Van, aki azt hitte, hogy most akkor István vadul smárolni fog Koppánnyal, miközben Asztrik apát a háttérben kisfiúkat molesztál a kórusból. Mert ugye egy nemzetvesztő buzeráns rendezte ezt a mocskot, a főszerepet meg egy drogos bulvárhősre bízta. És persze vannak olyanok is, akik azt várták, hogy az Orbán Viktorra megtévesztésig hasonlító István majd a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről zengve hajbókol a pénzéhes papoknak, miközben vele kánonban az Orbán Viktorra hajazó Koppány a keleti nyitásról énekel valami áthallásosat. Mert egy ellenzéki hős rendezte ezt a előadást, a színház pedig az ellenállás utolsó bástyája.

Hát mindenki tévedett, mert Alföldi Róbert egy elgondolkodtató, okos, és ezzel együtt iszonyatosan vontatott, unalmas és erőtlen előadást rendezett Szörényi Levente és Bródy János rockoperájából Szegeden.

Alföldit a polgári értelmiség leginkább lila ködbe burkolózó, elvont rendezőként látja, aki selyemsálját dobálva néz az értelmezési horizonton felragyogó metonímiák felé, és azért pakol minden darabjába faszt és vért, mert szerinte az az igazi művészet. Pedig Alföldi a Nemzeti Színházban mindvégig igazi népszínházat tolt, és amúgy is egész munkásságában ragaszkodott az egyszerűen érthető, már-már szájbarágós párhuzamokhoz. Például az István, a királyban amikor  Gizella és Vecelin azt énekli, hogy unom a politikát, hát Alföldi az unom szót másfél percig ismételteti velük, és még a lámpákat is felkapcsolja a nézőtéren, hogy közelebb hozza a színészeket meg a közönséget. Lehet, hogy meglepő, de mindezzel csupán azt akarja mondani, hogy kurvára unja már a politikát, és tudja, hogy ezzel nincs egyedül. Csak hát lassan mondja, szélesen artikulálva, hogy még az is megértse, aki esetleg a nemzet keserveivel vagy az ellenzékiség fájdalmával van elfoglalva. Vagy csak bealudt picit a nézőtéren.

Az a nehezítés, hogy Alföldi az egyszerűen követhető allegóriák és metaforák mellé nem ad válaszokat is, a képek nem állnak össze egyetlen üzenetté, hogy vastaps közben azt mondhassuk, igen, pont így gondolom én is.

Az 1983-as bemutató még arról szólt, hogy a külső hatalommal szembeszegülő, a kor kényszerűségével dacoló Koppány elbukik a kompromisszumot kereső, az országot Európába vezető Istvánnal szemben. Volt, aki ebben ellenzéki kiállást látott, és a kereszténységet meg a Nyugathoz tartozást, míg mások úgy értelmezték, hogy István Kádár, aki megalkuszik, feláldozza a szabadságra vágyó Nagy Imrét, mint Koppányt, de csak azért, hogy megmentse a nemzetet. Egyszerű párhuzamok, erős gitárriffek.

Hát, Alföldinél ilyen nincs, az új feldolgozás csak évtizedek, sőt évszázadok óta releváns és éppen ezért zavarba ejtő kérdéseket vet föl. Nem véletlen, hogy a német lovagok egy része SS-tisztnek van öltöztetve, a másik fele meg uniós békefenntartónak. Van, aki így látja a Nyugatot, van, aki úgy, egy biztos, Alföldi nem hagyja, hogy bárki is nyugodtan hátradőljön, hogy őt aztán nem érhetik meglepetések, neki mindenre megvan a válasza, hiszen olvasta a Magyar Hírlapban. Vagy éppen az Indexen.

Persze Alföldinek ezúttal szerencséje is van, hiszen a nyolcvanas évek óta tényleg minden sokkal kuszább lett. Például a hatalom éppen keletre nézelődik, a szabadságharcos ellenzék meg a nyugatnak kiált segítségért, miközben a katolikus egyház időnként nyíltan flörtöl a duplán csavarodó szívcsakrahitű szélsőjobbal.

A nyolcvanas évekből a darabban mindössze egy IK-1983 rendszámú Trabant maradt, ezzel érkezik Varga Miklós és Nagy Feró, az egykori István és Laborc. Kiszállnak őszen, meggyötörten, a punktól a szélsőjobbig, onnan meg az X-faktorig szlalomozó Nagy Feró hóna alá csapja autós táskáját, lengetik kicsit a piros-fehér-zöld papírzászlójukat, aztán Gizella hazazavarja őket. Ahogy állnak ott értetlenkedve, ők egy egész generáció, akiket ugyanúgy hülyére vesz a Fidesz és az MSZP, virslit kapnak, sört, meg beállhatnak transzparenst cipelni a békemenetbe. Csak szabadok és boldogok nem lesznek már soha.

Az ilyen erős, gyomron rugó képek miatt akár jó előadás is lehetne Alföldi István, a királya, hiszen ott van benne az összes kérdés, amit csak egy rendezőnek fel kell tennie. De mégsem lett az, mivel Alföldin, úgy tűnik, előtört a Makovecz-szindróma. A kór elnevezése onnan származik, hogy az organikus építészet mestere tervezett olyan épületeket, amiknél minden toronynak megvan a maga jelentése, és szimbólumok burjánzanak a folyosókon is. Csak hát élni lehetetlen bennük, mert nem terveztek bele slozit, vagy a sok ferde faltól rosszul lesz, aki belép. A funkció és a felhasználó ugyanis a tervezőasztalon teljesen lényegtelenné vált a jelentéshez képest. Hát így járt Alföldi is, aki addig tette fel a nagy kérdéseit, amíg a zseniális rockoperából csupán egy raklapnyi szimbólum maradt.

A színpadkép a lenyűgöző díszlet és az RTL Klub profi közvetítése ellenére is üresnek hatott, amiben a hatalmasságoktól rettegő népet alakító tánckar úgy rohangált oda-vissza, mint pár tucat gárdista, akik eltévedtek a zsidónegyedben. A koreográfia amúgy is elég unalmas, egy kicsit olyan, mintha egy Rihanna-klipből lopták volna, ha meg magyarkodni kell, hát rögtön mindenki a térdét csapkodta, mert ugye az a csárdás.

A színészek többsége felejthető, Feke Pál még erőtlen Istvánnak is erőtlen, annyi pozitívat lehet rá mondani, hogy jól áll neki Orbán lila nyakkendője. Az amúgy zseniális Stohl kicsit most túljátszotta, mintha csak a Való Világ döntőjét vezetné, Udvaros Dorottya meg mintha elfelejtett volna énekelni. A Rékát alakító Tompos Kátya hangja viszont lenyűgöző, tulajdonképpen ő mentette meg a darabot a Gézát őszintén és finom beletörődéssel játszó Blaskó Péterrel kettesben.

Sajnos a zenei átdolgozás is csak ártott a rockoperának: amíg a 83-as eredetiben a pogányok hard rockban nyomták, a papok dalai a gregorián dallamvilágot idézték, Réka meg népzenei motívumokkal könyörgött békéért, addig most egyszerűen túl kevés a torzított gitár, túl sok a csicsa, a népzenéből pedig béna popzene lett, mintha csak Enya lett volna a meglepetésvendég Szegeden. Ja, és a tánckar néha csujogatott, ami biztos nagyon szimbolikus, de leginkább csak idegesítő.

Alföldi egyszerűen elfelejtette, hogy a zene az érzelmekről és nem a szimbólumokról szól, és az István, a királyt a slágerek működtetik. Egyszerűen fülbe mászik az üzenet.

De dalok nélkül csak egy teszetosza Istvánt kaptunk, akinek félrekúr még a felesége is, egy picsogó Koppányt, aki sírva hazudja, hogy ő aztán nagyon keresztény, közvetlenül azután, hogy feláldoz az ősök szellemének egy művért spriccelő fehér hintalovat. Volt még itt egy betépve ugrándozó Torda, meg egy gonoszan vigyorgó Asztrik. Eltűntek viszont a sorskérdések, amíg harminc éve még nagy formátumú emberek feszültek egymásnak, most csak megalkuvókat látni. Kiderül, hogy mindenki vétkes, és nincsenek hősök. Orbán az új Kádár, pedig már Kádár is csak az új Horthy volt.

És persze a végén ott a szimbólum, ami minden hithű múltba révedőt felbasz: kiderül, hogy a színpad egy hatalmas Szent Korona, ami magába zár és nem enged, hiába rázzuk a rácsokat. Egyszerre börtön és menedék, ugyebár. Érti amúgy ezt mindenki, aki nem tud szabadulni Szabolcsból, boldogulni próbál az Újlipótvárosban, atomfizikusként disszidált New Yorkba, vagy fekete mosogatónak állt Londonban. Csak hát érteni nagyon más, mint átérezni. Más, amikor elmagyarázzák nekünk, mint amikor felfejtett szimbólumok nélkül is a csontig hatol a felismerés. Na, ezt nem tudta összehozni nekünk Alföldi most.