Hogyan reagál az utca embere a kortárs művészetekre? Lehet-e színházi helyszín egy Andrássy úti fiókkönyvtár? Az immár nyolcadik alkalommal jelentkező PLACCC fesztiválról jelentkezünk.
Délután öt óra van. A Széll Kálmán tér látszólag mit sem sejt a svájci Asphalt Piloten nevű művészeti kollektíva Tape Riot című előadásáról. A munkából és iskolából hazafelé igyekvők áramló seregétől zsizseg a környék. Látszólag minden a megszokott menetrend szerint zajlik: hajléktalan úr pisil a bokrok mögé rejtőzve, miközben villamosok és buszok jönnek-mennek, babakocsik gördülnek át a téren, és sietős léptek érik az aszfaltot.
Az "aszfaltpilóták" előadásában a tánc, a zene és a vizuális művészet találkozik egymással és az urbánus környezettel. Négy alkotó – két táncosnő, Anna Anderegg és Moni Wespi, egy ragasztószalaggal alkotó street art-művész, Hervé Thiot és egy táblagépes dj, Marco Barotti – bő másfél óra alatt a város bizonyos pontjain felbukkanva, néhány perces utcai performance-okkal akasztja meg a mindennapi rutint. Az improvizatív, mégis összehangolt produkció persze nem tűnik el nyomtalanul, hiszen a hátrahagyott ducktape-graffitik egy ideig még az érintett helyszíneken maradnak. A kérdés csak az, hogy mit tud ezzel kezdeni a civil városlakó, mit vált ki mindez az "utca emberéből".
A Mammut II oldalából indul el a kvartett, akiknek produkcióját már az első percektől csodálkozó pillantások, tanácstalanul a fejüket vakaró járókelők, és a látottak előtt értetlenül álló öregurak kísérik. Ám nem mindenki fogadja ilyen csendesen a műsört. "Úristen! Már megint a kreténség..." – jegyzi meg a bevásárlóközpontból kilépő melegítőfelsős fiatalember, majd folytatja: "Legszívesebben egyesével basznám őket szájba". A Városrendészet helyszínen tartózkodó kollégái egyetértően helyeselnek, majd a Mammut biztonsági személyzetét hiányolják. Nem kell sokáig türelmetlenkedniük, rövidesen előkerül az emlegetett őr is. A papírok rendezése után viszont tovább folytatódik, majd rövidesen tovább is áll a kreatív előadás, hiszen az aszfaltpilóták állandó mozgásban vannak, újabb és újabb helyszíneket tesznek magukévá. Nem maradnak érintetlenül a különböző városi tereptárgyak, buszmegállók, sőt, a végén már a buszok sem ússzák meg.
Gyanakvóan tekingetnek ki ablakaikból az otthonaikat féltő Fény utcai lakosok is. De nem mindenki ilyen aggodalmaskodó: "Ezeknek elgurult a gyógyszerük" – súgja a fülembe egy gyülevész fiú, aki több állomáson keresztül követi a társaságot, majd később ő maga is táncra perdül, és kioktatja a táncosokat, hogyan is kell igazából "denszelni". Persze nem lehet mindenki ilyen lelkes, van aki a hátrahagyott munkanap nyűgjétől elfásulva inkább oda sem pillant a történésekre. A gyerekek tűnnek a legérdeklődőbbnek, akár még a rollerjükről is leszállva csodálkoznak rá a látottakra. A felnőttek persze előttük is bizonyítanak, amikor egy idősödő férfitársaság egyik tagja odakiabál a hátát éppen a földhöz dörgölő fiatal táncoslánynak: "Tiszta kosz lesz a picsád, he!"
De pozitív reakciókból sincs hiány. Például egy susogósba öltözött, látványosan kiránduló család az egykori Moszkva tér forgatagában száját tátva csodálkozik rá a nagyváros furcsa őrültségeire. De olyan is akad, akit annyira magával ragad a performance, hogy még a buszára/villamosára is majdnem elfelejt felszállni.
Korántsem tűnt ilyen veszélyes vállalkozásnak a Dinamó Budapest csapatának "Bábeli könyvtár" című előadása, vagyis ahogy ők definiálták "interaktív színházi játéka". Az Andrássy út 52. szám alatti fiókkönyvtárban a szereplők nincsenek ennyire kiszolgáltatva a külső ingereknek. A nézők az Andrássy és az Eötvös utca sarkán lévő telefonfülkénél várakoznak, ahol egy beérkező hívás után átlagos látogatóként érkeznek meg a szemközti könyvtárba. Ez azonban rövidesen megváltozik, hiszen egy – szó szerint – több szálon futó cselekmény főszereplőivé válnak. A könyvrészleteket olvasva körvonalazódik a történet, amely a címmel ellentétben korántsem zűrzavaros, egy gondosan vezetett, jól felépített és a párhuzamos sztorikkal több helyütt is kapcsolódó polgárháborús cselekmény rajzolódik ki – olyan szereplőkkel, mint Manyi néni, a király, a bennszülöttkirály, az egy párt alkotó kurva és forradalmár, valamint a segítők, illetve a további karakterek.
Az események a világirodalom legkülönfélébb szövegrészleteiből, könyvről könyvre bontakoznak ki. Én a forradalmár szerepét kaptam, és a párommal mindjárt az elején a Rómeó és Júliából kellett egymásnak felolvasva fájdalmas és megindító búcsút intenünk. Ideiglenes szerelmem előéletét Dumas Kaméliás hölgyéből ismertem meg, a lázongó kiáltványom szövegét pedig a Pál utcai fiúk elnökétől, Boka Jánostól kölcsönöztem. Az "előadás" pedig annyira interaktív, hogy a röpcédulát egy laptop segítségével valóban ki is kellett nyomtatom. Utamat pedig olykor játékkatonák és tankok szegélyezték, sőt, amikor a király elleni merényletre készültem, a vonatkozó verseskötet mellett egy pisztolyt találtam a polcon. Történetem során olvastam még például hadtudományi szakkönyvet, Kosztolányit, Hemingwayt, Hajnóczy Pétert, sőt, Petőfit kétszer is!
A sajátos színházi darab pedig ügyesen és következetesen, noha minimális cselekménnyel kapcsolja össze az egyes szövegtöredékeket. Olyannyira hatalmába keríti az embert, hogy az előadás után, miközben az Oktogonon vártam a villamost, a fülhallgatómból megszólaló szerelmes számok hallatán – elszakadva a saját, tényleges érzelmeimtől – még mindig csak az én szerető kurvámra tudtam gondolni.