A Hippolyt, a lakájról két emléke szinte mindenkinek van. Az egyik az 1931-es, a tévékben mai napig sűrűn ismételt film Csortos Gyulával és Kabos Gyulával (ebben még a Hyppolit írásmódot használják). Ez volt a második magyar hangosfilm. Olyan jól sikerült, hogy a mai napig szórakoztató tud lenni. Poénjait 2013-ban is emlegetjük, talán nem is tudja mindenki, hogy ebből idéz, amikor például azt mondja, hogy a hagymát is hagymával eszi.

A történet szerint az egyszerű sofőr, Schneider Mátyás fuvarozási vállalkozása nagyon sikeres lesz. Hirtelen meggazdagodnak, nagy villába költöznek, azt sem tudják, hogy mihez kezdjenek rengeteg pénzükkel. A feleség úgy gondolja, hogy mint minden gazdagnak, nekik is kell egy lakáj, így aztán szerződtetik Hyppolitot. Ő pedig elkezdi rákényszeríteni az egyszerű családra azokat a szokásokat, amiket az arisztokrata családoknál látott. A legrémesebb talán az Operába járás, amit az összes családtag a pokolba kíván. Emellett persze szerelmi szál is van a filmben: Schneiderék lányába, Terkába szerelemes Benedek mérnök, aki a lány apjának cégénél dolgozik. A lánynak is tetszik a férfi, de szülei inkább egy képviselőhöz, Makácshoz akarják feleségül adni.

A másik emlék jóval kínosabb. Az 1999-es Hippolytban a történetet Kabay Barna megpróbálta átültetni a mába. A főszerepeket Eperjes Károly, Koltai Róbert és Pogány Judit alakították, de hiába volt minden igyekezetük, a kísérlet nem sikerült. Ebben a filmben Schneider nem szállítmányozásból, hanem szippantós kocsikból gazdagodott meg a rendszerváltás után, és ezzel mindent el is mondtunk a viccek színvonaláról.

Sajnos a Belvárosi Színházban nemrég bemutatott Hippolyt sem tudja felülmúlni az 1931-es filmet. Igazság szerint a közelébe sem ér. Pedig Zágon István azonos című színdarabját a Mohácsi testvérek alkalmazták színpadra, akiknek olyan sok nagyszerű adaptációt köszönhetünk. (Hogy csak a legsikerültebbet említsük a Nemzeti Színházból: ők dolgozták át Mong Attila János vitéz a Gulágon című könyvét az Egyszer élünk című remek színdarabbá.)

Ez a Hippolyt azonban rossz viccektől hemzsegő, zavaros, egyenetlen és túl hosszú előadás lett. Nem az a baj, hogy a Mohácsi testvérek átírták az eredeti film alapjául szolgáló művet, még csak az sem baj, hogy kivették a legendás poénok egy részét. A baj az, hogy az új verzió sem humorosabb, sem pergőbb, sem aktuálisabb nem lett. (Elég annyit mondani, hogy egy nyakék ellopása körül bonyolódik.) Semmit nem mond a világról, amiben élünk, de felhőtlen szórakozást sem nyújt. Érthetetlen, hogy minek írták át a darabot, ha az ég világon semmi pluszt nem tudtak hozzáadni.

És ezen a színészek sem tudnak segíteni. Pedig Kulka János nagyszerű a kimért inas (ebben a verzióban inas van és nem lakáj) szerepében, Csákányi Eszter és Elek Ferenc Schneider házaspárja is szórakoztató. A többiekről már kevesebb jó mondható el és akad néhány kifejezetten fárasztó alakítás is. Ezek, ellentétben például Kulka János játékával, csak tovább erősítik a darab szétesettségét.

A legrosszabb a Hippolytban a harsánysága. Rejtély, hogy miért kell minden második percben ordítani valamelyik színésznek, hogy mi szükség van hasra esős és ajtócsapkodós poénokra vagy hogy mi a vicces abban, hogy Csákányi Eszter egy plüsskacsát dug a mellei közé. A mélypont éppen a darab csúcspontjának szánt második felvonásban jön el. Ekkor feltűnik egy Mikulás is, szánkóval meg teli zsákkal és a néző kínjában inkább a díszletet meg a jelmezeket tanulmányozza. (Mindkettő jól sikerült.)

Értjük, hogy a Hippolyt nyári darab, amit először Pesten, aztán több vidéki helyszínen játszanak. De attól még, hogy valamit könnyed nyár esti szórakozásnak szánnak, lehet ugyanolyan színvonalas, mint egy dráma a csikorgó télben. Ez most nem sikerült.