Mikor és hogyan halt meg Petőfi? Utoljára 1849. július 31-én látták Fehéregyházánál, a segesvárinak mondott ütközetnél. Ebben az ütközetben volt egy Petőfy nevű főhadnagy, ez mennyire zavarhatott össze mindent?

Szem előtt tartva azt az elvet, hogy tudományosnak az nevezhető, ami megcáfolható, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy Petőfi Sándor a segesvárinak nevezett, valójában fehéregyházi csatában vesztette életét. Szemtanú vallomására alapozott véleményem szerint nem dzsidával vagy pikával szúrták le, hanem kardvágás okozta halálát. Ugyanis a kozák lovasok nemcsak döfő, hanem szúró-vágó fegyverrel is rendelkeztek.

Petőfy Ignác személye sokáig nem kapott kellő hangsúlyt a Petőfi-kutatásban. Először Papp Kálmán mérnök, amatőr Petőfi-kutató figyelt fel rá, legutóbb Kerényi Ferenc említette pár éve megjelent monográfiájában. Tekintve, hogy a csatában két Petőfi/Petőfy is volt, a honvédek pedig eredendően nem tudtak a költő jelenlétéről, jelentős mértékben megzavarhatta a későbbi kutatókat a sok, egymástól eltérő személyleírás. A két Petőfi egyidejű jelenlétének ismerete egyúttal magyarázat arra is, hogyan láthatták egyidőben Petőfit a harcmező különböző, egymástól távol eső pontjain.

Eddig hányszor találták meg Petőfi tetemét eltűnése óta? Legutoljára Morvai Ferenc, a Megamorv Kazánfejlesztő és Kutató Kft. tulajdonosa és igazgatója, a Megamorv Petőfi Bizottság megalapítója, aki a nyolcvanas évek végétől megszállottan kereste Petőfi földi maradványait, azt írta, hogy “az 1989. július 17-én a barguzini 7-es számú sírban talált csontváz azonos Petőfi Sándoréval”.

Rengeteg alkalommal vélték megtalálni. A két legemlékezetesebb eset valamiért 1902-höz köthető. Reichenberger Bernhard egykori osztrák katonaorvos azt híresztelte, hogy a segesvári csatatéren levágta a holtan heverő költő fejét, majd, miután valamilyen eljárással elérte, hogy a koponya ne induljon bomlásnak, a balázsfalvi görög katolikus gimnáziumnak adományozta. 1902-ben Török Aurél antropológus állapította meg, hogy a koponya nem lehet Petőfié. Ennek ellenére még harminc évvel később is azt vallotta a gimnázium tantestülete, hogy nemzeti poétánk koponyáját őrzi.

A másik eset egy Lázár Márton nevű székelykeresztúri kuktához köthető. Egyszer elmesélte egy postamesternek a szörnyű titkát, mely szerint a segesvári ütközet utáni éjszakán vak szolgája azt jelentette: három honvéd katonát talált az istállóban. A szolga szerint az egyik Petőfi. A vak szolga úgy látta. Értjük, ugye? A sebesült tiszt másnap reggelre meghalt, így Lázár eltemette az istálló mögé, majd később kiásta onnan, hogy a kertjében temesse el újra. Miután Lázár meghalt, a postamester 1902-ben nyilvánosságra hozta a titkot. A hírre azonnal felugrott egy székelykeresztúri temetési vállalkozó, aki újfent kiásta a csontokat, és azok fölött néhány lelkes segítőjével közösen, könnyes szemmel elénekelte a Himnuszt. Ezután díszes temetést rendezett harangszóval és sortűzzel, majd ő is eltemette a csontokat saját sírkertjében. Ezt később szintén felbontották, így 1944-ben Salamon Henrik professzor megállapította, hogy azok egy idős korában elhunyt ember földi maradványai.

Elvist az ufók rabolták el, Petőfit nem vihették el? Melyik a lehető legszórakoztatóbb és leghihetetlenebb történet Petőfi haláláról?

Elvist nem rabolták el, Elvis él, ezt mindenki tudja. Komolyra fordítva a szót, a valós elméletek inkább hajmeresztőek és bosszantóak, egy kutatónak legalábbis nem sok szórakozást nyújtanak. A barguzini ügy kirobbanása után is sokan élcelődtek, hogy Petőfi biztos vodkát nyakalt és a jégen táncolva fókára vadászott.

Csonta János, egy román paraszt, akinek a kertjében mintegy húsz magyar honvéd holttestét ásták el, azt állította, hogy a Küküllő partjáról egészen a sírgödörig szállított egy holttestet, aki mégsem volt halott, és egyszer csak megszólalt: „Élek! Meggyógyulhatok! Petőfi vagyok! Segítsenek!” Ám egy cári gyalogos a sírgödörbe taszította, majd holttesteket dobott a költőre. Imreh Sándor Mátyás-huszár ezt még azzal is kiegészítette, hogy a sírásók vissza is kiáltottak Petőfinek: „Dögölj meg, Kossuth-kutya!” Természetesen ezt Imreh csak hallotta valakitől, aki egy másik valakitől hallotta, akinek egyszer valaki elmesélte, aki természetesen megint csak hallotta valakitől. Amikor a hír napvilágot látott, Csonta János már nem élt, ahogy senki más sem, aki alátámaszthatná. Kár tovább ragozni. A cári gyalogosok a holtak közül kiválasztották a sebesülteket, nem keverték össze őket a már nem élőkkel.

Petőfit sokat támadták, hogy a versei mellett soha nem fog harcolni. Az iskolában is egy szabad lelkű, romantikus költő képét tanultuk. A könyve szerint Petőfi tökéletesen kiképzett katona volt, obsitos gyalogos, aki Sopronban, a báró Gollner nevét viselő cs. kir. 48. gyalogezred laktanyájában csapott fel katonának 1839. szeptember 6-án. Sokan nem értik, miért kellett egyáltalán harcolnia?

Petőfit elsősorban korábbi kollégája és barátja, Vahot Imre támadta. Feltette a kérdést Nemzetőr című lapjában, név nélkül, hogy Petőfi miért nem teszi már végre azt, amit korábban számtalanszor megverselt? Fogjon kardot és harcoljon! Ezt Vahot 1848. szeptember 10-én publikálta. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy Jelačić csapatai szeptember 11-én lépték át a Drávát. Ténylegesen ezzel kezdődtek meg a harcok. Vahot nem volt tisztességes, amikor számon kérte Petőfit. Legalábbis türelmetlen volt. A költőben viszont Vahot cikke után valószínűleg még nagyobb bizonyítási vágy égett, mint korábban. Petőfi igenis harcolni akart, akkor is, amikor megfosztották különböző katonai rangjaitól, akkor is, amikor már gyermeke született, akkor is, amikor Bem határozottan utasította az ellenkezőjére.

Honnan tudták az emberek, hogyan néz ki Petőfi? Mik voltak a tipikus testi jegyei, amik alapján rátalálhatunk ma? Kiálló bal szemfogáról sok szó esik például.

A honvédek többsége sehonnan sem tudta. Ha hallottak is róla, legtöbbjük soha nem látta. Még képen vagy a verses kötetek dombornyomásos ábrázolásain sem. Kevesen tudták, hogy néz ki. Ők vagy ismerték már korábbról, vagy ott mutatták be nekik.

A költő külsejéről rengeteg leírás áll rendelkezésünkre. Ezek alapján nagyjából tudjuk a magasságát, a testalkatát, koponyájának formáját, hajszínét. A legjellegzetesebb azonban valóban a sokat emlegetett kiálló szemfog. Le kell szögeznem, ez nem farkasfog, ahogy gyakran írják, hanem egy más típusú fogazati rendellenesség. Hivatalos elnevezése harmadik ektópia. Erről Salamon Henrik annak idején részletesen írt a Fogorvosi Szemlében.

Mondják, hogy nagyon rosszul futott, mert állítólag a bal lábában csontelhajlás volt. Meg azt is, hogy gyenge fizikumú, vékony ember volt. Megjelennek ezek is a különböző elméletekben?

Petőfi valóban gyenge fizikumú, vékony ember volt, azonban a csontelhajlásra nincs semmiféle bizonyíték. Ezzel kapcsolatban csak annyit tudunk, hogy valamiért nehezen tudott emelkedőn felfelé sétálni. Petőfit a csatát megelőző hónapokban három ízben is malária gyötörte, rendszeresen kért és kapott betegszabadságot. Július 22-től 29-ig pihenő nélkül tett meg szekéren 600 km-t, ami az akkori útviszonyokat ismerve, rendkívül kimerítő lehetett számára. Ezt egy feleségének írt levele is alátámasztja. 30-án szintén egész nap zötykölődött Székelykeresztúrra, éjszaka nem nagyon tudott pihenni. Másnap pedig jelen volt az ütközetben. Fáradt volt és kimerült, a levegő fülledt. Ilyen körülmények között kell váratlanul menekülőre fognia. Kénytelen volt azt látni, hogy az általa piedesztálra emelt Bem is menekül. Körülötte holttestek tucatjai.

A fiziológiai-pszichológiai adatok azért fontosak, mert ismeretükben bizonyos elméletek eleve kizárhatóak. Petőfi az utolsók között volt, aki elkezdett futni. Kizárt például, hogy hegynek fel az indulási pontjától 3 km távolságra eljusson.

Petőfi eltűnése mikor vált hivatalossá, és miért lett ilyen titokzatos ügy belőle?

Az első cikk, amely nyíltan mert beszélni Petőfi eltűnéséről, Jókaié volt, 1856-ban. Sokáig nem is lehetett beszélni Petőfi személyéről. Például Haynau idején vagy a korai Bach-korszakban. Ha valaki egy fórumon a nevét említette, arról feltételezték, hogy a forradalmiság eszméje hevíti, szimpatizál a szabadságharc szükségességét és jogosságát vallókkal. Az pedig megtorlandó volt. A titokzatosság részint ebből ered. Évekig nem lehetett beszélni valamiről, ami mindenkit érintett, amire mindenki kíváncsi volt, ugyanakkor senki sem tudott róla semmi biztosat. Petőfi időnként megjelent, gondolták, hátha bujdosik. Arany János is többször megírja kétségeit, akárcsak Jókai. Aztán, amikor már elkezdtek beszélni róla, azzal kellett szembesülniük, hogy mindenki mást mond. Ki itt látta, ki ott. Valaki azt mondja, saját két szemével látta, amint eltemették, más pedig azt, hogy egy szekéren elmenekült. Mindenki látta Petőfit, valójában senki sem. Illetve valaki biztosan igazat mond, de vajon ki lehet az? Aztán szépen lassan előkerült a batyuból az első szibériai história is.

A Petőfi-kultuszt mennyire befolyásolta, hogy nem ismerni a halálának idejét és módját?

Mondhatni, elsősorban ez befolyásolta. Elvégre látták őt Zilahon, Göcsben, Aradon, Bölcskén, Nagybányán, Diószegen, Sopronban, Békéscsabán. Egyesek szerint emigrált, mások szerint Szendrey Júlia bújtatja. Volt, aki összekeverte Petőfit öccsével, Istvánnal, más pedig szándékosan adta ki magát Petőfinek, hogy kihasználva a köztük lévő hasonlóságot, pénzt vagy ételt szerezzen a költő régi ismerőseitől és tisztelőitől. Olyan személy is akadt, aki azt mondta, hogy – ugyan az illető tagadta –, de ő jól tudja, hogy a nagy költővel találkozott. Vagy ott van a Manasses-per: az 1870-es években előállt egy messziről jött ismeretlen, aki azt hangoztatta, hogy egy Oroszországot megjárt hadifogoly, aki találkozott Petőfivel. Hosszú ideig egy ólombányában raboskodott, miután 1849-ben foglyul esett. Ebben a bányában dolgozott Petőfi is, akit később kineveztek bányafelügyelőnek. Manassest aztán besorozták a cári hadseregbe. A fogolyt besorozták! Aztán sok évtized múlva hazatért. A hírt persze azonnal felkapta a sajtó, követelték, hogy Tisza Kálmán vizsgálja ki az ügyet. A szélhámost végül egy kolozsi alispán buktatta le, aki egy nagyobb közönség és a sajtó képviselői előtt kivallatta. Manasses elé helyezett néhány arcképet, Teleki Lászlóét, Perczel Mórét, Heine és Byron képeit, illetve még néhányat. Manasses mindjárt két képre is rábökött, igaz, ebből az egyik valóban Petőfié volt. Ugyanakkor kiderült, hogy a több mint húsz éven keresztül cári hadseregben szolgáló katona a legalapvetőbb orosz vezényszavakat sem ismeri. Később bevallotta, hogy Petőfivel sohasem találkozott, Oroszországban sem járt még soha. Nagyváradon ítélték el közönséges bűncselekményekért, és a börtönben hallotta, hogy aki hírt hoz Petőfiről, nagy jutalmat kap. Petőfi képét pedig valahol az utcán látta, egyébként sem írni, sem olvasni nem tudott. Ráadásul a becsületes neve Pap János.

Minél kevesebbet tudunk valamiről, annál inkább saját fantazmagóriáink áldozatává válunk, és a legolcsóbb trükköknek is bedőlhetünk.

Petőfi halála óta a különböző államvezetések és rendszerek hogyan támogatták és tettek keresztbe a holttest utáni kutatásoknak?

Haynau rémuralmát és a korai Bach-korszakot már említettem, akárcsak Török Aurél antropológust. Ő 1885-ben felhívást intézett az országhoz, hogy aki valamit tud Petőfi eltűnésére vagy külsejére vonatkozóan, azonnal értesítse. Török kiment a harctérre is, felmérte a területet, szóba elegyedett a lakosokkal. Mindenképp meg akarta találni a költő földi maradványait. Vadnai Károly, a Fővárosi Lapok alapító szerkesztője, Tisza Kálmán idején országgyűlési képviselő, felháborodva írta meg reflexióját az amatőr Petőfi-kutató mozgalmára. Egészen pontosan azt írta, hogy Török a magyar szabadságharc hősi halottjainak, kiváltképp a nagy lángelme sírját, sírjait meg akarja háborítani, ahelyett, hogy hagyná a megboldogultakat békében nyugodni. A cikk, nem véletlen, épp halottak napján jelent meg, így az érző szívű olvasók is felháborodtak. Vadnai azt is hozzátette, hogy sokkal szebbnek tartja a költő eltűnése körül keletkezett „regélő mítoszt”, mint hogy egy antropológus rábökjön egy kétes koponyára, mondván, ez Petőfié. Szerinte még Petőfi csontkarja is tiltakozásra emelkedik. Ezután mozgósította az erdélyi honvédegylet tisztikarát, egyértelműen kimondva, hogy Petőfi földi maradványainak keresése kegyeletsértő, ezért mindent megtesz annak érdekében, hogy meggátolja. Török Aurélt ezután nem támogatta senki, a meghirdetett mozgalom mellé sem sorakoztak fel, így kezdeményezése kudarcot vallott. Többről nem tudok, bár a barguzini ügy, és annak fogadtatása nagyon kényes, és úgy gondolom, több sebből vérzik.

Hogyan vitték félre a különböző kutatások Petőfi megtalálását?

Erre részben már válaszoltam a korábbiakban. Általános hiba volt azonban sokáig, hogy a Petőfi halála körülményeire és a holtteste megtalálására irányuló kutatásokat irodalmárok, irodalomtörténészek végezték, nem hadtörténészek. Ráadásul mindig Petőfi személyéből indultak ki, és soha nem a teljes ütközet összefüggéseit vizsgálták. Ezt tette meg, vagy erre tett kísérletet aztán Dienes András az ’50-es években.

Miért ragaszkodnak néhányan a mai napig ahhoz, főleg a jobboldalon, hogy Petőfit elhurcolták Szibériába, ahol megölték, meghalt vagy családot alapított? Ez utóbbiakra milyen bizonyítékokat hoznak?

Egy Petőfi-kutató – bár én magamat nem szoktam így nevezni – soha nem különböztet meg politikai irányzatokat, csak legendákat és tényeket. Arról nem is beszélve, hogy a Megamorv-Petőfi Bizottság Barguzin-elméletének közvetlen előzménye 1984-ben, a Szovjetunióban keletkezett. Az első szibériai elmélet pedig már 1860-ban felütötte a fejét. Bizonyos elméletek szerint egy Kerezs nevű faluban, más teória szerint egy Ikatowo nevű településen halt meg. Van, aki azt mondja, Csitában, megint más azt, hogy Iliszunszkban vagy Iliszunszkájában. Egyszer 1856-ban, máskor 1857-ben halt meg.

Sem a Megamorv-Petőfi Bizottság, sem a Barguzin ügyét jelenleg zászlajára tűző Magyarok Világszövetsége nem tudta bizonyítani, hogy az oroszok foglyokat hurcoltak volna magukkal, ezáltal azt sem, hogy Petőfit elvitték, ott verseket írt, családot alapított stb. A magyar és a szovjet tudósokon kívül egy clevelandi szakértő, valamint a Washingtoni Katonai Pathalógiai Intézet laboratóriumának egy szakértője is igazolta, hogy a barguzini lelet nemét tekintve nő.

Miért fontos még mindig megtalálni Petőfit? Mi kell az óriási szerencsén kívül ahhoz, hogy tényleg megtalálják?

Magyarországnak egy nemzeti költője van: Petőfi Sándor. Pákh Albert, a Vasárnapi Újság egykori szerkesztőjének szavaival: „Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!” Petőfi is azt kívánta, hogy a harc mezejéről szedjük össze elszórt csontjait, hogy majd valahol az Alföldön boruljon rá a szemfödél, és ott domborodjék a sír is fölötte.

A mai tudományos eljárások, így például a magnetométeres-földradaros felmérések lehetővé teszik, hogy ásatások nélkül is megtudjuk, nagyjából mit rejt a föld mélye. Ezzel a módszerrel egy 1,5 km2-es terület felmérése egy-két évvel ezelőtti árfolyam szerint 1,5 millió forint. 2003–2004-ben Kerényi Ferenc még 15 millió forintról beszélt. Akkor a Hadtörténeti Múzeum és az MTA Irodalomtudományi, illetve Régészeti Intézetének közös expedíciójának tagjai megszerezték a Román Nemzetvédelmi Minisztériumtól a 2004-es évre szóló kutatási engedélyt. Ám a magyar Honvédelmi Minisztérium nem tartotta hatáskörébe tartozónak az ügyet, az MTA pedig, amelynek egyébként maga Kerényi is tagja volt haláláig, még csak nem is válaszolt az expedíció tagjai által megfogalmazott levélre.

Így áll manapság Petőfi ügye. Bízom abban, hogy a most megjelenő könyvem felnyitja az emberek és az illetékes szervek szemét! Tulajdonképpen ezért írtam meg. Stelly Géza írt egy verset 1897-ben a segesvári Petőfi-szobor leleplezésének ünnepségére. Ennek utolsó soraiban az Úr így átkozza meg a magyarokat: „Kutassa őt a tudás, sejtelem,/ Sirva keresse a honszerelem./ Keressék mindig! Ne leljék soha!” Nem szeretném, hogy valóra váljon az átok, holott ez idáig sokat tettünk ennek érdekében.