Ahogy Shakespeare velencei kalmárja jóval inkább szólt Velence helyett kora Angliájáról, úgy a Mohácsi testvérek (rendező: Mohácsi János, dramaturg: Mohácsi István, díszlet: Mohácsi András) átirata is inkább emlékeztet korunk Magyarországára, mintsem a reneszánsz világára.

Vidéki kocsmák neonfényben úszó pultjai, jelzésértékű római oszlopok, a szentséges égből lenyúló tárgyalótermek díszletei között zajlik a darab, mely éppen hogy csak emlékeztet az eredeti műre. Ugyan a Nemzeti előadásában is van búsás kamatra kölcsönt adó zsidó, de Gáspár Sándor hajlott hátú, kifakult kaftánú Shylockja sokáig még véletlenül sem keresztényhúsra vágyó negatív figura, hanem csak a megaláztatástól megkeseredett, kirekesztett és megfogyatkozott kisebbség utolsó tagja, aki egyszer az életben szeretné megleckéztetni az őt bántó velencei nemeseket.

Ezek a nemesek azonban csak nevükben nemesek, ranghoz méltó viselkedésnek nyoma sincs, köpködnek, rugdosnak, részegen tivornyáznak, zsidóvicceken mulatnak, és ha törvényt szegnek, hát a hatalomhoz, az álnok mosolyú, Marton Róbert által játszott velencei dózséhoz fűződő barátságukkal kérkednek.

A gárdisták, akarom mondani ezek a tisztes középosztálybeli polgárok azonban nagy bajba kerülnek, mikor egyiküknek, a bájgúnár Bassaniónak (Szatory Dávid) hirtelen szüksége lenne háromezer dukátra, hogy feleségül kérhesse a szépséges Portiát (Radnay Csilla), kinek kezét apja végrendeletének híven az kapja, ki eltalálja, hogy az arany-, az ezüst-, vagy az ólomdobozban rejlik-e a fényképe.

Bassanio barátjának, örök hitelezőjének, a bandavezér Antoniónak (Hevér Gábor) azonban az összes pénze frissen elindított tengerjáró hajóiban pihen, így kénytelenek Shylockhoz fordulni, a leköpdösött zsidó kutyához, ki felajánlja, hogy ha Bassanio vagy Antonio, a kezes nem tud időben fizetni, nem fogad el uzsorának nevezett kamatot. Kárpótlásul csak egyvalamit kér, az őt rendszeresen megalázó Antonio testéből egy font húst. A szerződés megköttetik, a hidegrázó futamokkal hangoló zenekar beintésére pedig megnyílik a pokol kapuja.

Mohácsiék Velencéjében a vidám zsidózást kis híján pogrom váltja fel, a fizikai erőszaknak gátat csak a batikolt palástjában kimosakodott hippinek tűnő dózse és segítői kezében egyre szorosabban facsart jog szab. Mert Velence ősi törvényei mindenkinek egyenlőnek jogokat adnak, de Velence ősi törvényei megváltoztathatóak  - ha a város úgy kívánja, akár visszamenőleges hatállyal.

A közönség hálás kacagására grátisz kap még egy kis kínaizást is egy bab helyett rizzsel töltött fotel okán, majmozást egy félig fehérre, félig feketére festett arcú marokkói, és önfeledt buzizást egy Portia kezéért esdeklő leszbikus kérő okán. Nincs másság, ki meg ne kapná e felvágott nyelvű, beképzelt kompániától a magáét. És jogosan, hiszen nekik adott az istenadta nép hatalmat, igen vagy nem?!

A darab végére már a közönség sem tudja, mert arra azért Mohácsiék is vigyáztak, nehogy fekete-fehérre sikeredjen a tanulság. Gáspár Sándor pengeszájúvá merevedő makacssága, mellyel a félelemtől reszkető Hevér Gábor hasából egy disznóölő késsel tényleg kivágna egy darabot, ahelyett, hogy a felkínált háromezer dukát többszörösét elfogadná, szépen árnyalja, pontosabban beárnyékolja a képet.

Végül már senkinek sincs igaza, és a bosszúvágytól fűtött zsidóban meg a velencei jogtiprókban mégiscsak lesz valami közös: mindegyikük megveszekedett őrültté válik ebben az önmagából kifordult, végletekig szélsőséges világban. És ha a szöveg nem is, azért a színpadkép megoldást is sugall, a négyzetméterekre felosztott padlózat kockái egymás után süllyednek a mélybe, míg végül csak egy kereszt, a bűnbocsánat marad.

(A velencei kalmárt már csak hatszor játsszák a Nemzeti Színházban. Az előadás színészei közül Gáspár Sándor, Hevér Gábor, Marton Róbert, Bánfalvi Eszter, Radnay Csilla és Makranczi Zalán ősztől már nem lesz a társulat tagja.)