Hubertus von Hohenlohe kiállítása volt az első életemben, amely már azelőtt katarzist okozott, hogy egyáltalán műalkotásközelbe kerültem volna. A kiállító terem küszöbén ért villámcsapásként a felismerés, hogy ami a brazil szappanoperákban látható, az a valóság. Hogy igen is létezik az az epizód, amiben a gazdag mexikói arisztokrata, amikor éppen nem világhírességek közt koktélozgat, akkor gyönyörű nőket fényképez menő divatfotósként, majd ha úgy hozza kedve, indul az olimpián, mint síelő. A szezont viszont egy poplemez kiadásával zárja.

Ha pedig elege van a csillogásból, elmerül a képzőművészetben, hogy amikor végre előbukkan a műteremből, a nemzetközi arisztokrácia, mint közülük való csodagyereket vehesse körbe, örülve egyrészt annak, hogy van új társalgási téma, másrészt pedig, hogy a jótékonykodásra szánt összegeiket ezúttal nem ismeretlen négereket mentő szervezetekre, hanem egy kedves barátjuk műveire költhetik. Ja igen, és főszereplőnk persze sármos, jól öltözött figura.

Ez a kép állt össze, végignézve a teremben pezsgő választékos eleganciájú férfiak és nők boldog tömegén. A meghökkenésem akkora volt, mintha a Csillagok Háborúja forgatási partijára belépve azzal szembesültem volna: amit a moziban láttam, nem scifi volt, hanem dokumentumfilm, és Joda a partin is kis zöld lény, R2D2 pedig véletlenül nekimegy Darth Vadernek, aki kilöttyinti a pezsgőjét.

Meghökkenésem magyarázata, hogy amikor megkaptuk a meghívót bizonyos Hubertus von Hohenlohe kiállításmegnyitójára, a térdünket csapkodtuk a szerkesztőségben. Egyértelmű volt, hogy médiahekk- kísérlettel állunk szemben. Már a fickó neve gyanús. A szöveg szerint síbajnok, Mexikó színeiben volt a szarajevói olimpián, de popsztár is, meg persze a közös fotók Andy Warhollal. Miközben német herceg, magyar ősökkel. Nyilvánvaló kacsa. A Google okozott csak zavart, mert végül találtunk Hubertus von Hohenlohéra utaló nyomokat, de közel sem annyit, amennyit egy ilyen formátumú, és egyúttal létező alak indokolt volna.

Örök fiatalság

Viccnek azonban a helyszínen sem találtam nyomát. Nem trükkös PR-eseménybe csöppentem, hanem tényleg egy kiállítás megnyitójára, ahol maga a múzeumigazgató, Csorba László mondott beszédet, olyan lelkesültséggel, mintha Petőfi reinkarnációja lett volna. Hohenlohe művészetét a kor lenyomataként emlegette, amelyben a „múlt és a jelen folytat párbeszédet egymással.”

Arra, hogy milyen az a jelen, amelyik beszélget a múlttal, csak később tudtam koncentrálni, mert a figyelmem még mindig elvonta a műalkotásokat kitakaró közönség. Elsőként azt értettem meg, miért rakták délelőttre a hivatalos megnyitót. A 11 óra tökéletes időpont, ha az ember előző nap szállt le a repülőjével: már kipihente a repülőutat, a hotelben megreggelizett, de még van ideje kitalálni, hogy kivel fog ebédelni délben, majd golfozni délután.

A teremben ugyanis nem a magyar értelmiségi közeg téblábolt, és nem is PR-osok, akik az ezen-az-áron-milyen-remek-vétel típusú öltönyökben és kosztümökben szoktak munkakörileg feszengeni. Igazi arisztokraták voltak jelen, amit nem csak a láthatóan elegáns, de mégsem hivalkodó öltözékekről lehetett észrevenni. Hanem hogy egyikükről sem tudtam eldönteni, hogy 30 és 60 év közt hol járhatnak, köszönhetően a több évtizedes pihenésnek, jó táplálkozásnak, déli napfénynek, stresszmentes életmódnak és a személyi edzőknek.

A Guldenburgok öröksége költözött be a múzeumba, azzal a különbséggel, hogy igazi volt. A jet set létezik, és azzal tölti az idejét, hogy elutazik a haver, Hubertus kiállítására, valahová Kelet-Európába. Onnan úgysincs messze Monte Carlo, ahová még átröppennek barátjuk következő show-jára, majd ki vitorlázni megy, ki a Garda-tóhoz, vagy vissza Mexikóba, New Yorkba, Barcelonába, és egyéb helyekre, ahol az arisztokraták lenni szeretnek.

Egy közvetlen úrtól megtudom, a herceg (Hubertus von Hohenlohe) úgy jutott ki az olimpiára, hogy gyakorlatilag ő volt az egyetlen, aki síelni tudott a sivatagos országban. Szövetséget alapított, majd magát jelölte versenyzőnek. Nem tudom eldönteni, hogy ez példa arra, hogy milyen ötletes srác a Hubertus, aki 50 évesen állt rajthoz a világ legnagyobb versenyén, vagy most egyszerűen csak hátba szúrta őt.

Zavaromban visszahúzódom az egyik terembe, ami érdekes módon nem műalkotásokkal, hanem családi fotókkal van beborítva. Kiderül, hogy a herceg az a típusú nemes, aki mexikói birtokán osztrák stílusú, zöldgalléros vadászöltönyben járkál, és találkozott a világ legtöbb hírességével Sean Connerytől Falcóig.

Parfümös dobozból cipős doboz

Aztán belebotlom a művészbe, és feltétlen reflexszel megkérdem, minek hatására kezdett alkotni. „Huszonéves koromban találkoztam Andy Warhollal. Ő mondta: nem fontos, hogy fehér vagy, fekete vagy, zsidó vagy, esetleg dagadt vagy vékony, magas vagy, van-e hajad: csak csinálni kell, el kell mondani, amit akarsz.”

„És mi az, amit el akar mondani a műveivel? Mi az üzenet?” – teszem fel a kérdést, támpontul valami műalkotást keresve a szememmel. De hiába: csak a családi fotók néznek vissza rám. Szerencsére a herceg nagy lendülettel meséli: „Nincs üzenet. Azt akarom megmutatni, hogy olyan korban élünk, amikor nehéz megtalálni az identitásunkat. Erős kulturális behatások közt élünk, mindenki javasol neked valamit, míg végül azt sem tudod, ki vagy és mit akarsz. Csak akkor lehetsz boldog, ha valamilyen tehetséggel születsz, újságíró, sportoló, művész, és képes vagy ezt kibontani az életben. Ez a művészetem lényege.” – mondja, majd felveszi a telefonját, megmutatja a kijelzőt, hogy a Yello együttes hívja, és megjegyzi, nagyon jóban van velük.

„És a trash? A szemét? Ez mit jelent?” – Idézem fel a szusszanásnyi időben a kiállítás címét: Pop, City, Trash.

„A trash egy lépéssel Warhol után jött. Warhol azt mondta, a termék a sztár. Ma viszont azok az emberek a sztárok, akik képesek reciklálni a szemetet, ami a termék után marad. Az ember már olyan intelligens, hogy eldobunk egy parfümös dobozt, és abból valakik cipős dobozt gyártanak. Ezek az emberek segítenek jobb világot teremteni.” – mondja a művész olyan lelkesedéssel, mint a frissen megválasztott szépségkirálynő, aki még ott, a színpadon világprogramot hirdet a bébifókák megmentéséért. Sejtem, hogy ez csak a felszín.

„Tehát a thrash-t nem kulturálisan közelíted meg? Az underground, a mellőzött, az értéktelen felől?” „Ja, nem. A trash az csak szemét. Rengeteg képemen a szemetet fotózom.” – mondja és végre átsétálunk a fotónyomatokat mutató teremben, amelynek falán összepréselt ruhabálák, kartondobozok kinagyított fotói függnek. A herceg egyszerű szavai után furcsa, hogy amit látok, az még azoknál is szimplább. Tükröződésekben fotózott önarcképek, sokszorosított minták, és ezek egymás mellé helyezett triptichonjai.

Az egészből nem is az ötlet hiányzik igazán, hanem annak a felismerése, hogy Warhol és a pop art fénykora óta eltelt vagy negyven év, és időközben történt pár dolog a vizuális kultúrában.

Múlt és jelen beszélget, azt mondja az egyik

Hogy mi az a jelen, ami a Nemzeti Múzeum igazgatójának megnyitóbeszéde alapján itt beszélget a múlttal, továbbra sem világos, hacsak nem maga az igazgató a jelen, aki a letűnt kor képzőművészével megbeszélte, hogy 2011-ben legyen itt kiállítása.

Megnyugtatásul annyit kiderítettem: nem a múzeum fizette a balhét. A kiállítást egy tehetős svájcival összeházasodott magyar nő, bizonyos Zsazsa Chaillet szervezte, aki, miután vásárolt pár Hubertus von Hohenlohe-műalkotást, felkereste a Nemzeti Múzeumot, hogy szívesen rendezne kiállítást. A múzeumnak mindez nem sokba kerül, a költségeket a genfi főkonzulátus állta, mondta az igazgató.

A kiállítás egyébként nem lenne rossz, ha a jókedvű és közlékeny herceg a program teljes ideje alatt megtekinthető lenne. Önmagában a Pop, City, Trash sajnos ugyanis értelmezhetetlen.

A képekről a neves street artos, Banksy filmje jutott eszembe, amelyben az önjelölt művész blöffkiállítását komolyan veszi a közönség, és végül a művész maga is. Banksy az utolsó kockákon széttárja a kezét: „Régebben azt vallottam, hogy mindenki lehet művész, csak meg kell próbálnia. Ma már nem mondok ilyesmiket.”

Lazításul hallgassák meg a popénekesként is működő művész videoklipjét, amit a Youtube-on már 2492-en megtekintettek.