Pontosan emlékszem a napra, amikor megvettem életem első Quimby-hanganyagát. Álltam a Kálvin téri Bahia boltban, forgattam azt a gusztustalan fogsoros borítót, néztem a számok címét, és próbáltam rájönni, hogy melyik volt az, amin előző nap annyira megborultam a koncerten.

Széllel szemben a képzelet

1999 ősze volt, újra és újra kivettem, majd visszaraktam a tokot, többször elindultam, de nem tudtam kimenni a boltból. Aztán egy nagy lélegzet, egy leszarom, mi lesz a hó végén, a pultra dobom a bankót, és a jóleső megszereztem-érzés. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy az az Ékszerelmére kazetta életem egyik meghatározó magyar zenei élménye lesz, és hogy 2013-ban is kiválóan működik.

Pedig megszámlálhatatlanul sokszor fordítottam meg a magnóban, újra és újra rácsodálkozva, hogy nahát Pajor Tamás, Víg Mihály és Bereményi Géza után van még valaki, akinek dalszövegei úgy kitágítják az ereket az agyamban, hogy szinte fáj. Kiss Tibire azóta is elsősorban költőként gondolok, és csak másod-, harmad- és negyedsorban, mint énekesre, gitárosra vagy festőre.

Hogy melyik volt a szám, amin annyira megborultam azon az átmulatott éjszakán, a mai napig nem tudom, de az biztos, hogy az Otthontalanság otthona, Az ördög magyar hangja, a Halleluja vagy az Unom végképp beírta magát nemcsak az én, hanem egész generációnk agyába.

Rendezte: vér és alkohol

Azóta eltelt 14 év, nyolc lemez, több száz koncert, néhány hatszámjegyű youtube-letöltés, és most jön a Csodaországban a Sziget 0. napján. És bár erre minden esélyük, sőt indokuk meglett volna, ezalatt az idő alatt csak egy valami nem változott, a Quimby tagjai még mindig nem sztárok, nem testőrökkel védett celebek, nem önismétlő, agyhalott rockerek, hanem ugyanazok a dunaújvárosi lakótelepi srácok, akik voltak. Méghozzá elképesztően kreatív, őszinte, vicces, segítőkész és életigenlő srácok.

Azoknak, akik nem látták a Privát rocktörténet róluk szóló részét, a 0. napra megjelenő könyvig csak néhány pletyka alapján lehetett elképzelésük erről. „Azt hallottad, hogy a Kiss Tibi segített leszokni a hernyóról annak a srácnak? És azt, hogy Livius csillagászati kiselőadást tartott holtrészegen múltkor a pultnál? Tényleg?”

Igen, tényleg. Végre itt a bizonyíték, Dömötör Endre és Miklya Anna riportkönyve közel háromszáz oldalon mutatja be ezt a hat srácot, akik nem felejtették el azt a Lujza utcai 22 négyzetméteres albérletet, ahol hárman éltek, sem pedig azt, hogy néz ki a lapostetű és az injekciós tű, és hogy milyen fejet vág a biztonsági őr, mielőtt eltörné az orrod.

Ezekre a történetekre egy magára valamit is adó celebnek nem kéne büszkének lennie, sőt, ha ilyeneket állítanának róla, még perelne is, de Tibi, Livius, Fefe, Faszi, Szilárd és Dódi büszke rá, még akkor is, ha némelyik sztorira hatan hatféleképpen emlékeznek.

Ez azonban nem csökkenti a könyv hitelességét, sőt ettől lesz csak igazán unikális és megunhatatlan. Van, hogy egy-egy sztori csattanója csak hatvan oldallal később derül ki, van, hogy egy-egy kényes helyzetet egy abban részt nem vevő szereplő emlékei tesznek helyre, van, hogy egy kép többet elmond egy koncertjükről minden vallomásnál.

Bár sokat illik vitatkozni arról, hogy vajon kell-e tudni, kitől kapta el Ady a szifiliszt, ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a költészetét, a Quimby-könyvnél ez a kérdés nem merül fel. Mert ugyan nem baj, ha tudjuk, hogy hívták azt a kecskét, akivel Tibi összebarátkozott a komlói rehabon, vagy, hogy miért van Livius nappalija a Duna-parton, de ez a könyv kivételesen most nem elsősorban miattuk fontos. Hanem mert végre reflektorfénybe helyezi azt a másik négy zenészt (és megemlékezik a többi, menet közben kihullott tagról) is, akikről eddig alig esett szó, pedig nélkülük a Quimby nem lenne, vagy egyáltalán nem ilyen lenne.

Az ő univerzumuk megismerése is kell a teljes képhez, kell a visszafogottságuk, kell a türelmük, kell az energiájuk, mert ők bizony mind részt vesznek abban a remélhetően soha véget nem érő szerelmi aktusban, amit a Quimby szó jelent: baszni és baszva lenni.