Egy hetet töltünk el Atlantában, Memphisben és Birminghamben (Alabama, nem Anglia) hogy megtudjuk, miért lehet sikeres egy magyar bluesgitáros, Little G Weevil az amerikai piacon, és mit ér az a nemzetközi blues-díj, amit pár hónapja nyert el az év legjobb szólóelőadója kategóriában.
Van abban valami sorsszerű, hogy 8200 kilométeres utazás után a harmadik utcazenész, akivel az Index bluesügyi különítménye találkozott Atlantában, Laci névre hallgat. És persze magyar, mi más lenne, miért ne pont egy magyar orvosi egyetemistával találkoznánk az USA déli részének metropolisának egyik bohém utcájában forgatva, a színes hipsztercuccokat áruló butikok tövében elterülő kis parkban.
Itt egyébként azért álltunk meg, mert egy félrészeg hajléktalan punk két iszonyú cuki Staffordshire terrier kölyök mellett énekelt valami ír kocsmanótát, meglepően jól és erőteljes hangon, a szövegben gyakorta előforduló fuck szót jelentőségteljesen megnyomva, mintha ezzel üzenne a mindenkit kizsákmányoló kapitalistáknak. Aztán megadta az emailcímét, hogy a videóanyagot oda küldjük el neki, mert feltolná a Facebookra, kösz.
A Laci nevű utcazenész nem az úticél volt, csak egy érdekes közjáték, ami egyébként nagyon fel tudja dobni az embert, nem mintha erre túl nagy szükség lenne, mert Atlanta első blikkre és jetlagtől kissé kóvályogva pompás helynek tűnik, ahol mindenki nagyon kedves és udvarias, még az utcán lejmoló hajléktalanok is, akik a kamera láttán rögtön önérzetesek lesznek, és minimum egy dollárban szabják meg a médiaszereplés árát, mert mint mindenütt, itt is a piacról él mindenki.