A cirkusz az emberről szól, aki megkísérti saját határait, majd legyőzi azokat. A Budapesten négy előadással fellépő Circolmbia elképesztő könnyedséggel bizonyította, hogy pontosan ismeri a saját határait, még ha sajnálatunkra azon nem is lépett át. Mintha a Step Up című táncos filmet látnánk sok akrobatikával, elképesztő energiákkal és atmoszféra-teremtéssel.

Az utcát témaként a cirkuszba vinni nem különösebben színes ötlet, még ha nagyon fiatal és nagyon tehetséges artistákkal is teszik ezt. Utcagyerekeket a cirkuszba vinni, megtanítani ott őket mindenre, majd előadássá gyúrni a tehetségüket, kreativitásukat és tudásukat, nemcsak szép ötlet, hanem kísérlet is.

Mert az utcáról jöttek. Felicity Simpson 1995-ben alapította cirkusziskoláját, hogy az utcán lézengő fiataloknak segítsen valami célt találni. Simpson életmódváltást kínált fel, amikor a bűnözés és lecsúszás helyett előbb felajánlotta, hogy építsenek új személyiséget maguknak, majd tanuljanak meg egy szakmát, amiből megélhetnek. A projekt sikeres, amennyiben nemcsak kiemelt sokakat a szegénységből, hanem még arra is képesek, hogy minőségi előadást hozzanak össze. Win-win szituáció ez. Az Urban című előadásuk közös vallomás arról, hogy honnan jöttek, mit tanultak és kik lettek. A cirkusztól a határátlépést várom mindig, és ezek a fiatalemberek a lehető legkomolyabban próbára tették magukat.

A Circolombia egy dél-amerikai történetet mesélne el a jó és a rossz harcáról, az utcáról és a szegénységről, ezért a társaság egyik fele fehér, a másik fekete ruhába öltözött. Küzdenek egymással, mintha két utcai banda lenne, vagy ahogy az egyik jegyszedő néni megjegyezte, az egyik a tisztaság, a másik a kábítószer és alkohol oldala. A két egymással szemben álló csapat egy ideig legyőzni akarja egymást, majd persze sokkal kedvezőbb üzenete lesz az előadásnak. Például, hogy az utcáról jó elkerülni, mert mindenki tehetséges valamiben, néhányan például az akrobatikában.

A Circolombia ügyesen ötvözi a műfajokat előadásában, ami alapvetően a hiphop és a reggaeton zenéjére épül. Ugrálnak, dobálják egymást, és mindig rapelnek és táncolnak, mintha az egész csak egy MTV-díjkiosztó lenne, vagy egy hiphop klip nők és blingbling nélkül. Az utca az előadásban nemcsak az utcai harcokról szól, hanem a kiemelkedésről, a lehetőségről. Hogy megtudjuk, honnan jöttek ezek az akrobaták: ezért nagy dolog, hogy az utcai életmódból építik fel nemcsak előadásukat, hanem saját karakterüket is. Volt, aki egy szemetesben nyomta végig az estét, az ő drámája volt az est egyik érthetetlen, de állandó jelenléte miatt nagyon vicces eleme. A férfi befutott az elején, majd egy ostoros, a halálra emlékeztető nő megkergette, végül ruháit elvesztve kellett egy szemetesnek látszó hordóban élnie. Fókamászásban megoldotta az estét, a hatalmas fémtestet meg ügyes féregmozgással húzta maga után.

Nyolcvan perc az egész, tele könnyedséggel, vidámsággal, mintha egyszer sem kellene megfeszülniük. Az egész előadásból egyedül a rontás lehetősége, a kockáztatás hiányzik. Akkor jók, amikor lazák, mert fiatalok és tehetségesek, de láthatóan nem érték még el határaikat, pedig a cirkusz lényege, hogy mire képes az előadó, amikor eléri saját teljesítőképessége határát. Ugrálóköteleztek, kötéltáncoltak, ugródeszkáztak és dobálták egymást az előadás alatt, de saját magukat nem kísértették. Kísértették a próbák alatt, amikor komoly sérüléseket is szerzett egyikük. De ezt színre kell vinni, mert különben hiányzik a varázs.

A Circolombia szerethető műsort hozott, de hiába volt lendületes, könnyed és vidám ez a 80 perc, ezeknek a tehetséges akrobatáknak naponta kell kihívniuk magukat.

(2011. március 18-19-20 Fővárosi Nagycirkusz.)