeltette leírásában. Az ismertető szöveg azt ígérte, hogy a látogató nem egyszerűen meztelen nőket nézegethet, de egyúttal megismerheti a neves magyar fotósok aktképeinek szobrászattal rokon esztétikáját is. Ami érzelmileg kevésbé megterhelő élményt ígért. Tévedtem.
A 30-as évekbeli és a kortárs műveket párhuzamosan kiállító tárlaton nem volt nehéz orientálódnom, mivel a kurátor már a belépésem után megkért, hogy ne nagyon foglalkozzak azzal a fotósorozattal, amely egy zöld bársonyszéken, szinte odadobva heverő női aktot ábrázol. A három képből álló mű ugyanis már így is zavarta az új kormányzat egyik idelátogató bürokratáját.
A kifacsarodott női test fotóján valóban kifejezett az úgynevezett pina, ám az egész egy nőkkel viszonylag európai kapcsolatot ápoló néző számára nem a buja erotikát juttatja az eszébe. Sokkal inkább a tömegsírban heverő holttesteket, a kiszolgáltatottságot, a fájdalmas kitárulkozást. A női testet az egyszeri funkcionárius viszont nem kifacsarodva, szokatlan szögből akarja látni, hanem egyenesen állva, csinosan, esetleg egy szép csokor virággal a kezében, amit az imént adott át neki, duruzsoló szavak kíséretében.
A kép a csinovnyik kritikájával kiegészítve áthangszerelte a kiállítást. Nem a szobrászati megközelítésről szólt, már csak azért sem, mert a koncepció amúgy is következetlennek tűnt a tükröződésekkel torzított, vagy elködlő körvonalú aktokat látva. Inkább a nőitest-ábrázolás konvenciói és azok meghaladása volt a téma.
Míg a harmincas évek fotósai az aktfotózás sztenderdjeivel, vagy az azokkal folytatott esztétikai kísérletekkel foglalkoztak, mostanra egyértelműen a nő énképének és társadalmi szerepének feszültségei kerültek a középpontba. Erről szól Göbölyös Luca dús idomú aktja is, amelyet olyan szögből mutat fotóin, ahogy a nő önmagát látja. És ugyanez a téma a bürokrata szemét bántó képen is.
Az aktfotózás nem túl eredeti témaválasztása az önjelölt kritikusnak köszönhetően szomorkás felhangot kapott, eszembe juttatva, hogy ez a konzervatívnak mondott kicsinyes, retrográd és erőközpontú mentalitás hány művészt üldözött el, hogy aztán külföldön csináljanak karriert.
Csak a magyar intézet termében kiállított művészek közül André Kertész, Martin Munkacsi, Moholy-Nagy, Brassai, Suzanna Nagy volt, aki a határon túl futott be, ahogy a Paris Photo-díjas Ősz Gábor is Hollandiában dolgozik évtizedek óta.