A 63 éves George R. R. Martin nem egyszerűen csak kibújt a modern fantasy irodalmat megteremtő Tolkien köpönyegéből: triplaszaltóval ugrott elő, és közben még jól pofán is rúgta a mesterét. Tolkienhez hasonlóan Martin is több ezer oldalt leírt már a 96-os Trónok harca óta mindenféle kitalált népekről és birodalmakról: a most megjelent 1100 oldalas regény már az ötödik a sorban. De míg a Gyűrűk Ura atyjánál a hobbitok és a törpék mindig nagyon jók az orkok és az uruk-haiok mindig nagyon gonoszak, és az előbbi társaság mindig legyőzi az utóbbit, Martinnál nemcsak elmosódik a két pólus közötti határ, de sokszor előfordul, hogy a kedvenc szereplőnk meghal még a könyv vége előtt.

A Trónok harca-regénysorozat olyan, mint a Twitter: 140 karakter van benne, de ezt is mindenki kevesli. Ráadáasul pillanatok alatt függő lesz tőle az ember. A könyvek és a sorozat népszerűsége első sorban abban rejlik, hogy bátor, királylányokat mentő harcosok, szakállas, bölcs varázslók és nagyétvágyú, folyton énekelgető hobbitok helyett térdig vérben és szarban gázoló lovagok, bosszúszomjas, rokongyilkos nemesek és 30 ezüstért a saját anyjukat is megerőszakoló zsoldosok közül kell kiválasztani a kedvenc szereplőinket, akik szinte mindig valami trágár, kurvázós nótát énekelnek. Ráadásul Martin Tolikennel ellentétben nem retten meg a női szereplők ábrázolásától és a szexualitástól. Nála egy borostás Aragorn nem finomkodott volna sokat: Arwen után jól megdöngeti Éowynt is, aztán a törött kardot rázva, az Egy Gyűrűvel az ujján beleül Gondor trónjába, bármi is lesz a következménye.

A Martin-regények helyszínéül szolgáló Westeros véráztatta földjén ugyanis nagyjából az északi nemesúr, Ned Stark lefejezésével tűnt el végleg a becsület és az egyenesség (a Gyűrk Urában is meghaló Sean Bean pont ezért volt tökéletes választás a sorozatban). Az iszákos és folyton kurvázó Robert királyt már jóval kevesebb olvasó és néző sajnálta, a halálával viszont káoszba zuhant a Hét Királyság. Hat kiskirály és egy tengerentúli trónkövetelő kezdett bele egy két kontinensen átívelő Ki belez a végén?-játékba, aminek óriási tétje lett: aki a Vastrónra ül, az egész ismert világnak parancsolni fog.

Martin bevallottan a Rózsák háborújából nyúlta többezer oldalas trónviszályát. Csak nála a Yorkokból fehér pajzsú, bátor Starkok, a Lancestereknől vörös páncélos, sunyi Lannisterek lettek, és megteremtett melléjük még féltucat másik főnemesi famíliát: a trónról 15 éve letaszított, sárkánymániás Targaryeneket, a győztes felkelésük jogán trónra került Baratheonokat, a kövér lovagokat felvonultató Tyrelleket, a forró déli területek bosszúra éhes kígyóit, a Martelleket és az északi szigetek vikingeit, a Greyjoyokat, akik  akik csak annyiban különböznek a mindenkit kirabló, felkoncoló és megerőszakoló dothraki barbároktól, hogy kalózok lévén nem félnek a tengertől.

Az előző regény, a Varjak lakomája főleg az utóbbi két családdal és a királyi udvar intrikáival foglalkozott, ezért a rajongók joggal érezhették úgy, hogy kötet csak helykitöltő (sorozatzsargonnal: filler) epizód volt. A Sárkányok táncában viszont végre előkerültek a legszerethetőbb főszereplők is: az északi vademberekkel és az őket kergető zombikkal hadakozó Havas Jon, a másik kontinensen sereget gyűjtő Daenerys, aki három sárkánnyal és több ezer felszabadított rabszolgával vívja a saját háborúit, hogy idővel Westerosra költözhessen és a mellé keveredő, nagypofájú, szexmániás torzszülött, Tyrion Lannister lettek az új kötet húzókatakterei. Ez a három szereplő (valamint a szintén keleten varázslótanonckodó Arya Stark) egyébként már-már halhatatlannak számít, hiszen az író kedvencei: mások már tizedennyi csapástól és szerencsétlenségtől megtörtek vagy elhulltak volna.

A Sárkányok tánca pont amiatt jó regény, mert meglepő fordulatokkal mozdítja előre a Varjak lakomája soha véget nem érő, terjengősre megírt udvari intrikáit, szarkavarásait és lakomáit. Martin eredetileg egyetlen kötetnek tervezte a Varjak lakomáját és a Sárkányok táncát, de megszaladt a billentyűzete, és mivel annyira beleszeretett a karaktereibe és a világába, erőskezű szerkesztő híján inkább kettébontotta a negyedik részt. Igaz, a rajongók milliói, a könyvkiadók és az HBO-főnökök életük végéig hálásak lesznek neki ezért.

A hangsúly ezúttal a középkori Angilát idéző, esős Westeros helyett keletre, a napfényes Essosra helyeződött át. Itt a címeres pajzsos lovagok és sunyi képű hegyi martalócok helyett leginkább a görög mitológiát és a Conan-regényeket idéző, félmeztelen barbárok, kuplerájokból felkapaszkodott seregvezérek, tengeren és szárazföldön is hírhedt zsoldosdinasztiák és mániákus papok marakodnak egymással a hatalomért egy ősi birodalom romjain. A Sárkányok tánca erőszakos, szexuálisan túlfűtött világával, ahol minden frakció alfahíme meg akarja erőszakolni Daenerys Targaryent, Martin végleg eltolodott a Tolkien-féle high fantasy hangulattól Robert E. Howard sötétebb és brutálisabb hard fantasy-je felé.

A Varjak lakomájában behozott, új nézőpontkarakterek egy-két kivételtől eltekintve érdektelenek voltak. Az egymással is háborúzó Greyjoy-testvérek tizedannyira sem izgalmasak, mint a vérfertőző Lannister-ikrek, Cersei régenskirálynő és az első kötet óta egyre szimpatikusabb Jaime. A déli vidékeken elszeparálva élő Martelleket is csak azértérezzük fontosak a történetben, mert a legyőzött Targaryen-herceg, Rhaegar felesége miatt az itteniek is holtan akarják látni a Vastrón jelenlegi gyermekkirályt és teljes udvartartását. Viszont pont ez a szál tudja gyönyörűen előkészíteni egy-két új pozitív karakter belépőjét, a Westerosról Essosra menekült, majd onnan sereggel hazatérő zsoldosok felbukkanását. Az ő királyjelöltjük ugyanis (vigyázat, a link spoileres lehet!) végre egy üdítő színfolt a négy köteten át rendre döntetlen meccseket vívó trónigénylők között.

A geekkedvenc Havas Jon fejezetei pedig még a vérben, verejtékben és spermában tocsogó Essosnál is kegyetlenebb világba, a Falon túli örök tél birodalmába vezetik az olvasót. Itt minden négyzetcentiméterben ott sűrűsödik a korábbi kötetekben csak babonás zagyvaságnak beállított mágia. A hómezőket élőholtak, óriások, faemberek, sámánasszonyok és állatok testébe bújó bőreváltók népesítik be, ám az innen várható zombiinváziótól sajnos az Éjszakai őrségen és Stannis Baratheon ördögi papnőjén kívül még senki sem retteg. Pedig az ötödik kötet végére szinte már biztosak lehetünk benne, hogy a Vastrónért folytatott küzdelem huszadrangú dolog: a sorozat címe, a Tűz és jég dala nem más, mint a sárkányháton és vörös papokkal érkező Targaryen-örökös végső harca a Falon túli jégbirodalom legyőzhetetlennek vélt halhatatlanjaival, a Másokkal.

Már csak abban kell reménykednünk, hogy a sorozatot a 90-es évek óta farigcsáló Martin a következő 20 évben elkészül a maradék két (vagy három?) kötettel.

Szerintünk: 8/10