Szeretne társaságban extrém pornófotónak is tekinthető műalkotásokat nézni anélkül, hogy viselnie kéne az eltévelyedés stigmáját? Kíváncsi a XX. század egyik legnagyobb fotóművészére? Ne hagyja ki a Ludwig Múzeum kiállítását!
– Mi a program a hétvégén? – kérdezte hajvágás közben kicsit váratlanul a húsznak kinéző fodrászlány pénteken, nyilvánvalóan nem ismerkedési, hanem az udvarias társalgásra tett kísérletként. – Egy rég meghalt fotós kiállítására megyünk – válaszoltam, mire felcsillant a szeme: – Na és mi van a fotókon?
A fülemtől milliméterekre csattogó ollóra tekintettel végiggondoltam, hogy ebben a helyzetben mi is lenne Robert Mapplethorpe művészetének legmegfelelőbb összefoglalása. Talán a legőszintébb fotós volt, akiről tudok – kezdtem óvatosan – és akkor lett híres, amikor fiatalon, a 70-es években olyan fotókat csinált, amik korábban teljesen elképzelhetetlenek voltak. – Jó, de mi van azokon a híres fotókon? – Már nem volt visszaút. – Például kikötözött New York-i meleg pasik.
A belbudai fodrászat összes ollója megállt a levegőben.
– Meg saját maga, meg mindenki, aki érdekelte. És tényleg sok elég kemény képe van, de mind nagyon szép is – fűztem hozzá, mintegy magyarázatképpen. A csendet harapni lehetett volna, öt döbbent szempár szegeződött rám. – Meg virágok is. És gyerekek. És az egész a Ludwig Múzeumban van – próbáltam a síri csendben újabb mentőkörülményeket találni arra, hogy miért is érdekes ez az egész. Kisebb szünet után élénk eszmecserét folytattunk az állatorvosokról, de azt hiszem, csak a távozásom után lett ismét teljesen oldott a hangulat.
Fasz, tükör, fasz. A két fotó közé tett tükörben épp azt vizsgálom a Ludwigban, milyen arcot vágok az érzésre úgy ötvenedik férfi nemiszervet ábrázoló kép tanulmányozásakor. Semmi különös nem látszik. Közben azon gondolkodom, tényleg olyan erősek-e a 70-es évek szeges-láncos-bőrös meleg BDSM-szcénájáról készült képek, ahogy a fodrászatban állítottam.
A témájuk szempontjából mindenképpen. Mapplethorpe az életmódját és a magánéletét tekintve olyan közel volt a lefényképezett emberekhez, amennyire fotós csak kerülhet, és ők épp erre a bizalmi viszonyra alapozva mertek olyannak mutatkozni, amilyenek valójában voltak. Vagy amilyennek Mapplethorpe láttatni akarta őket, mert tudták, hogy nem él vissza a bizalmukkal.
Sok kép kétségtelenül erős pornográf hatásának is épp ez a személyesség veszi el az élét. Ez még azokra a kifejezetten sokkoló műtermi képekre is igaz, amelyek kiállításától a vándorkiállítás egyes helyszínein, így Budapesten is eltekintettek. Egész más, ha olyan ember áll a fényképezőgép mögött, aki maga is ugyanúgy él, ugyanannyit mutat meg magából, mint ha outsiderként, pusztán vágykeltés céljából, de a részvétel kockázatai nélkül voyeurködne, tárgyiasítva az ábrázolt embereket. Ugyanígy nem válnak öncélúvá a kigyúrt testű feketék fotói sem: hiába köszönnek vissza a faji sztereotípiák, azok a mieink, nem Mapplethorpe-éi.
A faszok közti tükör pont arra jó, hogy a látogató önvizsgálatot tartson: érti-e, hogy egy ilyen, határokat feszegető fotó elkészítéséhez milyen bizalom és magabiztosság szükséges, és merne-e maga is ilyen őszinteséggel feltárulkozni valós testi vagy lelki mivoltában?
A múzeum falain a szekérderéknyi merev, félmerev vagy épp petyhüdt fasz látványa se hat sokkolóan. Mapplethorpe saját tálalásában a pornótoposzokat is beemelte a képzőművészeti galériák, és később a múzeumi tárlatok elitista világába, ami akkoriban ma már nehezen felmérhető jelentőségű változást jelentett. Sokan támadták, hogy azért fényképez sikkes embereket, köztük sok, a Ludwigban is látható hírességet és sikamlósnak vélt, vagy éppen nagyon is éles helyzeteket, mert mindez jól eladható. Csakhogy Mapplethorpe maga alakította a kánont, ami aztán sztárrá emelte, a részvételével pedig legitimálta, és nem állatkerti látványossággá fokozta le saját, extrém külsőségekben amúgy tényleg igen gazdag szubkultúráját.
A kiállítás végén vetített 1988-as BBC-dokumentumfilmben a már halálos beteg (AIDS-es) Mapplethorpe maga mondja, hogy bizonyos képek csak ott és akkor készülhettek el, mert az a világ már nem létezik. A 60-as évek szexuális forradalma után az ő New York-i közössége volt az egyik legelső, melynek tagjai valóban úgy élhették meg és főleg fejezhették ki – sokak szemében ma is botrányos – szexualitásukat, ahogy akarták, és ehhez még csak bujkálniuk sem kellett.
A kiállításon a fotósként a környezetét és az életét dokumentálni kezdő Mapplethorpe első polaroid képei mellett zömében műtermi fotók láthatók. A sötét háttér, a fények gondos használata és a kompozíciós tökéletesség igénye a kikötözött férfiak, a közelről fényképezett falloszok, a klasszikus ókori szobrokra emlékeztetően pózoló testépítők, vagy akár az elképesztő precizitással elkészített buja virágcsendéletek esetében mind ugyanazt a művészi attitűdöt tükrözik.
Szigorú formalizmusukkal a képek eltávolítják a direkt szexualitást, a fotós és a modell közötti morális kapcsolat, a bizalom révén a mű mégis igen közelről és finoman mutatja az ábrázolt személyeket. Ennek a kényes egyensúlynak a megteremtése és megőrzése Mapplethorpe művészetének igazi ereje – írta Playing with the Edge (Borotvaélen) című 1996-os esszéjében az esztéta Arthur C. Danto.
Az azonnal kész képet előállító, spontán használható polaroid géppel készített korai munkákban sokkal több az erotikus töltés, mint a síkfilmre exponált műtermi fotókban. Hiába értelmezik át a pornográfia jelentését, az alkotó és a látogató szexuális irányultságától függetlenül szerintem se a kigyúrt Lisa Lyonról készült női aktok, sem az erőtől duzzadó, fényes fekete férfimodellek – Thomas, Derrick Cross és a többiek – képei nem piszkálják az ember libidóját.
Talán épp ezért tűnt – legalábbis nekem – úgy, hogy a virágcsendéletek néha vadabbak és bujábbak, mint a gyönyörűen fényképezett és elképesztően plasztikus fekete férfitestek: az óriási bibék, porzók és virágkelyhek provokatívabbak, mert hiányzik a művész és a modell viszonyának kölcsönössége.
Mapplethorpe lefegyverző őszinteségét az önarcképein tükröződő, saját magához fűződő viszonya teszi igazán érthetővé. Engem nem is annyira az emblematikus, a magát a fenekébe dugott ostorral vagy szarvakkal ábrázoló fotók, mint inkább a szőrmés, kifestett arcképek ejtettek igazán zavarba. A bizarr külsőségek ellenére öntudat, magabiztosság és önazonosság sugárzik róluk: kellemetlen úgy nézni, ha az ember közben azt érzi, nem ezzel a magától értetődőséggel éli a mindennapjait.
Az 1946-ban, New York államban született Mapplethorpe generációja egyik meghatározó művésze volt. A Pratt Institute-ban grafikát, festészetet és szobrászatot tanult, de az egyetemet nem végezte el. Eleinte kollázsokkal kísérletezett, első fotóit 1970-ben, polaroid kamerával készítette. 1967-től évekig együtt élt Patti Smith-szel, a híres alkotóművész-énekessel, aki 2010-ben jelentette meg Just Kids (Csak gyerekek) című visszaemlékezését közös életükre és Mapplethorpe haláláig tartó barátságukra. 1969-ben együtt költöztek be a hamar a város egyik legizgalmasabb összművészeti alkotóműhelyévé váló Chelsea Hotel-be.
Mapplethorpe szexuális érdeklődése idővel teljesen a férfiak felé fordult, a 70-es évek végétől kezdődően pedig egyre inkább a New York-i meleg szadomazó-szcéna résztvevő-felfedező dokumentaristájává vált. A hagyományos polaroidot felváltó Hasselblad gépek mellett elkezdett nagyméretű polaroiddal, fotógravírozással és egyéb technikákkal kísérletezni. 1980-ban ismerkedett meg az első női testépítő világbajnok Lisa Lyon-nal, aki az egyik legfontosabb modellje és alkotótársa lett. A 80-as években készítette híres stúdióképeit, a női és férfi aktok mellett virágcsendéletekről, hírességekről és más művészekről.
1986-ban diagnosztizálták AIDS-szel, 1989-es haláláig folyamatosan dolgozott. A kortárs amerikai képzőművészet talán legrangosabb amerikai kiállítóhelye, a New York-i Whitney Museum halála előtt egy évvel rendezte meg Mapplethorpe első életmű-kiállítását.
Egészen biztos, hogy még ha lenne is rá pénzem se akarnám a műtermi fotók bármelyikét a lakásom falán látni: ahhoz túlságosan nyugtalanítók és túl mélyen érintenek. A többi közül is csak az élet- és alkotótárs, majd örök barát Patti Smith képei közül néhány lenne kivétel, meg talán az egyik csókolózó férfipár elképesztően gyönyörű képe.
A Ludwig elegáns, tágas tereiben szépen berendezett első hazai Mapplethorpe-tárlat nagyszerű kiállítás. Néhány híres, valószínűleg sokak tűrőképességét még a kiállítottaknál is jobban próbára tévő fotó kihagyása mellett csak a képek körül támadt politikai botrányok említés nélkül hagyása miatt maradt bennem hiányérzet. A kiállítás vége felé lévő két fal, ahová a gyerekfotók kerültek, pont megfelelő hely lett volna ehhez.
A talányos arckifejezésű, különös helyzetekben ábrázolt, olykor meztelen gyerekekről készült képek amúgy is Mapplethorpe talán legnehezebben értelmezhető munkái, és nem csak az 1990-ben perre vitt, a Ludwigban nem látható Rosie és Jesse McBride című fotók miatt. Az ismerősök, barátok gyerekeiről készített képek némelyike ugyanis pont a bizalom morális határait feszegeti: egy gyerek szükségszerűen naiv, sem ő, sem a szülők nem mérhetik fel a fotók összes, később esetleg traumatikus hatását.
A híres 1990-es cincinnati perben végül felmentették a közszeméremsértés vádja alól a helyi kortárs művészeti központ igazgatóját, aki a szadomazochisztikus praktikákról és a meztelen gyerekekről készült Mapplethorpe-fotókat is kiállította. A politikai támadások azonban nem értek véget, és a büntetésül súlyosan megvágott költségvetésű NEA szövetségi művészeti alap máig küszködik a Mapplethorpe-ügy utóhatásaival. A Time cikke szerint a NEA költségvetése George W. Bush és Barack Obama korrekciói ellenére még mindig dollármilliókkal marad el az 1989-es szinttől.
