A Deficitről például, ami október vége óta teltházzal fut a színház Bubik István Stúdiószínpadán, és amire februárig már nem is lehet jegyet váltani. A négyszereplős kamaradarabot Csurka 1967-ben írta és 12 évet várt rá, hogy bemutassák, hogy aztán rögvest megkapja érte a Színikritikusok Díját. A dráma két értelmiségi házaspárról szól, akik egy vidéki kisvárosban élik kiürült, megcsömörlött életüket. Mindenük megvan, ami a szocialista jóléthez elengedhetetlen, de a pofájukat befogták, a forradalmukat leverték.

X úr (Bregyán Péter), aki hivatali packázás miatt nem juthatott ki Kubába Che Guevara fegyverhordozójának, hazugnak tartja az életét, olyan hazugságnak, amit az életben maradás érdekében minden nap meg kell ismételnie. Csak otthon, a négy fal között hőböröghet, Szabad Európát hallgat, fegyvert és Kommunista Kiáltványt dugdos, na meg iszik. Bombázó feleségét, Y-t (Gregor Bernadett) elhanyagolja, pedig a nő előtte nem ismert más férfit, és semmire sem vágyik jobban, minthogy főszerepet kapjon végre a saját életében.

X azonban őt is unja, mindenkit un, leginkább saját magát, a saját tehetetlenségét, és a tehetetlenség feletti csömörét. Újra meg újra lenyelt dühében még azoktól is meg akar szabadulni, akik előtt viszonylag szabadon beszélhet az egész elkúrt életéről. Ők pedig nem mások, mint Z úr (Kautzky Armand) és felesége, W (Tóth Auguszta), akik rendszeresen átjárnak hozzájuk, piálni és politizálni. Az unalom azonban még ide, ebbe a kapcsolatba is befurakszik, a barátság csak egy szó marad, a baráti látogatás már csak egy ok az ivásra, X pedig végső elkeseredésében forradalmat hirdet.

Forradalmat az ágyban, ha már az utcán nem lehet. Felajánlja Z-nek, hogy cseréljenek feleséget, próbálják meg egymás asszonyait elcsábítani, hátha ez egy kis izgalmat hozhat posványos életükbe. És az izgalom nem marad el, a szexuális forradalom beszivárog a szocialista erkölcsbe, és tönkre tesz mindent.

A Deficit egyszerre a szocializmus balos kritikája és a házasság már-már bergmani értelmezése, pedig jóval előbb született, mint a Jelenetek egy házasságból. Megrázó dialógusok váltják a még megrázóbb monológokat, olyan erős a nyelvi jelentéstartomány, hogy még azt is felejteti, hogy akik elmondják, meglehetősen középszerűek.

Az újszínházas Deficit leggyengébb pontja ugyanis az, hogy nincsenek benne a darabhoz szükséges erős karakterek. Bregyán Péter fiatal Gáspár Sándor-klónként ordít, felhajtott inggallérjával, feltűrt ujjú zakójával, borzas hajába bele-beletúrva dúl-fúl, de dühe csak manír, a valódi átélés legkisebb jele nélkül. Kautzky Armand újra bebizonyítja, hogy csak szinkronszínészként kiváló, színpadi jelenléte nincs, mimikai kifejezőereje elhanyagolható.

Gregor Bernadettnek legalább annyi a szerencséje, hogy igazán testhez álló a szerepe, és nem is tesz bele mást, mint önmagát, azt a vonzó nőt, aki csípője riszálásával mindent elér, akinek a pillanatnyi vágya felülírja minden hosszú távú tervét. Az egyetlen, akire színészként és nemcsak közvetítőként érdemes figyelni az Tóth Auguszta, aki nemcsak eljátssza az okos, kimért asszonyt, hanem annak is látszik, és még ordítania sem szükséges ahhoz, hogy mondatai üssenek, szöget üssenek a mai, legalább ilyen kiégett és tehetetlen értelmiség fejébe.

A rendezés (Ádám Tamás) szerencsére korántsem olyan középszerű, mint a színészválasztás. Konzervatív jobboldalinak mondott színházhoz képest legalábbis forradalmi a stúdiószínpad színpad nélkülisége. A négy szereplő a terem közepére állított két piros kanapén játssza el - szünet nélkül - a drámát, egy síkban a közönséggel, és bár Gregor Bernadett egyszer sem ül bele kacéran valamelyik néző ölébe, simán megtehetné, a dráma ugyanis az orrunk előtt, alig másfél méterre zajlik.

Nemzeti érzelmű színházhoz képest pedig meglepő önkritikára vall ahogy X és Z kinyilatkoztatásszerű vallomásaikat a tér szélére helyezett üvegkalitkában, pulpitus előtt, tüntetésekre jellemző kihangosítással olvassák fel – akárha Csurka paródiáját látnánk a Hősök terén. Na meg az is bevállalós húzás, hogy a kanapék fölé lógatott kalitkában egy élő papagáj kotyog bele a darabba, vagy szarik egy hegyeset az önmarcangoló magyar sírás-rívás közepébe.

A már-már minimalista díszlet, a jelmeztelenség, az eszköztelenség először a '80-as évek végén a Stúdió K színházban tűnt fel és azóta is az újító színházak sajátja, ahhoz viszont, hogy az Újszínház valóban újító színház is legyen, egy fontos dolgot még nem ártana megtennie, a színészeit kvalitás alapján kiválasztania.