Mi tetszett meg a Társas játékban? Miért vállalta el, hogy egy sorozatban szerepeljen?

Az alkotótársak miatt. Nem is csak a színészek, akik közül néhányan kifejezetten a kedvenceim, például Martinovics Dorina, Pokorny Lia, Simon Kornél vagy Szabó Kimmel Tamás, hanem a stáb miatt is. Herendi Gáborral már dolgoztam együtt; igaz, érdekes módon nem filmben, hanem színházban. Nagyon vártam ezt az újabb közös, filmes munkát. Csukás Sándor operatőrrel is nagy öröm volt együtt dolgozni. Peták Eleonóra producer pedig nagyon empatikus, mindenre odafigyelő, a munkában teljes szívvel részt vevő ember, ezt nem minden esetben lehet egy producerről elmondani.

Nézte az első évadot?

Nagyon ritkán nézek tévét, esténként vagy játszom, vagy próbálok. Sorozatokat különösen nehéz lenne követnem úgy, hogy rendszeresen, egy adott napon, órában odaüljek a tévé elé. Számítógépet ilyesmire ritkán használok. Régivágású ember vagyok, egy kis laptopon nem szeretek filmet nézni. Amikor kiderült, hogy benne leszek, akkor persze megnéztem dvd-n, és örömmel láttam, hogy nem lebutított, egyszerű környezetben, kevés kameramozgással játszódó sorozat, hanem nagyon is filmszerű.

Egy sorozatban már láthattuk korábban, a Glóbuszban, a kilencvenes évek elején.

Az nem is sorozat volt, hanem egy ötrészes film. Nem akartam elvállalni, de Márton István rendezte, akivel sokszor dolgoztam korábban, és olyan partnereim voltak, mint Lukács Sándor, Bánsági Ildikó és egy Clive Wood nevű angol színész, így aztán félretettem azt az előítéletet, hogy sorozatban nem játszom. Érdekes volt a karakterem is.

A Glóbusz nagyon jól bemutatta, hogy milyen volt a kilencvenes évek elejének Magyarországa.

Persze, mert Szabó Erika írta, aki megannyi Szabó István-film dramaturgja volt.

A tévéről nemrég azt mondta, hogy hívják főzni, táncolni, beszélgetni, csak éppen arra nem hívják, amihez ért. Hogyan dönti el, hogy milyen műsorokat vállal?

A hasamra ütök. Nyilván nem mindenki jár színházba Shakespeare-t nézni, ezért amikor azt mondják a piacon, hogy „Rég nem láttuk, művésznő!”,  akkor úgy érzem, hogy most már meg kéne jelenni valahol, mutatni, hogy vagyok még. Így megy, nincs benne semmi tudatosság.

Már akkor ismert volt, amikor még nem voltak bulvárlapok, nem voltak ilyen tévéműsorok. Nehéz volt megtanulni kezelni a média más típusú érdeklődését?

Adott a lehetőség, hogy arra válaszolok, amire kedvem van. Hogy mit írnak rólam, az az ő dolguk, ahhoz nekem semmi közöm. Közszereplő vagyok, bármit lehet rólam írni, aztán ha nagyon durva a dolog, beperelhetem őket. De ehhez tényleg a legvégső esetben nyúl az ember, mert hosszú procedúra, amiből az jön ki rosszul, aki kezdeményezte. Meg aztán Magyarországon ennek nincs is olyan visszatartó ereje. Ha Amerikában több ezer dollárra megbüntetnek egy lapot, akkor azért meggondolják. (Udvaros Dorottya évekkel ezelőtt pert nyert a Blikk ellen. – M.D.)

Én eleve tartózkodóbb vagyok, a magánélete mindenkinek szent. Nem akarok mindent tudni az általam csodált emberekről. Pont az kell, hogy legyen egy kis titok, mert különben magamat fosztom meg. Persze bennem is van kíváncsiság, de egészséges kíváncsiság, és nem a mindenbe belekukucskálni akarás. Magamból is igyekszem annyit mutatni, ami a nézőknek még érdekes lehet, nem akarom őket terhelni a napi rutinnal.

Ehhez képest állandóan arról kérdezik, hogy tartja formában magát, milyen szépségtippjei vannak.

Ez halálosan unalmas. Elmondom persze, csak unalmas. Azt szokták mondani, hogy a nézők erre kíváncsiak, én viszont azt gondolom, hogy nem csak erre kíváncsiak. Szerintem sokkal kíváncsibbak arra, hogy egy teljesítmény mögött milyen munka van. Hogy egy ember hogy vészel át buktatókat, hogy dolgozza fel a sikertelenségeket, és hogy megy tovább, ez sokkal izgalmasabb.

Öt éve nem láttuk filmben. Ez a szerencsén múlik, vagy nyomulnia kell egy színésznek, hogy forgathasson?

A nyomulást nem ismerem, soha nem csináltam. Színészi felnőtté érésem nagyjából egybeesett a rendszerváltozással, amiről azt hittem, hogy majd most jönnek az igazán nagy filmes szerepek, az érett, negyvenes női szerepek. De kétségbeesve tapasztaltam, hogy ahogy az állam vonul ki a mecenatúrából, helyette nem jön be semmi más. Annyira elkényeztetett az élet a pályám első szakaszában, hogy egy rossz szavam nem lehet, de fáj a szívem azért, hogy nem játszhattam el olyan szerepeket, mint amit például Susan Sarandon a Ments meg, Uram! című filmben. Ezek a filmek nem készültek el. A témaválasztásban is nagy gondban vannak a filmesek a rendszerváltozás óta. Minden, ami minket nyugaton izgalmassá tett, megszűnt. Sokáig keresték az alkotók a témákat, mert bármilyen furcsa, a művészet szempontjából könnyebb, ha itt valamilyen elnyomás van. Félszavakból értettük egymást a nézőkkel, ez nagyon kedvez az alkotásnak.

Mégsem tűnt el, mint filmszínésznő a fejekből. A Te rongyos életet szinte hetente leadja a tévé, kultusza van, és most nálunk is megnézhető. Sejtette, hogy ez lesz belőle?

Amikor az ember nyakig benne van egy munkában, nem gondol erre. Hogy milyen sikere lesz valaminek, azt nem tudjuk, és nem is törődünk vele. Én legalábbis nem, mert az gátat okoz, és akadályoz az alkotási folyamatban. Az alkotásnak önfeledtnek kell lennie, és teljesen a mondanivalóra kell koncentrálnia. Annyit lehet sejteni, hogy ha szerelemmel, nagy odaadással csinálunk valamit, az általában szokott hatni. Az Átutazó című lemezzel például még mindig koncertezünk, amit magam sem hiszek el. Egyszerűen annyira legmélyünkről jöttek azok a dalok, hogy máig hatnak. Egy alkotó dolga annyi, hogy megpróbál magából előbányászni mindent, ami ahhoz a dalhoz vagy figurához kell. (A lemezt Dés László és Bereményi Géza írta. - M.D.)

De a szerencsés csillagzat is kell. A Te rongyos életnek jó szereposztása volt, a Bacsó Péter nagyon jól tudott forgatókönyvet írni. Ideális, édeni állapot volt, sokat forgattunk vidéken, a csapat együtt volt, forgatás után nem ment mindenki valahová, hanem szinte minden este beszélgettünk az aznapi anyagról. És lehetett musztert nézni, amire ma már nincs pénz. Bementünk egy rendes moziterembe, és nagy méretben visszanéztük a felvételeket. Ha egy jelenet fel lett véve 8-10-szer, kiválasztottuk a legjobbat. Nem is értem, hogy lehet ezt ma egy kis monitorral megcsinálni, hogyan tudják a rendezők így eldönteni, hogy hatszor kilenc méteren milyen lesz a film.

Feléledt a magyar filmgyártás. Elképzelhető, hogy újra látjuk valamiben?

Ezt a filmrendezőktől kéne megkérdezni. Rajtam nem múlik. Nagyon tehetséges rendezőink vannak, ha találkozik eggyel, kérdezze meg, hogy: „Fog szerepet osztani Udvaros Dorottyára? Mert ő nagyon boldog lenne!"

Egyszer azt mondta, hogy sokat változtak a nézők. Régen boldogan ültek a Katonában még fél tizenegykor is, ma meg kilenckor már nézegetik az órájukat, mocorognak. Mit lehet kezdeni ezzel?

Semmit az égvilágon. Nekem nincs más dolgom, mint hogy arra az időszakra, amíg össze vagyunk zárva a nézők és én, megpróbálom bezárni az összes kifelé nyíló ajtajukat. A rendszerváltozás ebből a szempontból is fontos volt. Addig nem éltünk nagyon jól, bizonyos lehetőségek nem adattak meg, nem utazhattunk annyiszor nyugatra, de az életünk biztonságban volt. Nem gondoltunk arra, hogy elveszítjük az állásunkat. Ha valaki fusizni akart meló után, megtehette, de nem kellett belehalnia. Az egyszerű autó, lakás megvolt mindenkinek, aki szorgalmas volt.

Ma senki nem érzi magát biztonságban. Az emberek 14 órákat dolgoznak, és a szabadidejükben céges partikra járnak, amitől égnek áll a hajam. Nem a családjukkal vannak, a szerelmükkel, a gyerekükkel, a szüleikkel, hanem csapatépítő tréningen. Tombol a vadkapitalizmus, az emberek folyamatos reszketésben vannak a perceikért. Hogy a csudába ne izgulna a színházban, amikor tudja, hogy másnap megint be kell mennie, és ott fog 12 órákat lejsztolni! Hogyan várjam el, hogy dőljön hátra, és ne legyen ideges, ha fél 11-kor még tart az előadás? Annyit tehetek, hogy megpróbálom nagyon behúzni őket egy történetbe. Mert egy előadás közös gondolkodás, semmi mást nem tudok tenni, csak segíteni, hogy be tudják csukni az ajtóikat. Abban reménykedem, hogy az emberiség minden vadhajtást megtanult kezelni. Most nagyjából eljutottunk a mélypontig, innen felfelé visz az út.

A másik változás, amit említett, a rendezőké. Korábban sok idő volt elemezni, keresgélni a próbák alatt, most meg azt várják a színésztől, hogy mint egy majom, rögzítsen és emlékezzen.

Ők is hamar végeredményt akarnak. A fiatalabb rendezők lerendelkezik nekem a jelenetet, és utána adjam vissza nekik, mert szeretnék látni, hogy az jó. Nem hagyják meg nekem, maguknak, mindenkinek a százszor tévedés lehetőségét. Azok a rendezők, akikkel volt szerencsém dolgozni leginkább a Katonában: Székely Gábor, Zsámbéki Gábor, Asher Tamás, Ács János, Gothár Péter vagy Major Tamás szinte meg sem rendezték az előadás végét a premier előttig, tudták, hogy csak úgy tudom a jó utat megtalálni, ha mindenfélét kipróbálok. Most divat, hogy hamar tudni kell a szöveget. Ettől rosszul vagyok, nem mintha hülye lennék. Csak én nem akarom tudni a szövegemet addig, amíg az összes zsigeremen át nem mostam azokat a mondatokat. Itt nem arról van szó, hogy megtanulok egy verset, felmondom, aztán kapok rá egy ötöst. Ki kell próbálnom, hogy ülve mondom, elgondolkodva, kiabálva, sírva, dühösen. Meg kell éreznünk a rendezővel együtt, hogy melyik passzol leginkább, és plusz még össze kell rakni a többi színész gondolatával, akaratával, érzéseivel.

A Katonában 11 műsoron lévő darabból hétben játszottam olyan szerepeket, mint a Lulu vagy Rosalinda. A premierre tudtam a szöveget, és onnantól, ahány évig műsoron volt, tudtam. Egyszerűen a testem részévé vált. Nekem soha nem kellett egy elkészült előadás előtt szöveget összemondani. Most ez nem így van. Ma előadás előtt szövegösszemondó próbát tartunk, mert nincs benne a zsigereinkben. Manapság előfordul, hogy a rendező azt szeretné, hogy ne legyen példány a kezemben a próbán, mert az zavaró. Őt zavarja, mert nem látja rögtön a kész képet. De ezzel elveszi tőlem a bóklászás, a botorkálás lehetőségét.

Maradt a Nemzetiben. Nehéz döntés volt? Furcsa volt azt olvasni, hogy attól tartott, hogy nem fog kelleni az új igazgatónak.

Nincsenek bebetonozott pozíciók. Amit tegnap játszottam, ma már emlékekben él. Jött egy új vezető, aki még nem dolgozott velem, és nem biztos, hogy ismeri az „életművemet”. Aki megérkezik egy ekkora intézménybe, az mindig szeretné körülvenni magát a saját csapatával, a saját embereivel, mert biztonságot keres. Minden igazgató, aki jött, hozta az embereit.

Amikor Alföldi Róbert igazgató lett, és elküldte Benedek Miklóst, Garas Dezső ült egy folyosó végén, mint egy kis gomba, összekucorodva. Kérdeztem, hogy „Dezső, nem vagy jól?", mire azt mondta, hogy „Te, én félek.” Csodálkoztam, hogy ugyan miért fél, hiszen Európa egyik legjobb színésze. De azt mondta, hogy „Dorottya, bármi megtörténhet”. Fájdalmas vagy nem, ez így van. És persze, bonyolult, nehéz döntés volt, mert elveszítek embereket, akikkel öt évig együtt dolgoztam, és akik csodálatos kollégák voltak. Ráadásul a médiában nagy visszhangja volt az igazgatóváltásnak. Vidnyánszky Attilával még nem dolgoztam együtt, de tehetséges rendezőnek tartom, és becsülöm a munkásságát. Egyébként szerintem nagyon tisztességesen járt el, akiket marasztalt, azoknak azt mondta, hogy „szeretném, ha itt maradna, de nem lesz könnyű”.

A Nemzeti lapjában Bodrogi Gyula úgy nyilatkozott erről, hogy egy ilyen politikailag izzó légkörben egy színész könnyen elveszíthet mindent, amit akár egy életen át felépített, mert rámondják, hogy a másik táborba állt be. Érezte, hogy ilyen tétje is van a döntésnek?

Persze, voltak olyanok, akik kérdőn néztek rám, amikor mondtam, hogy szerintem maradok. Engem a készülő munka, a színházi alkotás érdekel, és főleg, hogy jó emberekkel dolgozhassak együtt, márpedig Szűcs Nelli vagy Trill Zsolt nagyon tehetséges emberek. Évekkel ezelőtt gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha Trill Zsolttal összehozna az élet, mert nemzedékének egyik legkarizmatikusabb és legerősebb tehetsége. Láttam egy filmet a beregszászi munkájukról, és arra gondoltam, hogy milyen izgalmas lehet ez a Vidnyánszky, hogy mindenen át, a semmiből életben tart egy színházi csoportot.

Milyen szerepek várják a Nemzetiben?

Most kezdtük próbálni a Paul Claudel és Arthur Honegger remekművét, a Johanna a máglyán-t . Honegger zenéje elképesztő, csodálatos. Nem is tudom, hogy nevezzem, ez egy melodráma, zene, szöveg, nagyzenekar, kórus, operaénekesek, táncművészek, szóval egy baromi izgalmas dolog lesz. Egy óra negyven perc az egész. Mintha jönne felém valami, robog és magával sodor. Ilyen ez a mű. Lesz Weöres Sándor Psychéje is, amiről azt mondta a Vidnyászky, hogy tudja, hogy ez teljesen képtelen vállalkozás, de ő annyira szeretné megcsinálni. Kamaszkorom kedvenc könyve, hónom alatt hurcoltam, rajta aludtam. Ha megbukunk, akkor is szívesen részt veszek benne. És jön Silviu Purcarate, a híres román rendező, aki Ahogy tetsziket fog rendezni. Ebben nincs nekem szerep, de Vidnyánszky azt mondta, hogy mi lenne, ha én játszanám a méla Jacques-ot, ami férfiszerep , de mivel egy filozófus, nem olyan fontos a neme.

Tavaly lett először önálló estje. Miért kellett erre ennyit várni?

Mert nem érdekel az egyedül szereplés. De annyit gyötörtek, hogy már szégyelltem magam, hogy nincs önálló estem. Ehhez az is kellett, hogy Vörös Róbert barátom, aki a Nemzeti dramaturgja is volt, társam legyen ebben az egészben. Először a vele való közös munka volt ebben érdekes, most már azért is szeretem, mert rájöttem, hogy itt a közönség a partnerem. Ami nagyon nehéz benne, hogy itt nem lehet egy szerep mögé bújni, itt én állok a színpadon egyes szám első személyben, és minden, amit mondok vagy teszek, az én vagyok. Ez egy másfajta jelenlét.

Nyáron játszott az István, a királyban is. Hatalmas indulatok voltak az előadás körül. Utólag milyennek tartja, hogy érezte magát benne?

Tudtam, hogy nehéz lesz, mert a sokszereplős, nagy, nyári produkciók fárasztóak. De én ott voltam az eredeti előadáson a Királydombon anno, és akkora élmény volt, hogy el nem tudom mondani. Azóta pedig klasszikus művé változott. Mondjuk, ha tehettem volna, akkor szólok a Szörényinek, hogy írjon már egy slágert a Saroltnak is. Az nem lehet, hogy a legbonyolultabb törtritmusokat énekli, és a többiek éneklik a slágereket! Végül aztán azt gondoltam, hogy oké, nem én énekelem a slágereket, de benne vagyok egy olyan produkcióban, ami az elmúlt harminc év alatt ikonikussá vált.

Mennyire elégedett a 2013-as verzióval?

Nekem is vannak averzióim vele, például nem igazán szeretem, hogy a végén a korona ketrecbe zár minket. A rendezőt, Alföldi Róbertet és mindenkit, aki ebben részt vett, az a szándék vezérelt, hogy keressük meg a mai éltünkhöz való azonosulási pontokat. Megértem azokat, akik azt mondják, hogy ez a téma majdhogynem szent, hogy nekik ne ábrázolják István királyt egy tépelődő, el-elbukó hősként, mert nem úgy akarják látni, de azt gondolom, hogy a művészetnek mindig keresni kell a fény- és árnyoldalakat is. Akkor vagyunk őszinték magunkhoz és a honfitársainkhoz meg talán a történelmünkhöz is, ha minden rosszat, jót, szépet, csúnyát, tévedést, bukást, botlást, felmagasztosulást, mindezeket együtt nézzük. És mondjuk azt, hogy mindezeken túl, mindezek ellenére megtörtént az államalapítás. Megértem, aki azt mondja, hogy egy szentséget neki ne rángassanak le a piedesztálról, de művészként megértem azt az embert is, aki meg akarja keresni a sokszínűségét minden figurának. Robi rendezői hozzáállását ismerve nem is vártam, hogy piedesztálra fogja emelni a történetet.

Sokszor nevezik dívának, nagyasszonynak. Tud azonosulni ezekkel a címkékkel?

Én egy színházi munkás vagyok, csak valahogy az életem során olyan szerepek jöttek, amik ezt az imidzset támasztották alá. Kevesebb megtört, szegény kis cselédlánykát játszottam, és több olyan szerepet, ami ezt a képet mutatta rólam. Az emberek gyakran azonosítják a színészt a képpel, amit látnak. De nincs bennem semmilyen vágy, hogy mindig megfeleljek ennek a képnek. Egy szerep megformálása nem szép ruhákban csillogás, hanem kőkemény, kegyetlen, fizikai és lelki munka. De ez nem tartozik a nézőkre. Rájuk a végeredmény tartozik, és ott már – ha a szerep azt kívánja – én úgy fogok állni, mint egy nagy díva. Ha el tudom hitetni az emberekkel, akkor az is én vagyok. Meg az is én vagyok, aki tök lazán lemegy a piacra, és nem érdekli, hogy a mellette álló ránéz, hogy „Maga az, művésznő?” Nekem sem kell fodrásznál kezdeni minden napomat.