Mennyire nehéz összekönyvtárazni egy-egy bejegyzésedhez a hátteret? Vagy elég hozzá a net?

Van otthon könyvtáram, de lényegében csak a netről dolgozom, a bejegyzésekhez nem kell átnyálaznom az Irodalomtörténeti Közlemények évfolyamait. Persze nem minden előtanulmány nélkül vágtam bele az írásba, az első húsz sztori már készen megvolt bennem.

Azt említetted, hogy internetről dolgozol, de ez a Google-t jelenti, vagy vannak állandó lelőhelyeid?

Van néhány állandó múzeumi, könyvtári, levéltári oldal, ahová rendszeresen visszatérek, de azért mindig minden guglizással indul.

Mennyi időt vesz igénybe egy-egy téma kidolgozása?

Inkább úgy mondanám, hogy napi egy-másfél óránál nincs több időm erre. Ha egy nap nem elég egy témára, akkor másnap folytatom.

A szerelemi történetek intimebb részleteiből mennyi a feltételezés, szóbeszéd, és mennyi a tény?

Csak olyan történeteket írok, amiket mások megírtak, feltártak már, legfeljebb nem ment át a köztudatba. Tehát jó eséllyel tényeken alapulnak a sztorik. Persze lehet, hogy valaki mást ír le egy szerelmes levélbe, mint ami megtörtént, vagy öregen rosszul emlékszik, esetleg magának is hazudik a naplójában, de ezzel nehéz mit kezdeni.

Köztudott rólad, hogy régóta dolgozol a kommunikációs szakmában, ezért megkérdeznénk: milyen módszerrel sikerült ennyi lájkolót begyűjtened?

Az a vicces, hogy ez amolyan cipész cipője történet, mert valóban évek óta foglalkozom kommunikációs tanácsadással, és sokféle kampányt csináltam már blogokkal, vagy a Facebookon is – de pont a saját oldalamban nincs semmi tudatos tervezés. Eldicsekedhetnék azzal, hogy iszonyúan megterveztem a követők toborzását, és február óta szereztem hatezernél is több követőt meg egy rakás megosztást és like-ot – ami ugye azért egy kereskedelmi kampánynál is igen jó eredmény lenne – de az egész mögött nincs ilyen tervezettség. Sőt, pont a mindennapi kommunikációs agyalásokból való kikapcsolódásként kezdtem el kis történeteket írni magam és a barátaim szórakoztatására.

A követők elég nagy hányada szokta megosztani posztjaidat, mit gondolsz, összesen hányan olvasnak téged?

Azokkal együtt, akik a barátaik megosztásain keresztül olvasnak, konzervatív becslés szerint olyan 10-15 ezren.

És miben más a Facebookon blogolni?

A Facebooknak megvan az az előnye – ami más területeken egyébként hátrányba is fordulhat – hogy a profilok mögött többségében valós személyek vannak. Ez pedig egy másfajta olvasói attitűdöt eredményez. Egy blogban a névtelen userek másként viselkednek, hamarabb vetnek oda akármilyen véleményt – és hamarabb veszik át magát a tartalmat is. A Facebookon a visszajelzések is sokkal jobban pörögnek, teszem azt, írtam egy bejegyzést Sárközi Mártáról, mire a dédunokája azonnal küldött róla egy képet, más pedig egy általa írt levelet. Emellett egy bloghoz nehezebb odakötni az olvasókat, mert ahhoz, hogy nap mint nap visszatérj, nagyon keményen függő usernek kell lenned. A Facebookon pedig magától eléd kúszik a tartalom.

Van valami irodalmár előképzettséged?

Igen, egy rövid ideig tanársegédként költészettörténetet oktattam a pécsi bölcsészkaron, de már tizenöt éve a kommunikációs szakmában dolgozom. Nyilván megmaradt az irodalom – különösen a XIX. század második fele és a Nyugat korszaka – iránti szeretet, de amit csinálok, az abszolút nem tudomány, hanem hobbi.

Van olyan, hogy az ember a maga szórakoztatására elkezd egy dolgot, de egy idő után már nem tudja figyelmen kívül hagyni azt, hogy nem önmagának, hanem ezreknek ír. Te hogy vagy ezzel?

Persze, ez az egész már egyfajta felelősséggel is jár, van olyan, hogy olvasnék valamit, vagy elmennék sörözni, de hát várják már a posztot, úgyhogy nincs mese, írni kell.

És a közönség elvárásai mennyiben alakítanak azon, miről és hogyan írsz?

Törekszem arra, hogy ne az elvárások szerint írjak, de ez teljesen nem működhet. Általában olyan emberekről írok, akik számomra valamilyen tulajdonságuk miatt szerethetők, és többé-kevésbé objektíven igyekszem elmesélni a velük kapcsolatos történetet. Nem foglalok állást egy csúnya házasságtörési ügyben, nem moralizálok, még akkor sem, ha amúgy lehet érezni, mi is a véleményem. Aki akar, az azonosul vele, aki nem, az pedig leírja a véleményét kommentben.

Mennyire kizárólag online műfaj az, amit csinálsz?

A szövegek online környezetben, online közönségnek születtek, de ettől még szerintem megélnének papíron is. Ez majd eldől, ha ősszel könyv lesz belőle. Júniusban lesz még egy érdekes kísérlet, a Margó Fesztiválon színész barátaimmal tartunk egy vetítéssel kísért felolvasást, tehát egy kicsit lejövök majd a netről. De ez csak egyszeri alkalom, utána  gyorsan vissza is iszkolok majd a Facebookra.

Találkoztam olyan kritikákkal is, mely szerint túlságosan a férfiak szemszögéből írod le a szerelmi viszonyokat, a korabeli nők kiszolgáltatottságáról pedig megfeledkezel.

Volt egy komoly vita a Community Blogon arról, hogy mennyire csak férfiszemszögből mesélem el a történetet, hogy mennyire tükröződik egyfajta macsó megközelítés az írásaimon. Én nem vitatkozom azzal az állítással, hogy férfiszemszögből írok, de egyáltalán nem értek egyet a nők kiszolgáltatottságával és megalázásával. Nem én vagyok a macsó, hanem az a kor, amiről írok. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy teljesen más volt a XX. század elején nőként – még akár értelmiségi nőként is – párkapcsolatot létesíteni, mint manapság. A feminista kritika általában a nyelvi agressziót kifogásolja a férfiak által írott szövegekben, nem egyszer joggal. Ehhez képest elég vehemens volt az első kritika, amit gender-alapon kaptam. A végén már arról folyt a vita, hogy a 90 évesen is udvarló Fejtő Ferenc egy csorgó nyálú vénember volt-e vagy szeretni való öreg gavallér. Szerintem jól mutatja, milyen indulatok munkálkodnak ezzel a témával kapcsolatban, hogy tudományos apparátussal felvértezve ugranak rá egy ártatlan, szórakoztató célú bejegyzésre.

Korábban Demszky Gábor sajtófőnökeként is dolgoztál. Az, hogy a nyilvánosság felé most az irodalomtörténeten keresztül nyitsz, nem mutatja valamennyire a közügyekből való kiábrándulásodat is?

Van egyfajta hátralépés az egészben, de nem egészen úgy, ahogy elképzeled. Az biztos, hogy ha most valamilyen hivatalos szervnél lennék kommunikációs vezető, akkor valószínűleg még írók szerelmi történeteiről sem írnék, mert egy ilyen pozícióban minden megnyilvánulás egyben az intézmény megnyilvánulása is. És ha valami félreérthetőt írnék, akkor aztán magyarázhatnám, hogy ez csak írói munkásságom része.

Én inkább a politikaellenes közhangulatra gondolok.

Biztos nem lenne ennyire sikeres az oldal, ha nem uralkodna az országban ilyen nyomott hangulat. Ráadásul ezt a nyomott hangulat a magyar Facebookon tökéletesen átjön: ha épp nem beteg kiskutyáknak akar valaki gazdát találni, akkor megy a politikai nyekergés, meg azt látod minden ismerősödnél, hogy neki éppen miért rossz. Én ebben a nyomasztó közegben kezdtem valami mással foglalkozni.

De bejegyzéseid nem is annyira az irodalomról, mint magukról az írókról, és főképp az ő szerelmi ügyeikről szólnak. Ennyiben nagyon is a bulvár iránti felfokozott érdeklődést tükrözik.

A bulvár népszerűsége is közrejátszhat az érdeklődésben, de én azt látom, hogy a posztokat főképp olyanok olvassák és kommentálják, akiktől a hagyományos értelemben vett bulvár igen távol áll. Amit írok, azt leginkább szórakoztató ismeretterjesztésnek nevezném. Ha ez  bulvár, akkor én vállalom a jelzőt. De a bulvárnak egy olyan szegmense, ami Magyarországon igen ritka, mert nálunk a két véglet, a Való Világ meg a szeriőz újságírás között szinte nincs semmi. Amikor műfajokról és kategóriákról van szó, persze azt is figyelembe kell venni, hogy én nem tudatosan próbáltam ezt az űrt betölteni, hanem a műfaji keretek is meghatározták, hogy mivel állhatok elő. Nagyjából az egy-másfél flekknyi terjedelem az, amit a Facebook-felhasználó még gyorsan elolvas, ezért a Facebook nyilván soha nem is lesz a Heidegger-elemzések tere.

De azért a bejegyzések mégsem az irodalomról szólnak, nem magáról a műalkotásokról. Nem jelenti ez az irodalom elbulvárosítását?

Gyakran találkozom azzal a kritikával, hogy amit csinálok, az valami pótszer, ami alapján az ember könnyen azt gondolhatja, hogy ez maga az irodalom, és felesleges az adott szerzőt elolvasni. Biztos van olyan ember, akiben ez így csapódik le, de én inkább azt látom, hogy bejegyzéseim sokkal inkább ösztönzőleg hatnak. A legjobb visszajelzés számomra az volt, amikor egy székelyudvarhelyi könyvtáros írt nekem, hogy konkrétan lehet érzékelni egy-egy poszt hatását, mert másnap többen kérik tőle annak a szerzőnek a könyveit, akiről előző nap szó volt.

De az is lehet, hogy ezek az olvasók nem magáért az irodalomért veszik le a polcról a könyvet, hanem a magánéleti történetekhez akarnak további adalékokat keresni.

Ez is lehet, de én személy szerint a személyes történeteket sosem használnám műelemzésre. Ha van bennem bármi népnevelő motiváció, az pusztán annyi, hogy kedvet csináljak az olvasáshoz, és hogy szembesítsem az olvasót azzal, a magyar irodalom klasszikusai mennyivel érdekesebbek azoknál a sematikus ikonoknál, melyekkel a tankönyvekben találkoztunk.

Mi a baj a tankönyvekkel?

Mondok egy példát: Petőfi Sándor életrajzát már halála után 15-20 évvel tanították az iskolákban, de az oktatási célokat jól jellemezte az a kép, ami ott volt csaknem minden tanterem falán: a segesvári csatatéren haldokló Petőfi a homokba írja a szót: „Hazám”, vagy éppen egyik kezében kardot szorongat, másikkal az égbe mutat. A gyerekek fejébe másfél évszázad alatt ezt – az egyébként részben Petőfi által tudatosan felépített –  romantikus-hősies mítoszt verték be. De azóta már eltelt több, mint 160 év, Petőfi és kortársai sok szempontból igen távol kerültek tőlünk. Szerintem pont úgy lehetne visszahozni őket a merev mítoszlétből a valódi irodalomba, ha tudatosítanák, ők nem papírmasé figurák voltak, hanem huszonéves fiatalok, a mai húszéves fiatalokra jellemző vívódásokkal és problémákkal.  Nem értem, miért kell szerencsétlen hatodikos-hetedikes gyereknek megtanulni azt, hogy hány kilométert kellett gyalogolnia Petőfinek a pápai líceumba, mikor simán ki lehetne választani olyan életrajzi elemeket is, melyek valóban mondanak is valamit a diákoknak. Azt sem hiszem, hogy Petőfi szerelmi költészete kevésbé lenne érdekes számunkra, ha kiderülne, hogy rövidke házassága alatt sem Szendrey Júlia volt az egyetlen nő az életében. Ezeket a kanonizált életrajzokat ráadásul pont abban az életszakaszban kapjuk, amikor eldől az irodalomhoz való viszonyunk, hogy fogunk-e olvasni felnőttként vagy sem. És a tankönyvek többsége szerintem nem teszi valami vonzóvá íróinkat.

Honnan ez az erős revíziós igény?

Van bennem egy olyan attitűd, hogy ha divatossá válik valamilyen szerző – akár negatív, akár pozitív értelemben -, akkor megpróbálom őt előfeltevés-mentesen elolvasni. Például most direkt elővettem a viták kereszttüzébe került Tormay Cecilt, hogy meglássam, mi is vele a helyzet. És meg kell mondanom, az első világháború előtti regényei bár nem remekművek, de teljesen rendben vannak, kifejezetten élvezhetőek, a Régi ház például egy Buddenbrook-ház light. Annak idején Wass Albertet is elolvastam, amikor elkezdték hájpolni, de ő nem győzött meg. Most Nyírő József is be van készítve, róla egyelőre nem mondok semmit.

És egyetértenél azzal, ha velük frissítenék fel az irodalmi kánont?

Azzal önmagában nincs problémám, hogy felülvizsgálják a megmerevedett kánont, hiszen ez például Franciaországban tízévente megtörténik. De a politikai motivációknak sosincs jó vége, és nincs is értelme. Most például még csak nem is a művek alapján válogatnak szerzőket, nem az irodalmi értékét nézik, hanem az életrajzot. Ha a figura eléggé jobboldali volt, akkor az sem baj, ha antiszemita is, egyből képbe kerülhet. Wass Albert is ilyen, a kurzusnak megfelelő, esztétikailag pedig kételymentesen befogadható szerző, pedig ha már erdélyi irodalomról beszélünk, akkor inkább be lehetne emelni a kánonba Kós Károlyt, Remenyik Zsigmondot, vagy még több Tamási Áront, Sütő Andrást olvastatni. Ehhez képest nem nekik, hanem Wass Albertnek van harminc szobra Magyarországon. És az is jól jellemzi az átpolitizált megközelítést, hogy míg néhány évvel ezelőtt még lehetett örülni annak, hogy a jobboldal Wass Albert mellett Márai Sándort is felfedezte magának, ma már a „polgár” szóval együtt Márai kikopott a jobboldali kánonból.

És ki az, akit te beemelnél az irodalmi kánonba?

Sok ilyen van. Például, ha már Erdélyben vagyunk, ott van Benedek Elek, aki mindenkiben – sokáig bennem is – meseíróként élt, pedig elképesztő erejű publicisztikája van. Vagy a Nyugat kapcsán Lesznai Annát is olvastatnám, mert ugye csak egy nyugatos női szerzőt ismerünk – persze őt sem olvassuk, csak a nevét tanuljuk meg – ő Kaffka Margit. Pedig Lesznai is nagyon jó. De nem is feltétlenül a szerzőket kéne lecserélni, hanem azt, amit az iskolában feladnak tőlük. Biztos, hogy 2012-ben egy tizenévessel Jókaitól a Kőszívű ember fiait kell olvastatni? Egyáltalán nem. Inkább el kéne gondolkozni azon, hogy a hihetetlenül gazdag életműből mindig azt a darabot válasszuk ki, ami ma többet mondhat a fiataloknak.