Index Vakbarát Hírportál

Bevezetés a kettős beszéd művészetébe

2011. szeptember 10., szombat 19:58

A Bizottság a nyolcvanas évek egyik legmeghatározóbb alternatív együttese volt, amelynek képzőművész tagjai úgy csináltak kemény rendszerkritikát, hogy még lemezük is megjelenhetett akkoriban. A képzőművész tagok huszonöt évvel később kiállítást kaptak a Műcsarnokban. Ha már a 21. században szocializálódott, a cikk végén gyors összefoglaló.

Az A. E. Bizottság a legmeglepőbb dolog, ami az utóbbi évtizedekben magyar kiállítóteremben feltűnt. A nyolcvanas évek undergroundját eddig nem emelték be a hivatalos állami művészet köreibe. A Műcsarnok kiállításának középpontjában a képzőművészet helyett érdekes módon a zene áll. A diktatúra ellen küzdő egykori kultúrforradalmárok a helyszínen pártbürokratákkal paroláznak. A kormányközeli igazgató maga rendezte a kiállítást a szabadságról, ami mégis meglepően izgalmas lett.

A látogató már akkor elégedetten távozna a Műcsarnokból, ha az egész csak az első terem monumentális installációjából állna. A műfűvel fedett padló, az együttes falnyira nagyított és az utolsó vacsorát idéző, szatirikus fotója, plusz a zenekar síremléke (tescós kályhára helyezett szoborcsoport, körben keringő giccselefántokkal és lobogó műtűzzel) annak is nyilvánvalóvá teszi, hogy itt a kelet-európaiság lényegéről van szó, a dölyfös hatalmat és annak giccsesztétikáját kifigurázó gesztusokról, aki semmit nem tud a nyolcvanas évek undergroundjának legendás együtteséről.

A nagyon fiatal, de érdeklődő látogató ennyiből is érzi, hogy itt rendszerkritika címén nem tüntetésekről, könnygázról vagy betört kirakatokról van szó, hanem gúnyról, fricskáról és dadaizmusról.

Nagy Feró is tőlük tudta meg

A műfüves terem két oldalán, kiállítástechnikailag is ügyes megoldással, csövek végére helyezett képernyőkön kortársakkal készült interjúk futnak. Némelyik annyira halkan, hogy ne zaklathassa fel a betévedő élemedett korú egykori cenzorokat, akik számára itt derülne ki, hogy a nyolcvanas években mindenki ellenálló volt, és baráti viszonyban állt a Bizottság tagjaival.

Ha viszont a fiatal érdeklődő helyezi arcát a nyílásra, a teremben kavargó beszélgetősházibuli-zaj letisztul, és meghallgathatja, mit mond a Bizottságról Nagy Feró (ő szervezte nekik első nagy koncertjüket, amiből országos ismertséget szereztek, Feró pedig azt a felismerést, hogy a zenét lehet direkt komolytalanul is játszani, és ez a rock and rollnál is formabontóbb), vagy mit mond Fábry Sándor (hogy a tagok kínosan ügyeltek arra, hogy ne tudjanak zenélni), Bárdos Deák Ági (hogy koncertjeikkel a minden diktatúra alapját adó kispolgári álszentséget zúzták szét) és Soma (hogy neki most jelent meg egy könyve valami egész más témában).

A diktatúrát csak a történelemórákról ismerők számára is összeáll, hogy a Bizottság zajos zenéje és nehezen dekódolható szövegei nem a szabadságról szólnak, hanem ezek a szövegek jelentették akkoriban magát a szabadságot. A dallamos zene, a világos iránymutatást nyújtó szövegek a rendszer részei, a manipuláció eszközei voltak. A kádárista mennyország Máté Péter-slágerekből, lelkesítő szónoklatokból és vezércikkekből épült fel. Az underground viszont abból csinált programot, hogy szövegei homályosak voltak, zenéje pedig disszonáns. A gúny, a zaj és a dada szembement a kor fojtóan könnyed életérzésével.

Így értelmezd, amit nem értesz

A kiállítás további termei a nyitókép után aztán olyan akkurátusan bontják ki a nyolcvanas évek ellenkultúrájának működését, jelrendszerét és értelmezését, mintha a kiállítás bevezetés volna a kettős beszéd művészetébe. Feltűnnek a pályatársak munkái, majd a Bizottságot alkotó három szentendrei képzőművész korabeli festményei. Láthatjuk a szórakoztató és innen nézve már jól dekódolható munkákat: Wahorn András A miniszter fekete mercédesze elhalad az 1124-es italbolt előtt című festményét, amit a művelődési miniszter helyettese saját kezűleg távolított el a Fiatal Művészek Klubjának faláról. De ugyanerről szól ef Zámbó István politikusszónokát kigúnyoló festménye, vagy fe Lugossy László erotikus vásznai.

Megható és a tagok akkori szoros életközösségét jelzi, hogy a motívumok, stílusjegyek átfolynak egyikük képéről a másikra, mintha együtt festegető házaspárok munkái lennének.

A vásznakon feltűnő jelek néha jól értelmezhetők, de legtöbbször mégis kétségbe ejtik a rendszerváltás után szocializálódott látogatót. A számok homályos szövegei, a vásznak burkolt jelrendszere azonban nem azt jelenti, hogy a 21. századra elvesztettük intuitív képességeinket. Egy korábbi interjúnkban maga Wahorn András rántja le a leplet a nyolcvanas évek kódolt nyelvezetéről: "Akkoriban azt hittem, mivel én vagyok az, aki mindenen túl lenyúl önmagába, és önmagán keresztül a nagy közöst keresi, ezért bármi, ami feljön, még ha én magam nem is értem, fontos lehet. Valóban nem értettem, miért rajzolok ilyeneket, de azt láttam, az emberek tolonganak a rajzaim előtt. Hát elhittem, hogy ez nagyon fontos nekik. Most már látom, azért volt nekik fontos, mert egy érthetetlen dolgot láttak, amibe beleképzelhették saját hiányzó vágyképeiket."

Lehet, hogy a punk halott, de ez nem

A kiállítás a felére sajnos veszít lendületéből: az apszis vélhetően a zenei munkásságukat mutatná be, de a két kurátor, Gulyás Gábor igazgató és Készman József művészettörténész nem tud mit kezdeni a témával. A kirakott koncertplakátok és fotók annyit bizonyítanak, hogy a Bizottság valóban fellépett, nemcsak a csajokat hülyítették ezzel a szöveggel.

Ahogy egyre mélyebbre fúrtam magam a nyolcvanas években, úgy lett erősebb az érzés, hogy a diktatúra ellen háborgó kiállítás mégsem olyan, mint például a bécsi műcsarnok néhány éve rendezett punk tárlata, amely precízen végigvette, hogyan mentek szembe az establishmenttel a Sex Pistols és társai, miként érték el, amit elértek, hogy aztán kulturális javakat hátrahagyva eltűnjenek, mint Petőfi a kukoricásban. A budapesti Műcsarnokban világossá vált: Kelet-Európa a lényeg, miszerint itt semmi sem egyértelmű, minden képlet maszatos, minden helyzet tisztázatlan, ma is ugyanolyan élő hagyomány, mint 20 éve.

Itt van mindjárt a Bizottság. A tagok valójában képzőművészeknek tartották magukat, akik mellesleg zenélnek. Ismertségüket viszont éppen ennek az 1980-1986-ig tartó mellékállásnak köszönhetik.

Megdöbbentő az is, hogy a nagy retrospektív kiállítást nem a nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmának egykori tagjai rendezték, és még csak nem is korunk rendszerkritikusai, bármilyen rendszert értsünk is ezalatt. A tárlatot a nagypolitika képviselői hozták össze és nyitották meg. A megnyitó múzeumi szokások szerint is példátlan módon zárt volt, elkerülendő, hogy a nem odavaló elemek botrányt okozzanak, miközben az ellentmondásos megítélésű Szőcs Géza államtitkár tósztot mond.

A helyzetet fokozta, hogy Gulyás Gábor nemcsak mint múzeumigazgató jelent meg, megtette magát a kiállítás kurátorának is. Sőt, sokoldalú tehetségét elismerve riporternek is kinevezte magát, aki kérdései ereje miatt érthető módon tűnt fel a kiállítás legnagyobb vásznán futó filmben: a kamera néha hosszasan időzik Gulyás alakján, megfeledkezve arról, hogy a téma a háttérben szöszmötölő valamelyik Bizottság-tag. Gulyás Gábor-festmények nem kerültek a falra.

Nem bírták a rutint

A kiállítás az utolsó harmadára összeszedettebb lesz, de célt téveszt. További videóinterjúkból megismerjük a feloszlás okait (nem bírták a rutint). Egy izgalmas videóinstalláción pedig láthatjuk a tagokat, egy közös térben, de három vásznon, egymástól végletesen elzárva: magányosan sétálnak a fehér térben, átnéznek a másik vásznára, de nyilvánvaló, hogy nem látják társaikat.

A kiállítás levezetése a tagok posztbizottságos tevékenységének ismertetése lenne, de ebből valamiért csak a képzőművészet jelenik meg, pedig mindegyiküknek voltak egyéb jelentős és közismert projektjei is (Wahorn: film, számítógépes grafika, tévézés, szólólemez; fe Lugossy: Batu Kármen együttes, egyéb zenei projektek; ef Zámbó: Happy Dead Band). A kiállított vásznakból viszont az a szomorú kép áll össze, hogy a tagok a 80-as évek után már nem tudtak továbblépni: fe Lugossy új installációi bírnak relevanciával, de ef Zámbó és Wahorn képei készülhettek volna 20-30 évvel korábban is.

A kiállításból a következők derültek ki:

– A Bizottság együttes korszakalkotó, egyszeri produkció, amely nélkül tagjai nem érdemelnének műcsarnokos kiállítást.

– A három tag ma is izgalmas figura, releváns felvetésekkel, de ezek kibontásához a lefojtott nyolcvanas évek kellettek. Wahorn mondta: "Annak idején, a XX. században az volt a művész feladata, hogy senkire és semmire nem figyelve, csak a belső hangjaira hagyatkozva valami olyat hozzon létre, ami még senkinek nem jutott az eszébe, vagyis ami senkinek sem kell. Manapság egy másfajta, egy nehezebb feladatról van szó: a művésznek meg kell figyelnie a korát, és meg kell keresnie benne a helyét, hogy a kor igénye szerint a legkreatívabban tudja kihasználni magát. Ez egy újfajta gondolkodás. "

– Nincs olyan kulturális produktum, amire a hatalom ne tudna rámászni.

Rovatok