Idén lesz 30 éve, hogy megjelent a legendás írópáros, Steve Jackson és Ian Livingstone első lapozgatós játékkönyve, az 1982-es Tűzhegy varázslója. Ez volt a Fighting Fantasy-sorozat nyitókötete, azé az őrületé, ami miatt a mai harmincas-negyvenes generáció örökre beleszeretett az orkos-sárkányos fantasy műfajba. Az Index egy cikksorozattal, a 62 éves Ian Livingstone nyáron megjelenő új játékkönyvvel ünnepli a 30. évfordulót.
A lapozgatós könyv és egyáltalán, a fantasy műfaj viszonylag későn, a rendszerváltás szelével jutott el a mainstream olvasóközönséghez: addig a Tolkienen túli fantasyt a klasszikus sci-fi silány vadhajtásaként kezelték, és még a témára fogékony Galaktika-főszerkesztő, Kuczka Péter is száműzte a különkiadásokba. 1989-ben viszont atombombaként robbant a könyvpiacon a kardozós-varázslós zsáner: a Hepiend magazin képregényben, a Főnix kiadó novellákban mutatta be az Alfa különszámból és a vhs-kazettákról megismert Conant, a Rakéta Könyvkiadó pedig Kaland-Játék-Kockázat sorozatcímmel kezdte ötletszerűen kiadni a Fighting Fantasy széria játékkönyveit.
Steve Jackson és Ian Livingstone játékkönyv-rendszere ma már erősen retró műfaj, ami nem veheti fel a versenyt a parasztvakító Playstation-játékokkal és a látványt még közösségi játékélménnyel is turbózó MMORPG-kkel. Egyszemélyes műfajként az asztali szerepjátékkal és a reneszánszát élő társasjátékőrülettel szemben is alulmarad, ám egykori népszerűsége megkérdőjelezhetetlen: két legismertebb hazai képregényrajzolónk, a Marvelnek dolgozó Futaki Attila és a meseregényre váltó magyar Tim Burton, Lakatos István pályáját is meghatározta a játékkönyvek hangulata. Pár éve pedig, amikor a Subba kiposztolta a pdf-formátumban letölthető Kaland-Játék-Kockázat sorozatot, a nosztalgiázók kattintáscunamija kiütötte a zagor.hu szerverét, ahová lelkes rajongók töltötték fel a jogutód nélkül megszűnt Rakéta és Új Vénusz kiadóknál megjelent köteteket.
A Tűzhegy varázslója 82-es megjelenését kétévnyi ötletelés előzte meg. A játékkönyv 1980-ban még a kissé esetlen Mágikus küldetés (The Magic Quest) munkacímen futott, és eredetileg csak kedvcsináló dolgozat lett volna a fantasy témájú játékokról a Penguin Booksnak. Jackson és Livingstone viszont úgy döntöttek, unalmas kézikönyv helyett inkább egy egyszemélyes kalandot írnak a Flying Buffalo kiadó Tunnels and Trolls játékkönyveinek stílusában, a jól ismert Ügyesség-Életerő-Szerencse kockadobásokkal helyettesítve az ottani bonyolult játéktechnikát. A Penguin vezetősége egészen 1981 őszéig ült az első kéziraton (sokáig tipródtak, hogy a Gyűrűk Urához hasonló felnőtt irodalomként kezeljenek-e egy fantasy játékkönyvet, de végül a tizenéveseknek szóló Puffin sorozatban publikálták), aztán mégis szerződést kötöttek Livingstone-ékkal.
Hogy gyorsabban elkészülhessenek a határidőig, a szerzők felosztották egymás közt Zagor labirintusát. A barlangi folyó révészéig vezető, orkokkal, óriásokkal és egyéb szörnyekkel zsúfolt déli barlangrendszert Livingstone dolgozta ki, a teleportkapukkal és élőholtakkal telepakolt északi labirintus, a káoszfertőzött hegy közepén vígan pókerező törpecsapat és az erejét a kártyapaklijából nyerő Zagor elleni végső harc Jackson agyszüleménye volt. A kötet érdekessége, hogy a szerzőpáros már itt lefektette a későbbi játékkönyvek meghatározó fordulatait: minden pokoltanya közepére kell rakni egy funkciótlan vámpírt (lásd Elátkozott ház, Tolvajok városa) és minden labirintusba kötelező a könyvtár és a bolt, lehetőleg bolhapiacnyi kacatot ábrázoló illusztrációkkal (utóbbiban egyébként Russ Nicholson a vonalkázott háttereivel és karikatúra-figuráival önálló stílust és kötelező iskolát teremtett, ami nemcsak visszaköszönt szinte az összes későbbi lapozgatós könyvben, de rajongói képregényeket is ihletett).
A Tűzhegy varázslója első kiadásából tízezer darabot adott el a Penguin, az elmúlt 30 év alatt viszont már a kétmilliós példányszám is összejött. Bár a kötet rengeteg kínos kérdést felvet (Hol van a szörnyek vécéje? Hogy tud átmenni a barbár szkanderozni a barlangi emberhez anélkül, hogy meghalna a játékosnak szánt csapdáktól? Mit csinál a boltos, a könyvtáros vagy a labirintus irányítója, ha épp nem akarja egy kalandozó se megölni Zagort? És egyáltalán: miért külön szobákban kuporogva várják a szörnyek a főhőst, ahelyett, hogy az egyik tágas barlangban egyszerre rontanának rá?), a jó eladások miatt a Penguin vezetősége azonnal berendelte a folytatást.
Livingstone 83-ban egy gyenge high fantasy kalanddal, a Végzet erdejében felejtett törpe kalapáccsal folytatta a sorozatot, majd összehozta a hangulatban máig verhetetlen Tolvajok városát, amiben bűntől fuldokló nagyvárosi környezetre cserélte a nyomasztó és egyhangú labirintusokat. Az örökös újító Steve Jackson ezalatt 1983-ra olyan klasszikusokat rakott össze, mint az egyetlen harccal végigvihető A Káosz fellegvára és a négyrészes Sorcery!-sorozat nyitókötete, a nepáli zarándokútjának emléket állító Shamutanti dombok (ám emellett sajnos elindította a felejthető sci-fi játékkönyvek sorát is a Star Trek előtt tisztelgő Csillaghajóval).
Steve Jacksonnak és Ian Livingstone-nak a Tűzhegy elképesztő sikere után évente hat könyvet kellett leszállítania a Penguin kiadónak. A szerzőpáros ráadásul ekkorra már egy egész cégbirodalmat igazgatott: még 1975-ben megalapították a Games Workshopot, ami kezdetben csak a kézműves backgammon-játékok műhelye és a Gary Gygax-féle Dungeons&Dragons szerepjáték angliai forgalmazója volt, aztán a Citadel-ólomfigurákkal és a máig népszerű Warhammer/Warhammer 40K brandekkel a minőségi geek szórakoztatóipar egyik zászlóshajójává nőtte ki magát.
Az Index társasjátéktesztjeiben többször is kipróbáltuk már a brit és az amerikai Steve Jackson játékait. A Games Workshop klasszikus dobozait pár éve a Fantasy Flight adja ki új dizájnnal, itthon pedig a Delta Vision forgalmazza. Sajnos a Hadurak bábui rondák, maga a játék pedig érdektelen, a Talizmán maxumum a 80-as években megrekedt retrórajongókat hozza lázba, a Drakula dühe viszont minden vámpír- és Police 07-fannak kötelező.
A Steve Jackson Games játékai közül a Cthulhu Dice és a Zombie Dice kiváló unaloműző lehet reptéri várakozásnál vagy a tízóraiszünetben, a fantasy műfajt körberöhögő Munchkint és a Lovecraft-életművet szóviccekkel alázó Cthulhu Muchkint viszont a kincsharácsolós-hátbaszúrós feeling miatt csak azoknak ajánljuk, akiknek nem gond, ha a játék után már nem lesznek barátai.
„Nappal a Games Workshopot vezettük, éjszaka játékkönyveket írtunk" – emlékezett vissza az írópáros a Tűzhegy 2007-es, 25 éves évfordulós kiadásában a '80-as években tomboló játékkönyvlázra. Az elfoglalt Jacksonnak kapóra jött, hogy van egy másik, amerikai Steve Jackson is, aki szintén geek játékfejlesztő: így lett a Steve Jackson Games vezére a "Steve Jackson és Ian Livingstone bemutatja"-sorozat első vendégszerzője, aki a Skorpiók Mocsara mellett megírta a Robotkommandót és a magyar sorozatból már kihagyott, kalózos-sellős Demons of the Deepet.
Az amerikai Steve Jackson egy seregnyi újítást hozott a lapozgatós műfajba. Nála nem a 400. pontnál ért véget a történet, hanem a játékos dönthette el, hogy Vasöklűnek rajzol térképet, a gonosz Bakónak gyűjt varázslóamuletteket, vagy a jóságos Selatornak keres ritka bogyókat, miközben felkoncol mindenkit a rettegett mocsárban. Ez a Jackson a lineáris labirintus koncepcióját is kihajította: a Skorpiók Mocsarában oda-vissza lehetett mászkálni a tisztások között (térképkészítés nélkül esély sem volt végigvinni), amivel megvolt az illúziója annak, hogy az olvasónak nagyobb befolyása van az eseményekre, mint a többi könyvben.
Amerikai kollégájához hasonlóan a brit Steve Jackson is folyamatosan feszegette a játékkönyves formátum határait. Az magyar sorozatból már kihagyott Creauture of Havocot például buta szörnyként kezdjük egy labirintus mélyén, az Elátkozott házban modern üzletemberként keveredünk a sátánisták kísértetkastélyába (ahol ráadásul rengeteg fejezetpont zsákutca), a Találkozás F.E.A.R.-rel pedig a köpenyes-kütyüöves, latexcuccban repkedő amerikai szuperhősök világát parodizálta, amellett, hogy a játékkönyvek történetének legkeményebb nyomozómunkáját követelte meg.
Livingstone ezalatt gondos aprólékossággal és rengeteg kereszthivatkozással építette ki a saját kis sablonfantasy-világát Allansia nyugati sarkában. A félbolond varázsló, Yaztromo legalább négy könyvben segít nekünk, Sukumvit báró Halállabirintusát kétszer és kipucolhatjuk (a Halál seregeiben ráadásul pont az itt nyert pénzből veszünk zsoldossereget), a Tolvajok városába pedig a Rémület útvesztőjében is elkeveredhettünk. Livingstone örök kedvence azonban mindig is a Tűzhegyben lekaszabolt gonosz mágus volt, akit először a sorozat indulásának tizedik évfordulójára megjelenő 50. játékkönyvben, a 92-es Return to Firetop Mountainban támasztott fel, másodjára pedig 93-ban a magyarul is kiadott Zagor legendájában.
A Tűzhegy varázslóját egyébként Steve Jackson is nagyon kedvelte, 1986-ban ugyanis a Games Workshop elkészítette a könyv társasjáték verzióját. Itt a játékosok tipikus fantasy-karakterek (varázsló, pap, barbár, lovag, törpe, elf), akiknek az eredeti változathoz képest több helyen is módosított labirintusban kell megszereznie a Zagor kincsesládáját nyitó három kulcsot a szörnyek halomra gyilkolásával vagy a többi játékos kirablásával. Livingstone 93-ban szintén összegründolt egy társasjátékot a kedvenc gonosz mágusának sokadik legyőzéséről. Az Allansia helyett Amarillia világán játszódó Legend of Zagort a Games Workshop helyett a Parker Brothers adta ki, és a többi figurás-kártyás Hero Quest-klóntól eltérően itt maga a főgonosz is beszélt, mint az Omega Vírusban (a játékosok természetesen az eredeti lapozgatós könyvben választható harcost, barbárt, törpét és varázslót alakíthatták).
Míg Livingstone a 92-es Return to Firetop Mountainnal búcsúzott Titán világától, Steve Jackson már 86-ban, a Creature of Havoc után abbahagyta a kalandírást. A nálunk is ismert Pusztítás maszkjait vagy a Démonlovagokat vendégszerzők írták, 1995-ben pedig a Penguin Books vezetősége is úgy döntött: leállnak a lapozgatós könyvekkel, és a Fighting Fantasy sorozat véget ér az 59. kötettel, a Curse of the Mummy-val.
Jonathan Green ekkor már 300 fejezetpontot megírt a jubileumi 60. kötetnek szánt Pirates of the Black Skullból, de az végül csak 11 évvel később jelenhetett meg Bloodnones címmel. 2002-ben ugyanis a Wizard Books újra kiadta a kultikus játékkönyveket (mi mással nyitották volna a sort, ha nem a Tűzhegy varázslójával), és a fogadtatás olyan jól sikerült, hogy 2005-ben maga Ian Livingstone is írt egy vadonatúj kalandot Eye of the Dragon címmel. Jonathan Green ezután még három, korábban sosem látott játékkönyvvel jelentkezett, az utolsó ezek közül 2010-ben jelent meg Night of The Necromancer címmel.
Steve Jackson és Ian Livingstone a 90-es években több tucatnyi lapozgatós könyvvel és a Games Workshop-birodalommal a hátuk mögött úgy döntöttek, fejest ugranak inkább a számítógépes játékiparba. Érezték, hogy ez az új szórakozási forma előbb vagy utóbb megássa az egyszemélyes, lineáris játékkönyvek sírját, ezért Jackson először lehúzott pár évet a Virgin Interactive-nál, majd átigazolt a Lionhead Studioshoz, és jelenleg is itt dolgozik (ők követték el a Fable-t és a Black and White-ot, valamint a folytatásaikat is).
Livingstone ezalatt a Tomb Raider szériával befutott Eidos Interactive igazgatója lett, és bár a Halállabirintus alapján elkészített Deathtrap Dungeonnal nem rengette meg 98-ban piacot, 2002-ben BAFTA-díjat nyert az interaktív játékiparban betöltött úttörő szerepéért, majd 2006-ban megkapta a Brit Birodalom Lovagrendje kitüntetését is (bár az Officer of the British Empire címmel nem jár automatikusan a Sir megszólítás). Eidos-vezérként Livingstone-nak azért jutott ideje a Facebookon is játszani, ami annyira bejött neki, hogy a Playdemicnek is besegített a Gourmet Ranch fejlesztésében, és több interjúban is elmondta: a játékipar jövőjét a közösségi oldalak erejében látja. 2011-ben mindkét író díszdoktori kinevezést kapott a Bournemouth Universityn, ahol Jackson interaktív játékelméletet és dizájnt tanít a mesterképzésben (Livingstone egyébként 2000 óta a University of Abertay Dundee-n is díszdoktor).
Az ezredforduló utáni kütyüforradalom Jacksont és Livingstone-t is magába szippantotta: a Tűzhegy varázslójának Nintendo DS-re optimalizált akció-RPG-verziója 2009-ben jött ki, 2010-elejére pedig elkészült a iPhone-kiadás is, és hamarosan a Haláltalizmánt is végig lehet játszani Playstation Minin. (A lapozgatós könyvek számítógépes játékká konvertálása persze nem előzmény nélküli: a 80-as években a Tűzhegyből, A káosz fellegvárából, a Végzet erdejéből, A rémület útvesztőjéből és a Vértengerekből is készült C64-es és ZX Spectrumos változat.) A hardcore rajongók körében továbbra is népszerű lapozgatós könyvek miatt a páros az elmúlt években is rendszeresen tartott dedikáló-körutakat és író-olvasó találkozókat, nemrég pedig maga Ian Livingstone jelentette be: a Tűzhegy 30 éves évfordulója alkalmából 2012 nyarára új lapozgatós könyvvel jelentkezik.