A velencei építészeti biennálé normál esetben is érdekes esemény, mert a nemzeti pavilonok felvillantják, hogy a világban mit gondolnak építészetről, várostervezésről, vagy az ember és épített környezete viszonyáról. Az esemény különösen izgalmas akkor, amikor a gazdasági válság miatt a Föld legtöbb pontján leálltak az ingatlanfejlesztések, és mivel tervezni sincs mit, ideiglenesen megszűnt a biennálé témáját adó építészet is. Vajon mit kezdenek ezzel a helyzettel a kiállítók? A magyar válasz: diákmunkások segítségével koktélozásra és felhőtlen álmodozásra alkalmas tereket hozunk létre, ahonnan az élet kihívásai távoli problémáknak tűnnek csupán.

Ne csak számítógépezzen a gyerek

A helyzet elsőre azonban nem tárul fel ilyen tisztán. A magyar pavilon diákok és gyerekek makettjeit állította ki, szinte válogatás nélkül, első látásra féléves iskolai bemutató jellegét öltve magára. A kurátorok az egészet ráadásul jól felépített ideológiai támfalakkal vették körbe. Bachmann Bálint és Markó Balázs szavai szerint a munkák egyrészt arra hívják fel a figyelmet, hogy a számítógépes tervezés korában különösen fontos az építészeknek a kézzel fogható anyaggal foglalatoskodás. Markó szerint a fizikai valóságban zajló kísérletezés révén a diákoknak lehetőségük nyílik arra, hogy kilépjenek a rutinszerű üzleti építészet keretei közül, ahová a számítógépes tervezés sablonjai szorítják be őket. A makettezés az egyik út ahhoz, hogy kreativitásukat kibontakoztassák. Nem tudunk vitatkozni a felvetéssel.

Azzal viszont igen, hogy ezt miért éppen 600 darab, úgy tűnt, válogatás nélkül begyűjtött makettel illusztrálták. A gyanútlan látogatónak a pavilonban nem jut eszébe, hogy a magyarok a kreativitás tradicionális megjelenési formáinak állítottak emléket. Az építészettel kapcsolatos kérdésfelvetést ugyanis elfedi a tény, hogy a modellek legtöbbje megközelítőleg sem ábrázol építészeti struktúrákat. A pályázatban a kurátorok egyetlen megkötése az volt, hogy a makettek mérete 21-szer 21 centiméteres legyen. Persze az építészetben jelenleg már bármely formajátéknak létjogosultsága van. A fejlett anyagokkal és technológiákkal szinte bármi megvalósítható, már ha van tőkeerős befektető, szóval miért ne kísérletezhetnének egymásra helyezet gömbökkel, hangyabolyformával vagy pálcikákból álló csavarral? Ugyanakkor ha ilyen kötetlen és vegyes a válogatás, akkor még nagyobb jelentősége van a magas minőségnek és a bravúros kivitelezésnek. Ezek révén lesz ugyanis egyértelmű, hogy milyen térbeli problémára keres választ az alkotó.

Pedáns diákmunka

A makettek azonban inkább pedáns diákmunkák, mint elgondolkoztató gondolatkísérletek. Az egyetemi oktatóként is működő Markó Balázs tárlatvezetésekor szeretettel mutatta meg nekünk, melyik modell miért értékes: az egyik hallgató érdekesen játszott az egyforma anyagok ritmusával, a másik egymásra ragasztott konnektorokból alakított ki futurisztikus formát, a harmadik pedig faágak kötegével az organikus formák felé vitte a figyelmet. Ez a megközelítés nagyon is helyes egy oktató részéről, sőt, az is dicséretes, hogy hallgatóik munkáit egészen a biennáléig vitte, hiszen kevés ennél motiválóbb tényező létezhet egy ambiciózus diák számára. A biennále nemzetközi közönsége szemével a diákok büszke tekintete, és jövő évi, még szorgalmasabb munkája azonban kevés.

Ha az oktatás a téma, akkor jobb határozottan felvetni annak kérdéseit. Egy másik pavilonban futó spanyol kiállítás éppen erre mutatott példát. Kiállításuk építészeti modellek és diákok részvételével hozott létre releváns munkát. Közelmúltban végzett fiatal spanyol építészek mutatták be a közelmúltban, még a válság előtt épült jelentős hazai épületeik makettjeit. A látogatóknak pedig élőszóban mesélték, hogy az ingatlanfejlesztések teljes leállása miatt milyen túlélési módokon gondolkodnak. Ki kivándorlásról, ki átképzésről beszélt az érdeklődőknek.

Amennyiben a magyar kiállítás mégis inkább a kiveszőben lévő modellezésről akar beszélni, akkor viszont érdekes lett volna látni, hogy mennyiben hoz más eredményt egy építészeti probléma számítógépes és materiális, modellező megközelítése.

Hatszáz pici makett

A kérdést az is elkeni, hogy az apró pavilonba hatszáz makettet zsúfoltak be a kurátorok, szinte összefüggő makettszőnyeget hozva létre. Magyarázatuk szerint ezzel az egyes alkotásokról az egészre akarták terelni a figyelmet, mondván: az erdőben sem az egyes fákat nézzük meg, hanem az egész erdőt, ami már más minőség. Valóban, a sok fehér modell tényleg más minőség, együtt decens térinstallációt alkotnak, amely a pavilon fehér falaival és japánkertbe illő, fehér kővel felszórt ösvényeivel kellemes, meditatívnak teret hoz létre. Olyan miliőt, ahol az ember könnyen képzel el egy kellemes lounge-ot, halk zenével. Szemeit ekkor csupán pihenteti a furcsa formákon, elmereng, amíg meg nem érkezik a martinije. Ha a felvetés az lett volna, hogy miképpen lehet diákmunkában kellemes délutáni bárt létrehozni, a magyar pavilon telitalálat lett volna.

(Hamarosan videóriportban mutatjuk meg, hogyan akarják átvészelni a válságot a világ más országainak építészei. Kiderül az is, hogy egyetlen ország nem számol a krízissel.)