A Bizottság a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb alternatív együttese volt, amelynek képzőművész tagjai úgy csináltak kemény rendszerkritikát, hogy még lemezük is megjelenhetett akkoriban. A képzőművész tagok huszonöt évvel később kiállítást kaptak a Műcsarnokban. Ha már a 21. században szocializálódott, a cikk végén gyors összefoglaló.
Az A. E. Bizottság a legmeglepőbb dolog, ami az utóbbi évtizedekben magyar kiállítóteremben feltűnt. A nyolcvanas évek undergroundját eddig nem emelték be a hivatalos állami művészet köreibe. A Műcsarnok kiállításának középpontjában a képzőművészet helyett érdekes módon a zene áll. A diktatúra ellen küzdő egykori kultúrforradalmárok a helyszínen pártbürokratákkal paroláznak. A kormányközeli igazgató maga rendezte a kiállítást a szabadságról, ami mégis meglepően izgalmas lett.
A látogató már akkor elégedetten távozna a Műcsarnokból, ha az egész csak az első terem monumentális installációjából állna. A műfűvel fedett padló, az együttes falnyira nagyított és az utolsó vacsorát idéző, szatirikus fotója, plusz a zenekar síremléke (tescós kályhára helyezett szoborcsoport, körben keringő giccselefántokkal és lobogó műtűzzel) annak is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt a kelet-európaiság lényegéről van szó, a dölyfös hatalmat és annak giccsesztétikáját kifigurázó gesztusokról, aki semmit nem tud a nyolcvanas évek undergroundjának legendás együtteséről.
A nagyon fiatal, de érdeklődő látogató ennyiből is érzi, hogy itt rendszerkritika címén nem tüntetésekről, könnygázról vagy betört kirakatokról van szó, hanem gúnyról, fricskáról és dadaizmusról.
A műfüves terem két oldalán, kiállítástechnikailag is ügyes megoldással, csövek végére helyezett képernyőkön kortársakkal készült interjúk futnak. Némelyik annyira halkan, hogy ne zaklathassa fel a betévedő élemedett korú egykori cenzorokat, akik számára itt derülne ki, hogy a nyolcvanas években mindenki ellenálló volt, és baráti viszonyban állt a Bizottság tagjaival.
Ha viszont a fiatal érdeklődő helyezi arcát a nyílásra, a teremben kavargó beszélgetősházibuli-zaj letisztul, és meghallgathatja, mit mond a Bizottságról Nagy Feró (ő szervezte nekik első nagy koncertjüket, amiből országos ismertséget szereztek, Feró pedig azt a felismerést, hogy a zenét lehet direkt komolytalanul is játszani, és ez a rock and rollnál is formabontóbb), vagy mit mond Fábry Sándor (hogy a tagok kínosan ügyeltek arra, hogy ne tudjanak zenélni), Bárdos Deák Ági (hogy koncertjeikkel a minden diktatúra alapját adó kispolgári álszentséget zúzták szét) és Soma (hogy neki most jelent meg egy könyve valami egész más témában).
A diktatúrát csak a történelemórákról ismerők számára is összeáll, hogy a Bizottság zajos zenéje és nehezen dekódolható szövegei nem a szabadságról szólnak, hanem ezek a szövegek jelentették akkoriban magát a szabadságot. A dallamos zene, a világos iránymutatást nyújtó szövegek a rendszer részei, a manipuláció eszközei voltak. A kádárista mennyország Máté Péter-slágerekből, lelkesítő szónoklatokból és vezércikkekből épült fel. Az underground viszont abból csinált programot, hogy szövegei homályosak voltak, zenéje pedig disszonáns. A gúny, a zaj és a dada szembement a kor fojtóan könnyed életérzésével.
A kiállítás további termei a nyitókép után aztán olyan akkurátusan bontják ki a nyolcvanas évek ellenkultúrájának működését, jelrendszerét és értelmezését, mintha a kiállítás bevezetés volna a kettős beszéd művészetébe. Feltűnnek a pályatársak munkái, majd a Bizottságot alkotó három szentendrei képzőművész korabeli festményei. Láthatjuk a szórakoztató és innen nézve már jól dekódolható munkákat: Wahorn András A miniszter fekete mercédesze elhalad az 1124-es italbolt előtt című festményét, amit a művelődési miniszter helyettese saját kezűleg távolított el a Fiatal Művészek Klubjának faláról. De ugyanerről szól ef Zámbó István politikusszónokát kigúnyoló festménye, vagy fe Lugossy László erotikus vásznai.
Megható és a tagok akkori szoros életközösségét jelzi, hogy a motívumok, stílusjegyek átfolynak egyikük képéről a másikra, mintha együtt festegető házaspárok munkái lennének.
A vásznakon feltűnő jelek néha jól értelmezhetők, de legtöbbször mégis kétségbe ejtik a rendszerváltás után szocializálódott látogatót. A számok homályos szövegei, a vásznak burkolt jelrendszere azonban nem azt jelenti, hogy a 21. századra elvesztettük intuitív képességeinket. Egy korábbi interjúnkban maga Wahorn András rántja le a leplet a nyolcvanas évek kódolt nyelvezetéről: "Akkoriban azt hittem, mivel én vagyok az, aki mindenen túl lenyúl önmagába, és önmagán keresztül a nagy közöst keresi, ezért bármi, ami feljön, még ha én magam nem is értem, fontos lehet. Valóban nem értettem, miért rajzolok ilyeneket, de azt láttam, az emberek tolonganak a rajzaim előtt. Hát elhittem, hogy ez nagyon fontos nekik. Most már látom, azért volt nekik fontos, mert egy érthetetlen dolgot láttak, amibe beleképzelhették saját hiányzó vágyképeiket."
A kiállítás a felére sajnos veszít lendületéből: az apszis vélhetően a zenei munkásságukat mutatná be, de a két kurátor, Gulyás Gábor igazgató és Készman József művészettörténész nem tud mit kezdeni a témával. A kirakott koncertplakátok és fotók annyit bizonyítanak, hogy a Bizottság valóban fellépett, nemcsak a csajokat hülyítették ezzel a szöveggel.
Ahogy egyre mélyebbre fúrtam magam a nyolcvanas években, úgy lett erősebb az érzés, hogy a diktatúra ellen háborgó kiállítás mégsem olyan, mint például a bécsi műcsarnok néhány éve rendezett punk tárlata, amely precízen végigvette, hogyan mentek szembe az establishmenttel a Sex Pistols és társai, miként érték el, amit elértek, hogy aztán kulturális javakat hátrahagyva eltűnjenek, mint Petőfi a kukoricásban. A budapesti Műcsarnokban világossá vált: Kelet-Európa a lényeg, miszerint itt semmi sem egyértelmű, minden képlet maszatos, minden helyzet tisztázatlan, ma is ugyanolyan élő hagyomány, mint 20 éve.
Itt van mindjárt a Bizottság. A tagok valójában képzőművészeknek tartották magukat, akik mellesleg zenélnek. Ismertségüket viszont éppen ennek az 1980-1986-ig tartó mellékállásnak köszönhetik.
Megdöbbentő az is, hogy a nagy retrospektív kiállítást nem a nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmának egykori tagjai rendezték, és még csak nem is korunk rendszerkritikusai, bármilyen rendszert értsünk is ezalatt. A tárlatot a nagypolitika képviselői hozták össze és nyitották meg. A megnyitó múzeumi szokások szerint is példátlan módon zárt volt, elkerülendő, hogy a nem odavaló elemek botrányt okozzanak, miközben az ellentmondásos megítélésű Szőcs Géza államtitkár tósztot mond.
A helyzetet fokozta, hogy Gulyás Gábor nemcsak mint múzeumigazgató jelent meg, megtette magát a kiállítás kurátorának is. Sőt, sokoldalú tehetségét elismerve riporternek is kinevezte magát, aki kérdései ereje miatt érthető módon tűnt fel a kiállítás legnagyobb vásznán futó filmben: a kamera néha hosszasan időzik Gulyás alakján, megfeledkezve arról, hogy a téma a háttérben szöszmötölő valamelyik Bizottság-tag. Gulyás Gábor-festmények nem kerültek a falra.
A kiállítás az utolsó harmadára összeszedettebb lesz, de célt téveszt. További videóinterjúkból megismerjük a feloszlás okait (nem bírták a rutint). Egy izgalmas videóinstalláción pedig láthatjuk a tagokat, egy közös térben, de három vásznon, egymástól végletesen elzárva: magányosan sétálnak a fehér térben, átnéznek a másik vásznára, de nyilvánvaló, hogy nem látják társaikat.
A kiállítás levezetése a tagok posztbizottságos tevékenységének ismertetése lenne, de ebből valamiért csak a képzőművészet jelenik meg, pedig mindegyiküknek voltak egyéb jelentős és közismert projektjei is (Wahorn: film, számítógépes grafika, tévézés, szólólemez; fe Lugossy: Batu Kármen együttes, egyéb zenei projektek; ef Zámbó: Happy Dead Band). A kiállított vásznakból viszont az a szomorú kép áll össze, hogy a tagok a 80-as évek után már nem tudtak továbblépni: fe Lugossy új installációi bírnak relevanciával, de ef Zámbó és Wahorn képei készülhettek volna 20-30 évvel korábban is.
A kiállításból a következők derültek ki:
– A Bizottság együttes korszakalkotó, egyszeri produkció, amely nélkül tagjai nem érdemelnének műcsarnokos kiállítást.
– A három tag ma is izgalmas figura, releváns felvetésekkel, de ezek kibontásához a lefojtott nyolcvanas évek kellettek. Wahorn mondta: "Annak idején, a XX. században az volt a művész feladata, hogy senkire és semmire nem figyelve, csak a belső hangjaira hagyatkozva valami olyat hozzon létre, ami még senkinek nem jutott az eszébe, vagyis ami senkinek sem kell. Manapság egy másfajta, egy nehezebb feladatról van szó: a művésznek meg kell figyelnie a korát, és meg kell keresnie benne a helyét, hogy a kor igénye szerint a legkreatívabban tudja kihasználni magát. Ez egy újfajta gondolkodás. "
– Nincs olyan kulturális produktum, amire a hatalom ne tudna rámászni.