A nyár utolsó hétvégéjén három gasztronómiai fesztivál volt a fővárosban: a libamáj, a sör és a street food hívei három helyszín között ingázhattak, de minek? Ugyanazt a hamburgert ehették, csak drágábban, vagy ami még rosszabb: töki pompost.
A nyár utolsó hétvégéjén már alig vonszolja magát a melegfront, néha meg-megáll, szárazon köhög, és estére ki is merül a nagy erőlködéstől. De ez senkit nem érdekel, mindenki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Két napra még július van, csak azért is.
Budapest egyetlen nagy gasztrofesztivál szombaton és vasárnap: eldobható papírtálakon csillog a zsír, a műanyag poháron keresztül opálosan csillog a kézműves sör. Főzdefeszt, Street Food Show és Libamáj Fesztivál, mindez egymástól pár sarokra, de legalábbis egy korsó sörnyi távolságra.
De tényleg minden gasztronómiai fesztivál, ahol pár rozzant bódéból töki pompost árulnak 1200 forintért, és annyi a különbség a szombat esti lealjasodás és a sörfesztivál között, hogy egy átlagos hétvégén egyszerűen hanyatt vágódunk a nyolcadik korsó sör után, a fesztiválon pedig előbb azért megpróbáljuk kimondani, hogy a maláta édessége ellensúlyozza az érett komló keserűségét ebben az ipában?
Hát a Street Food Show-n még ennyit sem kapunk: az amerikai követség mögött, a Hold utcai piac második emeletén csak azok az éttermek mutatkoztak be, akiket amúgy is megtalálunk pár sarokkal arrébb, annyi a különbség, hogy itt húsz százalékkal drágább volt minden, ja és bónt kellett váltanunk, ha bármit venni akartunk. Mert finom a Dang Muiban a vietnami Pho-leves, és a Zing Burger hamburgere se egy másfél napos, összeszáradt Big Mac, de azért meglepő, ha valaki tizenöt percet áll sorban azért, hogy túlárazva megkapja azt, amit amúgy egy szürke hétköznap este feltűnés nélkül megvehetne amúgy is.
A Street Food Show legtöbb kiállítója még arra sem vette a fáradtságot, hogy kisebb adagokkal készüljön, pedig egy ilyen rendezvénynek tényleg a kóstolásról kéne szólnia. Mert, aki pár nyári tekercs után képes még megenni egy adag fish and chipset, egy kézműves hamburgert, és utánaküldeni fél tucat zöld teás sütit, az amúgy sem gasztrofesztiválokra jár, hanem kardiológushoz.
A Street Food Show körüli érdektelenséget jól jellemzi, hogy a Hold utcai piacon tevékenykedő koreai büfé ki sem nyitott hétvégén: túl nagy macera szusitekercseket hajtogatni vasárnap pár tucat megfáradt újlipótvárosi gasztroblogger és néhány háztartásbeli hipszter kedvéért. Egyébként is milyen Street Food Show az, ahol egyetlen kiállító sem árul gyrost kicsit újragondolva, és még kínait sem lehet kapni? Egyedül csak a még meg sem nyitott Padron standja volt ígéretes: a spanyol tapasbár olyan csicseriborsós pacalt árul, amiért akár még Budára is érdemes lenne átmenni.
Ha ez a rendezvény csak ennyire képes, akkor jövőre elég lenne, ha csak a neten rendeznék meg egy Google Maps layerben: ezek a jó helyek, ide lehet elmenni. Ja és mindent drágábban adhatnának egy hétvégén, hogy teljes legyen az illúzió.
A Várból idén az Erzsébet térre költöző Libamáj Fesztivál első ránézésre még ennél is rémisztőbb: 1500 forint a belépő, amiért mindössze annyit kapunk, hogy bemehetünk oda, ahova 1500 forint a belépő. Odabent egy poliuretánszobor kompozíció dobja fel a hangulatot: hattyúk futnak versenyt pár beginázott királylánnyal.
A Libamáj Fesztivál a klasszikus gasztronómiai kirakodóvásárokat idézi: néhány fabódé, pár sörpad és az érzés, hogy nem kolbászt eszünk fröccsel, hanem kézműves zsírral locsolt magyar chorizót egy pohár szikvízben fürdő Irsai Olivérrel. Mondjuk az közel sem klasszikus, inkább avantgárd, hogy mindehhez a Guantanamera szólt popritmusban falunapokat idéző hangerővel.
A bódék kínálata viszont meglepően jó: nincs itt sok különlegesség, csak liba- meg kacsacomb zsírjában sütve, meg hagymás krumpli és vörös káposzta és egy rakás olyan étel, amit a Szigeten is kapni, csak hajnali kettőkor, két koncert és nyolc feles után már csak a kalóriákat érezzük, az ízeket nem.
Akinek nem a napfényben csillogó zsírra indul be a nyáltermelése, hanem valami különlegesebbre vágyik ilyenkor, annak volt libaburger libamájjal és töltött káposzta cipóban, ja és az egyik félreeső sarokban árulták a város legjobb libamájpástétomát. Mondjuk 25 ezer forint volt kilója, ennyiért simán simán meg is teríthetne, meg főzhetne egy kávét maga után.
A Főzdefeszt indította el pár éve a kézműves sörök forradalmát, azóta mindenki sört főz, még az Index is bepróbálkozott egy ipával, pedig mi aztán tényleg annyit értünk ehhez, mint a helyesíráshoz. Amióta Budapesten több kézműves sörökre szakosodott kocsma is működik, a Főzdefeszt olyan, mint a sörözés Critical Masse: amúgy is csinálja mindenki nap mint nap, de néha jól esik nagy tömegben. A Léhűtő és az Élesztő rendszeres és időszaki választéka mellett azért volt egy-két sörkülönlegesség is, például a Grabancos nevű, méltán népszerű ipa málnás verziója, amit Gribancosnak neveztek el. Aztán meg nagyokat kuncogtak.
De a lényeg tényleg nem ez, hanem a tömeg: aki szeret három korsó sörrel emberek közt szlalomozni, és a belváros közepén mobilvécék előtt sorban állni, az biztos nagyon élvezte az idei Főzdefesztet is a Mikszáth téren. A többiek meg ihattak pár tényleg jó sört a pultot támasztva.
A Főzdefeszt gyenge pontja a sörhöz amúgy kötelező magas koleszterin tartalmú kísérő volt: igaz, hogy a Zing Burger itt is felsorakozott, de azért a tömegek mégis az ipari szalonnával gyengéden megszórt kenyérlángosért álltak sorba. Pedig az tényleg olyan, mint egy jó pohár 2011-es Takler Syrah mellé bélszínrolót rágcsálni.
A gasztroforradalom a nyár utolsó hétvégéjén is elmaradt: volt viszont pár jó sör, néhány igazán finom termelői sajt, meg ugye a Pho és a spanyol pacal. A baj az, hogy három fesztiválon kellett összeválogatni ezeket, és azért négy kilométert nem érdemes sétálni egy korsó sörrel egy jó pástétomos kenyérért. Főleg, hogy utána meg fordulhattunk vissza.