A magyar fotográfia világhírű, ezt az üzenetet a magyar múzeumoknak talán már sikerült átvinniük: volt kiállítása Robert Capának és Munkácsi Mártonnak a Ludwigban, a Szépművészetiben pedig feltűnt André Kertész, Brassai és Moholy-Nagy is. A kép ugyanakkor felemás volt, mert a kis galériákat elkerülő közönségnek úgy tűnhetett, hogy a klasszikus korszak végén a magyar művészek elrakták a fényképezőgépeiket, hogy azok azóta a szekrényben porosodjanak.
Persze nem így történt, a magyar fotósok továbbra is lekesen kattingattak, csak éppen mostanáig nem jutott eszébe senkinek, hogy a legjobbakat összegyűjtse egy kiállításon. A Nemzeti Galériában pénteken nyílt „Magyar fotóművészet az új évezredben” így már csak azért is érdekes, mert mint egy plázában, egyetlen helyen nézhetjük meg a teljes termékskálát. A praktikumnál is lényegesebb információ, hogy a megakiállításon kiderül: a magyar fotográfia továbbra is világszínvonalú. Igaz, a fotózás közben már teljesen mást jelent, mint a klasszikus időkben.
Meglepődik, aki szépen fotografált tájakat, aktokat és dokumentarista képeket vár. A fotó időközben ugyanis már nem a valóság leképezéséről szól. A fényképezőgép időközben ugyanolyan eszköz lett, mint amilyen például az ecset, amivel realista módon lefesthetjük Lázár Jánost, amint fél kézzel kicsavar egy trafikot a gaz multi kezéből, hogy a népnek adja. De a művész ugyanúgy megörökítheti a benyomását a fenti kérdésről, például a gomolygó lila paca képében.
Ez a folyamat persze nem friss, a fotózás kezdetei óta kísérleteznek azzal, hogy az autonóm képalkotás eszközeként kezeljék a fényképezőgépet: módosítják a gépet, a fényérzékeny felületet, vagy éppen a már kész képet, hogy a kívánt hatást érjék el. Ez azonban az utóbbi tíz évben gyorsult fel, a digitális technológia elterjedésével, amikor a képmanipuláló szoftverek révén nyilvánvaló lett, nem az a lényeg, hogy mit látunk, hanem hogy mit akarunk láttatni.
A kiállítás 22 művészének anyaga összességében arról szól, hogy a technika fejlődése valójában nem a valóság egyre precízebb leképezését tette lehetővé, hanem hogy végképp feladjuk a reményt: megörökíthetjük a környezetünket. A fényképezőgép, a technika ugyanis önmagában is módosítja a valóságot, és csak tőlünk függ, hogy ennek milyen teret engedünk. Vannak fotósok, akik korlátok közt tartják a lehetőségeket: Korniss Péter ironikus fotósorozatának betlehemezői a valóságos városi környezetben tűnnek fel. A rideg lakótelepen összerendeződő klasszikus beállítások már nem egy eseményről, hanem a hagyományok fennmaradásáról, torzulásáról szólnak.
Sikeres fotóriporteri pályáját a megalkuvásmentes művészetért elhagyó Dezső Tamás első látásra dokumentarista fotói a monokróm színhasználat, a sajátos beállítások miatt válnak szinte kétdimenziós, lassú ritmusú, festményszerű csendéletekké. És ugyanígy lesznek geometrikus mintákká Pecsics Mária tájképei, vagy Barta Zsolt Péter makro felvételei.
Csak egy kicsit kell állítani a gombokon, hogy a képet teljes egészében a technika jellemzői, vagy a művész elképzelései határozzák meg. Kudász Gábor Arion kiüresedett tereket ábrázoló, neofényű fotóit, a párás üvegre tapadó nehéz leveleket már senki nem keresné a környezetében. Gerhes Gábor klasszikus sorozata pedig alkotási folyamatában is elszakad a valóságtól: a művész műtermi körülmények közt keveri ki egyszerre ironikus, mély értelmű és banális jeleneteit.
A kiállításra beválogatták az összes kedvencemet: Gyenis Tibort, aki nem a képet, hanem a valóságot preparálja óriás katicával, gumipókkal kifeszített fákkal és ezüstdelfinekkel. Szabó Dezső áldokumentarista felvételei a kiállítás eszenciáját jelentik: a mélytengeri felvételeket, magashegyen készült képeket, a kiégő autó dokumentarista felvételét a művész műteremben, makettekkel építi meg, olyan precízen, hogy a végeredmény lejöhetne egy napilapban is, illusztrációként. Bónusz, hogy a kiállításon leleplezik a trükköket is.
Ősz Gábor itt nem monumentális camera obscura-felvételeit mutatja meg, hanem üres szobák kisméretű fotóit, amelyeket aztán falnyi méretűre nagyít, így teremtve lebegő, földöntúli hatást.
A válogatás elmerészkedik azokig az alkotókig, akiket már egyáltalán nem szoktak a fotográfia kapcsán emlegetni. Eperjesi Ágnes vagy Esterházy Marcell képzőművészek, akik egyes munkáikban a fotósok eszközeivel dolgoznak. Meghívásuk egyébként érthető, hiszen éppen arról van szó, hogy nincs értelme tovább fenntartani ezeket a határokat.
A kiállításról egyetlen dolgot hiányoltam, a friss gyümölcsöstálakkal keringő táncosnők mellett: a kurátori koncepciót, amelynek mentén összeválogatták a képeket. Az egyébként erős lista így ugyanis olyan képet rajzol ki, mintha művészeti plázában járnánk, ahol annyi a lényeg, hogy minden nagy márka megjelenjen. A Magyar fotóművészet az új évezredben cím persze jelezte, hogy a cél az összefoglalás, így a kiállítás remek felzárkóztató azoknak, akik egy nagy lendülettel szeretnének bekapcsolódni a játékba.
A művészetbe befurakodó politika, és a jelenlegi kultúrpolitikai irányok ellen tiltakozott a kiállítás négy művésze. Az apropó annyi volt, hogy miután a megnyitóbeszédet különböző okokból nem vállalta el a felkért Nádas Péter és Lackfi János sem, Baán László igazgató Halász János államtitkárt hívta el a megnyitóra.
A legradikálisabb Szacsva y Pál volt, aki visszavonta képeit a kiállításról, így az összes, már kinyomtatott katalógust be kellett zúzni, és újat nyomtatni. A művész így írt döntéséről: „Döntésemet azzal indoklom, hogy nem értek egyet a kulturális államtitkár úr által képviselt kultúrpolitikával, tehát alapvető és feloldhatatlan elvi akadályát látom annak, hogy egy az általa megnyitott kiállításban szerepeltessem műveimet.”
A kiállításon Gerhes Gábor egy fekete kezet ábrázoló pólóban, Esterházy Marcell pedig „Halász Bástya Elvtárs” feliratú matricával jelent meg. Eperjesi Ágnes pedig az alábbi, buja videóval üzent Halász Jánosnak.